Augusztus közepén a cégünk 350 fő leépítését jelentette be, ami nagyjából 8-9 százalékosnak felel meg. Mivel az elbocsátások már korábban is folyamatosan zajlottak, ezzel egyértelművé vált, hogy a baj még annál is nagyobb, mint sejteni lehetett. Az elmúlt éveket még átvészeltük valahogy, a vezetés az utolsó pillanatig reménykedett benne, hogy nem ezzel fogunk bekerülni a hírekbe... Nem sikerült. Eladtak részegységeket, hogy fedezni tudják a béreket, feladtak elveket, hogy munkát szerezzenek eddig mereven elutasított ágazatok területén is, de még ez sem volt elég.
Természetesen egy ilyen helyzetben mindenki reménykedik, hogy nem ő lesz az, aki felkerül a lapátra. Az optimizmus szép dolog, csak éppen nem túl célravezető egy ilyen helyzetben. Voltak látható sémák, ezért többen gondolták úgy, hogy ők még most megússzák... Aztán jött a hidegzuhany.
Ami engem illet, a szabadságom utolsó hetében kezdtem érezni Damoklész kardját a fejem felett. Ismerem a főnökömet, régóta együtt dolgozunk, hasonló a gondolkodásmódunk is és a tájékoztatás hiánya a minket is egyértelműen érintő karcsúsítás megtörténtéről abba az irányba mutatott, hogy az ügy még nincs lezárva. Ha békét akarsz, készülj a háborúra és nekem egy hetem volt mentálisan felkészülni arra, hogy hétfőn, amikor visszamegyek, kapok egy bizonyos meghívót.
Ha pofára estél, felállsz, megigazítod a koronádat és továbbmész. A COVID Kurzarbeit idején elvégzett, krízis-, és konfliktushelyzetek kezelésére irányuló tréningek most nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy egyfajta sztoikus nyugalommal vegyem tudomásul, hogy 14 év után valami véget ért.
Az autóipar Európában az összeomlás határán van - köszönjük szépen a nagyon okos, főleg zöld politikusoknak - és ez még csak a kezdet. Inkább most, amikor az AMS fel van készülve, van Sozialplan és komoly coaching háttér az újrakezdéshez, mint később, mondjuk 2-3 hónap múlva, amikorra a keretek kimerültek és a jó állásokat az előző hullám már elvitte. Nyilván nem repesek az örömtől, mert szerettem, amit csináltam és szerettem a kollégáim nagy részét, meg persze Grazot is... Az életemben azonban most egy új fejezet kezdődik.
A főkapun léptem be 2011 októberében, ott is fogok távozni 2025 decemberében. Emelt fővel, harag nélkül, mert látva az elkövetkező hónapok előrejelzését, a maradók jövője igencsak sötét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése