2017. augusztus 21., hétfő

Malac az asztalon - Teil 1.

Miközben a Fóki csókoltat minden kedves olvasót (épp a vitrinből nézelődik), én megragadnám az alkalmat és bemutatnám Malacot, fogadjuk őt is szeretettel. Ismét egy kissé hányatott sorsú makettről van szó, bár nagyságrendekkel tisztességesebb munkát végeztem anno az összeszerelésekor.
Sajnos, a nem tervezett amortizáció itt is okozott károkat, főleg a futóművek táján, ezt nem kevés meló lesz kijavítani.
Óriási mázlimra az otthoni felújítást követő rendrakásban előkerült az összeszerelési útmutató és az eredeti részletmatrica készlet is.  Nem vicc, ott ugráltam körbe-körbe a szoba közepén a szatyrok és dobozok között, mint egy idióta esőcsináló sámán, kezemben a papírral, amikor meglett...
A karaj, a tarja...
festetlen kabin, ferde műszerfal
Jelenleg ott tartunk, hogy Malac fel van darabolva és a törzset leszámítva a festék eltávolítása is megtörtént. A törzs azért nincs még készen, mert elfogyott a festék leszedő (és nincs Sziti lefolyótisztító se). Ráadásul eléggé lecsökkent a lelőhelyek száma is: makettet a Müllerek körül már csak a legnagyobb, a seiersbergi árul, ott nem volt egy darab se, így a Shopping Nordban található Muki játékbolt maradt az utolsó reményem. Itt malacomra éppen fél áron lehetett hozzájutni, úgyhogy mindjárt hoztam belőle hat üveggel... nézett is a kasszás, hogy ezt én tényleg mint elviszem..? Viccelsz, vazze? Persze, hogy elviszem, ha feleannyiba kerül, mint máshol és még nem egy gépet, köztük egy tengeralattjárót kell felújítanom! (Van egy második világháborús VIIC-m, ami korábban atrocitásba keveredett a függönnyel és így pár dolog letört róla. Mivel a festése minden, csak éppen valósághű nem, az is sorra fog kerülni valamikor... úgy karácsony táján... leghamarabb)
Folyt. köv.

Utóirat Fókihoz: megtaláltam a dobozát. 1992-es kiadású makett. 25 év után végre úgy néz ki, ahogy ki kell néznie.

2017. augusztus 16., szerda

Titanic kiállítás 2017.

Na, én voltam az a "romantikus" lélek, aki annak idején egyszerűen elaludt a Titanic című filmen. Nem vicc, az ír zenés fedélközi buli után arra ébredtem, hogy süllyed a hajó... Később persze átpörgettem a kihagyott részeket, de a film sztorija sose fogott meg igazán.
A Titanic mint géplény igen. Először is, a maga korában valóban gigász volt még akkor is, ha ma már ennél sokkal nagyobb hajók is járják az óceánokat. A hajó akkor modernnek és innovatívnak számított a számos mérnöki mellényúlás ellenére is, a sorsa pedig mind a mai napig intő jel (kellene legyen) minden mérnök és befektető számára.
Az előző kiállítást is megnéztem annak idején, és hát ugye kíváncsi szerzet vagyok, úgyhogy beneveztük apukámmal erre a mostanira is - és nem bántuk meg. A korábbi kiállításhoz ennek a mostaninak legfeljebb annyi köze volt, hogy megint akadt egy "jéghegy", amit meg lehetett tapizni. Minden más új volt. Máshogyan építették fel, mások a kiállított tárgyak, és sokkal nagyobb a hangsúly a tragédia emberi oldalán, mint a leletanyagon. Bepillantást enged a XX. század elejének társadalmi rendszerébe, jól szemlélteti a kor technikai színvonalát, a műszaki tudományok fejlődésének ütemét.
Szegecsek
A berendezett szobák láttán pedig könnyedén elképzelhető az első osztály luxusa és a harmadik osztály nyomorúsága.
1st class
 Más kérdés, hogy még akkor se fizetnék egy szobáért 80000 eurónak megfelelő összeget, ha futná rá. De ez persze én vagyok és nem egy rongyrázó iparmágnás a századelőn.

3rd class
Vízvonal alatt, ahol két kád jut 700 emberre... na bravó. Ezért meg pláne nem fizetnék, főleg nem 4500 eurót.
A legnagyobb, az elsüllyeszthetetlen. Csak erről épp a jéghegynek nem szóltak ugye, annak meg volt pofája úgy oldalba találni ezt a szerencsétlent, hogy néhány óra leforgása alatt a tenger fenekén kötött ki a fedélzetén lévő embertömeg nagyobbik hányadával együtt.

A maradék meg ott himbilimbizett a roncsok között - a szerencsésebbek csónakokban, a kevésbé szerencsések a fagypont körüli vízben, arra várva, hogy hátha jön valaki és összeszedi őket. Jött is, nyélgázon, akarom mondani gőzön, túlhajszolt gépekkel a Carpathia, lapot húzva tizenkilencre a jégmezőben...
Az Atlanti-óceánon azért ez se egy életbiztosítás
Hogy pontosan miért süllyedt el a Titanic, eltekintve a jégheggyel való találkozástól, még mindig vita tárgya. A századelőn úgy alkalmazták az acélokat, hogy még nem ismerték pontosan azok hőmérséklet változásra adott reakcióit, szegecselt kötéseket használtak a technológiai fegyelem nem feltétlen betartásával, és valamelyik kreatív munkatárs úgy gondolta, a vízzáró falaknak nem kell plafonig érniük. Balesetelemzési szempontból a Titanic katasztrófája tehát tipikus: több tényező szerencsétlen együttállása és emberi hibák sorozata vezetett oda, hogy a hajó végül menthetetlennek bizonyult. 
Ami a kiállítást illeti:
A jegyárban benne van egy tárlatvezető készülék és lehet (VAKU NÉLKÜL) fotózni. Az interaktivitás nagyjából ki is merül ennyiben, van még egy-két szemléltető videó és a kiállítás elején egy némafilm a hajó építéséről, de ennél több igazság szerint nem is kell.
Az információ egyébként is néha túlságosan sok - a kiállítás bejárása, az összes hanganyag végighallgatásával, a tárlók alapos szemrevételezésével minimum két óra. Abszolút felnőtteknek kitalált dolog, kisebb gyereknek nem való.
Ha valamiből lehetett volna több, akkor az az RMS Carpathia. Többet érdemelne annál, mint hogy egy tacepaót kiakasztanak róla.
AutoCAD előtt...
A belépő az időszaki kiállításoknál megszokott árú, hétköznap 3400 Ft (2700 Ft a kedvezményes), hétvégén 3900 Ft (3400 Ft). Ez természetesen nem olcsó, de ennél többet is elköltenek általában az emberek hülyeségekre és azért ez a kiállítás nem hülyeség.
Egyrészt azért, mert képet ad a századelő társadalmi viszonyairól, és a műszaki színvonalról.  Másrészt pedig azért, mert a hajóroncsból néhány évtizeden belül csak egy méretes paca marad a tengerfenéken, úgyhogy amit most felhoznak és bemutatnak, az megmarad emléknek, a többi pedig elveszik.

RMS Titanic

2017. augusztus 6., vasárnap

Dunkirk

Egekig magasztalták ezt a filmet rendezőstől, én meg állok itt hülyén és nem értem, hogy miért. Lehet, hogy bennem van a hiba, de úgy gondolom, ez a film koránt sem olyan hiperszuper zseniális, mint amilyennek beállítják, legfeljebb erős közepes. Pedig ígéretesen indul, tényleg beszippant... aztán negyed óra múlva már kint is van az ember a hangulatból, mert szánalmassá válik a pátosz és zavaróvá, ahogyan a rendező a föld, a víz és a levegő között ugrál. Az idővonal egy nagy katyvasz, és akkor még nem beszéltünk a fizikai képtelenségekről, amiktől hemzseg a film. Pedig igazán jó is lehetne, mert tényleg ott van benne a lehetőség, hogy bugyuta párbeszédek nélkül, pusztán a képi világgal összezúzza a nézőt. Hogy megmutassa, milyen iszonyatos és értelmetlen valójában a háború. Hans Zimmer zenéje, mint mindig, így most is tökéletes, a hangeffektek ijesztően realisztikusak (ismerősöm majd kiugrott a székből többször) és túlzottan hangosak, mégis üres tűzijáték marad az egész. Nem meri megmutatni, mi marad a bombázás után (még annyira se, mint a Hazafiban, amikor betalál az ágyúgolyó), a tengerpart teljesen steril, nem szembesít az értelmetlen halállal. 
Minden hajó felborul és elsüllyed, apelláta nincs. Tök mindegy, hogy torpedó találja el, vagy bomba, mind úgy megy le, mint a balta feje... Egyben. Nem törik el a gerince, nem lángol megroppanva a felszínen. Nem, parancsra felborul és elsüllyed. Öhömm. A vízből kiálló hajóroncs a Csatorna kellős közepén mindent visz.
A légi harcok szánalmasak, ennél keményebb lufivadászatot is lehet látni repülőnapokon. Mintha nem az életükért futnának, hanem légi parádén lennének féltve őrzött oldtimerekkel. Nincs egy tisztességes dogfight a két órás filmben. A legnagyobbat akkor zökken a film, amikor látjuk lezuhanni az egyik vadászgépet, a pilóta "integet" is a kabin nyílásán át, majd snitt, átugrunk máshova, a másik gép üldözi a bombázót, aztán snitt, a lelőtt pilóta az életéért küzd, mert beragadt a kabintető... Snitt, ide ugrunk, snitt, oda ugrunk... de mi a fészkes fenének? Konkrétan a végére már azt se tudtam követni, hogy ki halt meg és ki maradt életben a talpasok közül, mert még ott tartottam, hogy ez most ugyanaz a bombázó, és azt kergeti Tom Hardy ennyi időn át elkeseredetten, vagy egy másik...
A hosszasan vitorlázó, majd csont nélkül földet érő vadászgép egyébként óriási kedvencem. Nem elég, hogy leáll ugye a motor - tüzelőanyag nélkül még a filmben istenített Merlin se megy -, de közben még kilő egy bombázót, a hős pilóta kézzel kipumpálja a futóművet (ami természetesen nem változtat a gép sikló képességén) és leteszi a gépet a strand pihe-puha homokjára. A hős pilótát egyébként valószínűleg annyira nem dicsérték volna meg a felettesei, mivel saját balfaszságból (nem fordulunk vissza tankolni, neeeeem, mert akkora hősök vagyunk, hogy Superman sírva elbújhat mellettünk) ellenséges területen kényszerleszállást kellett végrehajtania és még fogságba is esett. Bravó! Kimondottan tetszik a soha ki nem fogyó lőszerkészlet és az, ahogy a másik gép fogyasztásából próbálja hősünk megsaccolni, mennyi nafta lehet még a saját gépe tankjában, elég-e még egy két fordulóra... Elég durva becslés, az lett volna az igazán szép, ha egy emelkedés közben egyszer csak nyelvet ölt a motor, mert nincs több ennivaló.
Esküszöm, a rendező nem olvasott egyetlen könyvet sem második világháborús ászoktól, szemmel láthatóan nem érti, hogy mi történik, ha egy gép belerepül a felhőbe (nagyjából fogalma sincs a repülőgép vezetőnek, hogy merre van az amarra) és mekkora iromba nagy bravúr vízre tenni egy repülőgépet úgy, hogy ne menjen ripityára.
Ami a kis yacht fedélzetén zajlik, legalább értelmezhető. Az egész filmben ez az egy helyszín nagyjából életszagú, a bekattant katona is végre hihető, bár a változó terhelés hatására is betoncövekként álló hajó szintén egy érdekes jelenség. Az udvarias hajótöröttekről meg szót se ejtsünk. (Aki az olajos vízben az életéért úszik, az nem fog sorba állni...) Összességében a Dunkirk olyan, mintha még mindig az ötvenes években lennénk, amikor a Sherman kilövi SZEMBŐL a Királytigrist... Nagyon bírom a Halál ötven óráját, csak éppen az efféle "történelem leckék" felett eljárt az idő. 
A németeken a Dunkirkben még mindig csak a sisak van, és hiába lennének szerethetőek a szereplők, hiába magával ragadó a látvány, ha egyszerűen belefullad az egész a túltolt pátoszba. Kár a Dunkirkért, mert simán lehetett volna egy lapon a Szakasszal (vietnami háború), vagy éppen a Tengeralattjáróval (das Boot, Wolfgang Petersen überelhetetlen mesterműve). Nagyon nagy kár.  

2017. augusztus 3., csütörtök

Bányászbéka után

Két hete mentem át bányászbékába, a helyzet a következő:
A szám környékéről teljesen eltűntek a sebek, csak az államon lévő folt emlékeztet a horzsolásra. Ez örömteli. A bal combomon még mindig ott terpeszkedik a vérömleny, bár erősen felszívódóban van, ez természetesen kevésbé örömteli, de sokat tenni nem lehet vele.
 A jobb térdemen esett sebek is összeforrtak, bár a teljes gyógyulástól még odébb vannak. Ugyanez mondható el a kezemről. A var már egy kivételével leesett, most úgy néz ki a bal kezem, mint ami megégett. A legnagyobbat kapó kisujjam még mindig nem hajlik rendesen, de már jó úton halad. Remélhetőleg még egy-két hét, és a teljes mozgástartomány meg lesz.



A legtöbb kellemetlenséget természetesen a bordáim okozzák, na nem normál üzemben, hanem ha mondjuk edzeni akarok. Semmi sem látszik rajtuk (nem is látszott), de kutya érzékenyek pár mozdulatra és bizony az erősítéssel is vigyázni kell, mert pikkpakk sziszegés és anyázás a vége. 
A masszázshengert például képtelen vagyok használni, pedig szegény hátizmaim nagyon sírnak már utána, jelenleg így a teniszlabda van bevetésen, azzal is egész remekül át lehet gyúrni a csomócskákat...