A tizenötödik és tizenhatodik naptári héten történt...

Na már megint! Igazság szerint már a hét közepén elkezdtem egy bejegyzést írni, miszerint hurrá, végre jó idő van, és hát mi is lehetne élvezetesebb egy kellemes, lakástakarítással, sütögetéssel és szülinapozással (meg is kaptam, hogy akkor lesz diszkódiszkópartiparti... volt. Meg biliárdozás is, ami ugye most csütörtökön elmaradt, mert kicsi én nem szervezte meg...) egybekötött hétvége után, mint a próbapályán varjakat kergetni? (Mondjuk aludni délig, narancslét szürcsölgetni a napfényes erkélyen egy kitűnő könyv társaságában...) Az egyik ilyen tollas bajkeverő biztos jól szórakozott rajtam/rajtunk (nehogy a Koci kihagyva érezze magát, mert egyébként jó gyerek), mert két órán keresztül vadászta egy helyben a kukacokat és figyelt minket érdeklődve. Tuti számolta a köröket.

Szóval derült ég, napsütés, lehúzott ablak, morog a kályha, sivít a turbó, a hangszóróból pedig Rolling Stones dübörög... Még az sem tudta kedvemet szegni, hogy valakinek csak sikerült úgy odébb tennie a jószágot a garázsban, hogy a vezető oldali ajtót csak résnyire lehessen kinyitni. Kedves figyelmeztetés, hogy ha itt beférsz, akkor ideje lenne többet enned... Cél találva, elsüllyedt.

Szóval elkezdtem írni, de aztán abbahagytam, és hipp-hopp elszaladt a hét, a képem is csupa szeplő lett és hát felnőni se sikerült. (A múlt heti alakítást, amely szerint Bambit, a lecsukhatatlan gépháztetőt és az Oroszlánkirályt misztikus kötelék fűzi össze, nem sikerült felülmúlni, de közel jártunk hozzá... Csak ezúttal a fénymásoló bizonyult makacsabbnak az átlagnál.)  

A hűtő is kiürült, ideje volt előszedni a biciklit és bevásárolni menni. Ez persze okozott kisebb meglepetést, mivel egyrészt a bicikli használatra kevéssé alkalmas állapotba került néhány hét alatt (értsd rettenetesen mocskos lett, és ha elkapom azt a szárnyas kis rohadékot, amelyik pont az ülést nézte toalettnek...), másrészt úgy tűnt, hogy a kijött a jó idő, és kirajzottak a közlekedő lemmingek is. Főleg a gyalogos alfaj okozott némi fejtörést, aminek különös ismertető jele, hogy ha rácsengetsz, akkor tuti abba az irányba ugrik, amelyikről te kerülnéd, ráadásul fogalma sincs, hogy a gyalogos-kerékpáros úton a kézen fogva gyereket sétáltató bácsival jelzett oldal az övé... Sajnos, ugyanez fordítva is igaz. A gurulós lemming sem jobb magaviseletű. A kanyart lenyeső, motort bőgető fiatalembernek meg csak annyit szeretnék üzenni, hogy én tuti megnézetném valami szakival a verdát, mert egy kehes traktor szebben szól és ezen a szemkib...szóval csicsás alufelni se sokat javít...

A jó tündér is verekedős kedvében volt - valószínűleg akkor somott fejbe, amikor aludtam, merthogy hiába volt hétvége, csak nem sikerült hozni a tíz-tizenkét órás átlagot.

Így hát volt egy kis pakolászás, egy kis főzés, és megjavszeroltam a balkonláda tartót is, mert eldöntöttem, hogy nekem bizony ha törik, ha szakad, de jövő hét végére csodálatos muskátlijaim lesznek az erkélyen. Ehhez mindössze a balkonláda, a virágföld és a muskátli hiányzik, de kicsi Greenie nem ismer lehetetlent. Azt, hogy hogyan fogom biciklivel ellogisztikázni a fenti hozzávalókat a göstingi hódos boltból, még nem tudom, de a hátizsák-külső függeszték (szatyor karabineren) kombó remélhetőleg itt is beválik. További projekt a kempingszék lecsiszolása és újrafestése, mert jobban hámlik, mint az én hátam szokott egy alapos leégés után, így aztán csak előzetes óvintézkedések megtétele - szétnyeszetölt nejlonzacskó - után lehet kiülni az erkélyre. A muskátlik mellé tervezek még fűszeres kiskertet és egy fő balkonparadicsomot is telepíteni, mert balkonparadicsom nélkül számomra nem is nyár a nyár.

Apropó, nyár. Miközben ezt írom, úgy szakad az eső, mintha dézsából öntenék... de jó... monszun...

Üsse muffin...

Bár remélem, nem törik bele a foga senkinek. (Lemeóztam, ízre, állagra oké...Igen, bőven maradt...)
Többször előfordult már, hogy kobakon nyomott a konyhatündér és nekiálltam mindenféle édességet gyártani. Ez többnyire miért ne alapon történik, de persze ha valaki igényli, akkor nagyon szívhez szóló történetet tudok hozzá költeni. Például mert megígértem, mert Télapó van, mert aranyos vagyok... köhhköhh...

A csomagban érkezett békák, valamint Károly, a papagájom

Az első adag muffin úgy készült, hogy senki se hitte, hogy tényleg meg fogom sütni - azt hitték, viccelek.
(Azt se hitte el senki, hogy Anyukám békát küldött a dobozban. Ki kellett bontanom a dobozt, és megmutatni, hogy tényleg béka van benne... Gyógybéka. Igen. Kölessel van töltve. Lehet hűteni és fűteni is, bár azért nem biztos, hogy be merném tolni a sütőbe...)

Visszatérve, a csokis muffin sztori amúgy tavaly nyárra datálódik, ahogyan az az őszinte odamondogatás is, ami a most elkészült muffinok "megrendelője" és köztem fennáll.
Merthogy igazából eszem ágában nem lett volna beindítani a sütőt, de hétfőn szóba került a költözésem (régen beszélgettünk már, vagy ő volt éjszakás, vagy én voltam tesztúton), és hát jöttek a szabvány kérdések - mekkora a lakás, hol van, meg a többi, végül aztán:
- Akkor biztos van konyha...
- Igen, nem túl nagy, de azért klassz.
- És van sütőd is?
- Aha.
- Ó, hát akkor tudsz muffint sütni?
Nesze neked fapapucs! 
Az illetőről amit még tudni érdemes, hogy esetében a kisportolt vízisikló alkat vérbeli Gombóc Artúrt takar, ráadásul ami a szívén, az a száján is és még csak haragudni se képes rá az ember, mert pontosan úgy tud nézni, mint a Csizmás Kandúr a Shrekben. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni az itt látható bébimuffinokhoz... Nem, nem mind az övé, azért a srácok az irodában is kapnak belőle (meg mindenki, aki betéved hozzánk, vagy éppen a fékpadi sofőrök váltástól függetlenül). Az elmúlt napokban amúgy is folyamatosan csokoládét zabált a társaság, mert a húsvéti maradékot mindenki a kollégákkal kívánta feletetni...(Idő közben rájöttem, hogy a csokoládé/édességevés igazából folyamatos tevékenység. Valakinél mindig van egy tábla lilatehenes, vagy egyéb márkájú csokoládé...)
De hogy ne csak a kajáról essen szó, idekívánkozik még Szuperszamár eheti produkciója is. Merthogy két hétre magára hagyni egy Szuperszamarat csak úgy, büntetlenül nem lehet... Hiába mondtam neki, hogy gyúrjon a nyárra (ez valószínűleg nemigen ment neki, tekintve a húsvét környéki időjárásról nehezen hihette, hogy már tavaszodik), igencsak rosszul esett a pici lelkének, hogy senki se látogatta meg. Apunak így fél órába telt lebeszélni arról, hogy tovább durcizzon... Bár biztos örülne, ha tudná (majd megkérem Aput, hogy mondja meg neki), hogy ma azt mondták rá, hogy nagyon szép. (Igen, ami az egyiknek csak egy Lada, az a másiknak Szuperszamár, a harmadiknak kuriózum. Kicsit félek, hogy a "hozzál róla képet"-től mikor jutunk el a "vezethetem majd ha itt lesz?"-ig, mert Szuperszamár ugyebár családtag...De arra is kíváncsi vagyok, hogy Csodacsacsi hogyan reagálna az illetőre, mert többnyire nehezen barátkozik.)

A hanyag mindenét neki!

avagy Ha létezne a " Hogyan hanyagoljuk el a blogunkat?" játék, abban én tuti dobogós lennék...

Már vagy három hete nem írtam egy betűt se, pedig tényleg nagyon akartam, mert történt azért egy s más. Igen, lusta voltam, bevallom töredelmesen, de bepótolok mindent, kisdobos becs szóra.  
Lássuk szépen sorjában!

Kevéssé eseménydús hazaút után (03.08) a Cheshire-i macsek vigyora az enyémhez képes szende mosoly lehetett volna csak, merthogy két hét szabira mentem, az ám! Kérdezgették is a többiek, hogy na és a tervek, kisasszony?
Tánc, tánc, tánc, esetleg egy kis veteránozás, a Csúcsszamár is sétáltatásra vágyik, meg persze ott lesz a Patrik nap - felvonulás, fellépés, miegymás.  Egy hétre elég is ennyi, a másodikon meg majd Szuperszamár kondiján igyekszünk javítani... Ha már tavasz, akkor légszűrő csere, olajcsere, kicsit a lelkével is foglalkozni kell ugyebár.  
Ami ebből megvalósult: tánc, tánc, tánc, meg próba, és hóvihar, T-72-esek, aztán őrjöngés az A38-on Paddy koncerten, aztán egy remek buli a LochNesszel az iSkolában (Hová lett a hajad? Olyan szép volt...), végezetül egy kis Patrik napi felvonulás a belvárosban és élőzenés koncert (annak minden "bájával") az Akváriumban, majd az utolsó fellépés a Barba Negrában. Utolsó, mert véget ért egy korszak. Öt és fél év után ismét szabadúszom - ha valaki netán azt hitte, hogy szögre akasztom a szteppcipőt, az nagyon téved, a pezsgőt vissza lehet dugaszolni... A tánc marad, csak a körítés változik - mostantól a versenyruha leginkább ír punk koncerteken csillog-villog majd, és ki tudja, mit hoz a holnap Grazban... 
Az első hétvége annyira jól sikerült, hogy bár én nem ragadtam ott semelyik autópályán, mégis úgy megfáztam, hogy megértem kigyógyulni belőle két hét alatt. Mert igazán remek, hogy van éjszakai busz húsz-harminc percenként, ha egyrészt öt perccel korábban elmegy, aztán meg nem jön. Utastájékoztatás nuku, volt helyette mínusz tíz fok és jeges szél. Tudom, nincs rossz idő, csak rosszul megválasztott ruházat, de ennyi kis jégkockát már régen láttam egy helyen.
Egyszóval retkes módon megfáztam, mostanra (04.02) elmondhatom, hogy már köhögés nélkül tudok levegőt venni, és egészen elfogadható a hangom (vége a mutáló Miki egér korszaknak, hurrá!).
A visszaút Grazba nem volt teljesen eseménytelen, merthogy hiába volt káosz otthon az utakon egy héttel azelőtt, csak nem esett le a tantusz (bezzeg a hó nem volt ilyen korlátolt az M7-en...), hogy ha folyamatosan havazik és hideg van, akkor az
1. megmarad az úton
2. nem szégyelli el magát, és nem mászik le az úttestről magától.
Értem én, hogy felkészültünk a télre és most már tavasz van (elvileg), de nem lehetne legközelebb olyat játszani, hogy ha egész nap esett a hó, akkor a munkagépek nem az autópályamérnökségen szundiznak? Most persze lelketlennek tűnök, hogy lenne szívem azokat a szegény hókotrókat a legszebb álmunkból felverni, és kizavarni a hidegbe (brrrr), de hát olyan kis elárvultan álltak ott a csillaggarázsban, biztosan fáztak is, egy kis mozgás jót tett volna nekik... A szlovén határnál aztán csoda történt - elolvadt a hó. Ja, ott úgy lesózták az utat, hogy tegnap, amikor száraz volt (04.01) szinte fehérlett az aszfalt.

 
Valljuk be, amikor húsvét előtt egy héttel így néz ki az utca, nem vagyunk biztosak abban, hogy tavasz van!
Engem még mindig nem sikerült erről meggyőzni, bár mondjuk nyuszkó pajtás megúszta a szánhajtást...
Apropó, ha húsvét, akkor (nálunk) hímes tojás. A locsolkodás nem különösebben hoz lázba, szerencsére ritkán jár felénk locsoló (Apun kívül persze), a tojáshímzés azonban valamiért újra felkerült a húsvéti tennivalók listájára. Egyszer régen, amikor még kicsi voltam és aranyos (és persze rém ügyetlen), a nagymamám megmutatta, hogyan kell tojást írni. Egy aprócska fémedényben viaszt olvasztott a sparhelten, és abba mártogatta a saját kezűleg készített gicát. Mire én összeszerencsétlenkedtem egyet, addigra ő úgy öt másik mesterművet megcsinált... Bár Mami nem volt népi iparművész (simán lehetett volna, de ő sose hajtott ilyesmire), eszméletlen gyönyörű tojásokat tudott írni (nem mellesleg úgy hímzett, hogy sok hivatásos megirígyelhetné). Ahogy ezt írom, látom magam előtt a kéthelyi ház nyári konyháját, a nagy asztalt középen, a hokedliket, a szekrényt, ahol a bukták lapultak...
Engem három éve csípett meg valami, azóta ha törik, ha szakad, nekem muszáj tojást írnom. Különben is, Anyu egész évben erre gyűjtögeti a hagymahéjat.

Hímes 2013 - kicsit nem ártott volna kiboxolni őket

Idén azért lekonyult ám a nyúl füle, mert a tojások egy részére főzés közben ráégett a viasz... Egy huszárvágással és egy újabb hagyományos eljárással (a besült minta átrajzolása után a tojás ecetbe került, ami a felső réteget a festékkel együtt lemarta, ezért lett olyan szép fehér) azonban sikerült úrrá lenni a helyzeten, és az eredmény nem is sejteti, hogy milyen...hmm... kis csúnya is volt kezelés előtt a munkadarab. (Az én orcámról nem is beszélve, amikor megláttam, hogy az egész esti munkám tönkrement. Az fájt. Nyüff.)

A 2010-es év példányai

Csak ajánlani tudom egyébként mindenkinek ezt a szép hagyományt (én idén a tojáskarcolással ismerkedtem, remek feszültséglevezető volt, miután kimúltak a hímeseim a főzőlében), mert jó móka, ha kicsit fárasztó is.
Azt hiszem, nagyjából ennyi történt három hét alatt. A többi, apró cseprő dologról most ne beszéljünk, minthogy a romantikus drapéria végül engedett a gravitációnak és lepottyant a karnisról - ma végre egyébként kitakarítottam (még mindig nincs házimanóm) és a falvédővel együtt kimostam mindent, az új függönyt is, ami sokkal praktikusabb és igaz, kevésbé látványos. Az is az volt, amikor beletekeredtem a tizenakárhány méter anyagba teregetés közben...
A gépsárkányok is jól vannak (némelyik kicsit hisztis, de van ez így), Szuperszamár is ébredezik a téli álomból - már melegít a nyári időszakra, amikor megint várnézőbe megyünk.
Már csak nekem kéne valahogy kiheverni ezt az óraátállítást, és amikor ma reggel szakadó hóesésre ébredtem, úgy igazán, úgy olyan nagyon-nagyon szerettem volna inkább mormota lenni...   

KITEKINTŐ
Bár én már ezt az újmódi minitölcséreset használom, még megvan az a gicánk, amit Mami csinált. Nem kell hozzá más, csak egy vastagabb meg egy vékonyabb ág és cérna. A viaszra viszont érdemes odafigyelni, mivel a tojáskatasztrófába valószínűleg az is belejátszott, hogy idén valamiért a régit (értsd közel húsz éves) használtam.
A tojásíráson túl a másik ilyen nem tudjuk, mi csípett meg hobbim amúgy a hímzés - ezt is a nagymamámtól tanultam, az ő egyik terítőjéről másoltuk alumínium kanállal az első mintát, azon gyakoroltam a laposöltést és a száröltést. Ez a kis ügyetlen rongydarab azóta is megvan, az egyik fiókban lapít. Bár még sok spenótot meg kell enni addig, hogy olyanok legyenek a terítők, mint Mami kézimunkái, állítólag egész jól haladok. Nem úgy, mint azzal a szomorúpamukos kalocsai futóval, amit Anyu szülinapjára akartam megvarrni vagy tíz éve... azóta sincs készen. Mentségemre szolgáljon, hogy iszonyú melós darab, és nem szabad vele kapkodni, mert csak elrontja az ember...