Egy hosszú évek óta dédelgetett álmot sikerült idén valóra váltani, ez pedig a St. Moritz tavon rendezett, "The I.C.E" meglátogatása volt. Ha valaki ismeri a balatonfüredi Concours d'Elegance rendezvényt, akkor nagyjából sejtheti, hogy miről is van szó. Igen, sokmillió svájci frankot érő, veterán járművek felvonulásáról, jelen esetben a svájci síparadicsom befagyott taván.
 |
| Ur-QUATTRO! |
Ha valakit érdekel, íme a Wikipaedia cikke magáról a Concourse d'Elegance-ról
A rendezvényre korlátozott számban érhetők el az igen borsos áron mért belépők - mi október végén vettük meg a két napos, fapados belépőt, ami fejenként 250 frank volt -, ám a népszerűségét jól mutatja, hogy mindkét napra, minden jegy elkelt. A helyi lakosoknak a szervezők kedvezményt adnak és a gyerekek ingyen mehetnek be, ami szerintem szép dolog, tekintve, hogy napokra megbénul a városka forgalma.
 |
| Koenigsegg |
Az I.C.E persze nemcsak a veteránoké, hanem a modern hipersportkocsiké is. Irgalmatlan és értelmetlen erejű gépszörnyek, keresztbe a jégen. Tudom, fene az ízlésemet, de ezek nekem olyanok, mint a zsiráf. Szép, szép, de otthonra nem kéne. Ha valaki hozzám vágna egy örökké termő pénzfát és azt mondaná, hogy nesze, Greenie, vehetsz magadnak Bugattit, az hétszentség, hogy előbb vásárolnék be százéves, virslikerekű lélekvesztőt, mint egy ilyen vadbarmot.
Pénteken a megmérettetés statikus részére, míg szombaton a dinamikus bemutatókra került sor, megfűszerezve egy igazán nagy meglepetéssel: mindkét napon légiparádéval kedveskedett a nagyérdeműnek a Patrouille Swisse. (Élmény volt állásinterjúzni, miközben az ember feje felett jetek dübörögtek.) A kötelék nagyon ritkán látható Svájcon kívül és nem tudni, hogy meddig repülnek még, szóval nagyon örültem nekik. Sajnos, csak az öreg 90-300mm objektív volt nálam - nem készültem repülőgépekre -, de így is sikerült néhány decens képet készíteni róluk.
A szállásunk a Hotel Sonne Hostel Casa Franco részében volt, még megfizethető, de semmiképp sem olcsó, ellenben tökéletesen tiszta és meleg. Az árban benne van a helyi tömegközlekedés és a svédasztalos reggeli, extraként fizettük a parkolást, napi 15 frankot. A kocsi másfél tank gázolajjal megfordult, ami nagyjából 5 literes fogyasztást jelent százon úgy, hogy nem fogtam vissza a tempót. Na, igen, a dízel előnye. Bár kicsit csapákol, amikor -15 fokon és 1800m tengerszint feletti magasságon hidegindítja az ember, de a fogyasztása verhetetlen és akkor áll meg vele, amikor szükségét érzi. A Graz - St.Moritz távolságot több megállással, nagyon kényelmesen 8 óra alatt abszolváltuk. Mivel szerdán egész nap havazott, a Bernina csak hólánccal lett volna járható (Gustav FWD, és a hatóságok minden, nem AWD járműre előírták aznapra a láncot), és anyukám nagyon fél, apukám pedig elzöldül a kanyargós utakon, végül nem mentünk fel csütörtökön a kedvenc kávézómhoz a Passnál. Szüleim életükben először jártak Svájcban, nekik ez így is nagy élmény volt.
Elképesztően gyönyörű autók és karikaszájú, bundás r***k mindenol. Igen, a Moonbootban vonuló, szétbotoxolt arcú, feltöltött szájú, nerces kvák továbbra is hozzátartoznak a St.Moritz-i milliőhöz.
Ahogyan a jómodort és jó ízlést sem lehet pénzen megvenni. Elképesztő volt látni a szertehagyott pezsgős és koktélos poharakat a rendezvény helyszínén. Old money vs. loud money - és sajnos, a loud money-ből mindig jóval több kerül elő az ilyen helyeken.
Én elhiszem, hogy ez a neveletlen réteg euró ezreket, sőt tízezreket áldozott az outfitre, és hogy high-fashion meg designer-cucc volt minden rajtuk... de akkor is, broáf.
Csak szólok, hogy simán meg lehet venni a szőrme-, meg irhabundát a turiban a töredékéért egy újnak, és azok a vintage holmik még egészen más minőséget képviselnek.
Abszolút kedvencem - fúj - egy ezüst színű, Hugo Boss hurkakabát volt. Lehet, hogy drága, meg minden, de akkor is ocsmány. Pont.
Inkább vissza az autókhoz!
(Ex-)Kolléga kérte, hogy fotózzak neki Alfákat.
És a legszebb, egy Talbot!
Abszolút Art Deco.
És családunk kedvence, a kissé nyűgös, de végül meggyőzhető pöpp, kék Bugatti T35. A jármű felettébb utálta a hidegindítást, előszeretettel forralta ki a hűtőfolyadékot, ám ha belelendült, akkor ment, de nagyon. A két, végtelenül szimpatikus úrnak egy emberként szurkolt a közönség, hogy mozgásra tudják bírni a kis jószágot.
Számomra ezek a matuzsálemek voltak egyébként az esemény fénypontja, legfőképpen miattuk akartam kimenni. Mert amikor az ősmotorok felpörögnek és a levegőt megüli a dús keverék szaga, és én ottlehetek mellettük, akkor azt mondom, hogy megérte.
Ezért tanultam. Ezért lettem mérnök.
Miattuk.
