A visszapillantó tükör ereje

 Szerda délután, München felé a német autópályán már majdnem belénk szálltak hátulról. Mi és még számos másik autós érdekes módon megfelelő időben észlelte a dugó végét - egy BMW-s majdnem nem. Rohadt nagy fékezést követően szerencsére nem talált telibe minket és Rézmalacot, a bérautónkat, de a Bömösben lévő elektronika - és pár őrnagyal - megdolgozott a pénzéért. Menekülni nem lett volna hova, minden sáv telítve volt.

Pénteken délután Graz felé jövet azonban kis híján nagyon durván telibe somtak hátulról, az őrangyalom jelezte is, hogy akkor ő most terápiára menne... Az A2-n a Wechselsgebiet elején, a 100-as korlátozás kezdetétől nem messze, forgalmi okból lassítani kényszerültünk. Az autópályakezelő járműve már a helyszínen volt, hatalmas, narancssárga villogó nyíl és kék fény jelezte a problémát. A többségünknek sikerült is időben észlelnie az enyhe, bal kanyar belső ívén lévő akadályt, valamint a leállón ballagó és integető közutast, meg is kezdtük időben a lassítást, valamint az előttem haladók a kerülést. 

Ha forgalmi okból lassítani kényszerülök, mindig figyelem a tükröket, mert a veszély általában ilyen esetben nem elölről, hanem hátulról érkezik. Nagy sebességgel. Mert vannak faszacsávók - elég gyakran ötvenes kanegerek -, akik leszarják a sebességkorlátozást és azt, hogy az útra meg a vezetésre kéne figyelni. 

Kurva szar érzés, amikor a tükörben látod a közeledő autót, látod, hogy nem lassít, hogy nem fog tudni megállni még akkor se, ha vészfékez. A közutas először nem is értette, miért JOBBRA megyek és nem balra, aztán jött a puskagolyó. Fehér VW-szerű jószág volt, talán valamelyik kisebb Skoda, csikorgó, füstölő kerekekkel zúgott be az akadály megkerülését már megkezdő és a belsőben éppen elhaladó kocsi közé. Úgy baszott volna telibe kilencven-százzal, ha nem húzom ki a Vikinget a leállóra, mint a pinty. Iszonyú mázlija volt mindenkinek, hogy volt ABS és ESP/ESC a kocsiban és hála istennek oda is tette magát mindkét rendszer, különben nem tudta volna végrehajtani a gyökér azt a kitérő manővert. Igen szép mentés volt egyébként, de iszonyú mázli kellett ahhoz, hogy átférjen. 

Ha nem menekülök el előle, most valószínűleg lélegeztetőgépen lennék valamelyik osztrák kórházban, anyukám meg egy magyar intenzíven, mert épp vele beszéltem kihangosítón, amikor az eset történt. Ha bármelyik kocsi előttem csak egy kicsivel is beljebb van, vége a dalnak. Én nem kaptam volna már belőle, de egy kifejezetten veszélyes kárhelyen kellett volna megkezdenem a sérültek ellátását, amíg a mentőegységek kiérnek és az nem vicces. 

Nem hiszem, hogy az elkövető olvassa  blogot, de innen is üzenem, hogy a jó édes q anyádat, te büdös gyökér! Remélem, büszke vagy magadra, hogy mekkorát mentettél, és most faszagyereknek képzeled magad, miközben nem rajtad múlt, hogy mindenki sértetlenül hagyta el a helyszínt. A szituációt, amit "megoldottál" te magad hoztad létre azzal, hogy mindenre figyeltél, csak arra nem, ami előtted van! Tudod, mivel tennéd a legjobbat? Ha besétálnál a legközelebbi rendőrörsre és leadnád a jogosítványodat! Úgy legalább eggyel kevesebb közveszélyes barom lenne a közúton. 

Az A2-n ezen a héten már történt egy halálos baleset ráfutás miatt - a 31 éves hölgynek esélye sem volt, amikor belerongyolt a forgalmi okból megálló kamion hátuljába. Ő az életével fizetett egyetlen hibáért. De vajon ha az ellenfél nem egy pótkocsi, akkor hány sérült/halott lett volna belőle?

Kedves mindenki! Meleg van, tessék még a szokásosnál is jobban odafigyelni! Ha pedig előttetek valami miatt lassul a forgalom mindig figyeljétek a mögöttetek lévőket is! Életet menthet.         

 

Egy kis tánc

 Aki ismer, az tudja, hogy a tánc egészen kicsi koromtól fogva szerves része az életemnek. Sok mindent kipróbáltam, volt, ami sosem vált igazán a kedvencemmé és volt, van olyan stílus, amit amíg a testem bírja, csinálni fogok. 

Ír tánc. Flamenco. És most az autentikus szóló jazz, azon belül is leginkább az 1920-as évek charlestonja. A flamenco a korábbi munkám és a covid lezárások miatt anno erősen háttérbe szorult, az ír tánc meg kis híján megnyomorított. Ez nem azt jelenti, hogy időről-időre ne térnék vissza hozzájuk, mostanában azonban sokkal jobban foglalkoztat a charleston és az autentikus szóló jazz. A munkám elvesztése is hozzájárult, hogy szabadabbá váltam és több kurzuson, illetve workshopon részt tudtam venni mind Grazban, mind Bécsben. 

Az egyik leginkább érdekes és értékes a Lindy Cats által szervezett szóló jazz workshop volt Pavlival, vagyis Pavli Grombiri Korcovaval. Ez a cseh hölgy nem koreográfiát tanított, hanem valami egészen mást. Tudatosságot. Az egyszerűség erejét. Azt, amit táncosként és főleg korográfusként nagyon szeretünk kicseszni az ablakon. Telezsúfoljuk a koreot, egyik "wow" figura követi a másikat és nézünk nagyokat, hogy a táncos elfelejti, elbénázza és stresszel. (Nekem a slip jig volt az ősellenségem, bajnoki címet buktam amiatt, hogy folyamatosan elhibáztam lépést és a bíró a szemembe is mondta, hogy addig nem nyersz open aranyat, barátom, amíg nem lesz hibátlan a koreod.) Elvész a harmónia és az egyéniség, csak a rakkolás marad. 

Ha egy táncos érti, hogy mit csinál, sokkal könnyebben érzi meg a zenét és kezd el lépésdarálás helyett valóban táncolni. Hányszor látni, főleg amatőr csoportoknál, hogy rohannak a zene után, kezek-lábak mindenfelé, az egyik táncos itt, a másik ott? A végeredmény jókora katyvasz, amiben maguk a résztvevők se mindig érzik jól magukat. Mert odabent minden táncos maximalisa és kegyetlen önmagával. A videót visszanézve nem az jut eszébe, hogy ez mekkora flash volt, hanem hogy bazdmeg, de béna vagyok, de szarul néz ez ki!   

Fontosnak tartom kiemelni, hogy minél több oktatótól van lehetősége tanulni egy táncosnak, annál erősebbé válik, mint karakter a színpadon. Minden oktató mást tart fontosnak, ami óriási segítség a fejlődésben. Minél több szempontból van lehetősége megvizsgálni az embernak ugyanazt, annál könnyebben és hatékonyabban alakítja ki a saját stílusát. Ezért is imádom például az online akadémiákat. Egy, a világ túlfelén lévő iskola nem fogja lenyúlni a tanítványt, de hasonlóan veszélytelen egy más országból érkező vendégoktató, vagy koreográfus is. Hogy nem fog senki eljárni Prágába minden héten többször Budapestről, az hótziher! Aki pedig menni akar, az menni fog. 

Ezt a videót azért linkelem ide, mert több szempontból is érdekesnek tartom. Nyilván vannak benne vágások, de nagyon jó példa arra, hogyan lehet valami egyszerű is bombasztikus, és hogyan teszik a mai koreográfusok feleslegesen bonyolultá a charlestont. 

Elképesztő energia, az alaplépés variációja feldobva néhány speciális elemmel - ennyi. Nincs egymásra hányva eagle slide, halleluja, scarecrow, waterfall, fall of the log, fall on the log, hitchhiker, apple jack és a többi, mindez 8 baron belül. Mégis passzol. Mégis üt. Mivel nem akarok senkit se vérig sérteni, az olvasóra bízom, hogy a YT-on böngészve megkeresse és megtalálja a modern verziókat. Döbbenetes a különbség. 

Ja, és még valami: a flitterrojtos blődséget üknagyanyáink legfeljebb akkor hordták, ha showgirlök voltak, vagy nem érdekelte őket a pénz. Az átlag gyűlölte volna, ha a buliban a partner keze beleakad a zselatinflitterbe és tönkre megy a szép ruha. 

De vajon elég-e az egyszerű a színpadra? Íme, egy másik stílus, másik példa: 

Igen, elég. A lépések bonyolultsága meg se közelíti egy open versenykoreográfia szintjét, a táncosok azonban elképesztően jók, az egész iszonyú jól van összerakva, emiatt megunhatatlan. 

Vajon mi a jobb? Ha a csoport, vagy egy táncos az életéért küzd a színpadon a kurva bonyolult lépésekkel és a sorrenddel, vagy ha imádja, amit csinál? Mindkettő átjön, efelől senkinek se legyenek kétségei. Nem azt mondom, hogy nem kell megtolni például a szólót, a szólista általában azért szólista, mert van benne valami, ami a többiekben (még) nincsen. Ők egyébként azok, akik a világ legegyszerűbb lépéseit is úgy tudják előadni, hogy a néző álla a földre koppan. 

A munka mellett táncolni járó, esetenként fellépő emberekből álló csoportot teljesen felesleges szarrá szivatni, csak mert éppen láttad a VB-n a legdivatosabb új lépéseket és valamelyik megtetszett. Ökölbe szorult aggyal senkinek se őszinte a mosolya.

Tégy próbát! Fogj egy zenét és kezdj el sétálni! Kizárólag lassú és gyors lépéseket használhatsz. Nincs tánclépés, csak és kizárólag séta. Hagyd, hogy a zene vezessen, engedd a kezeket, fejet, testet mozogni! Az irányokat szabadon választhatod. 

Vidd be ezt az órádra, és sétáltasd meg a táncosaidat!

Minden táncosod máshogyan fog sétálni, mindenkinek mást fog mondani a zene.

Bővítsd a sétát egy-egy tánclépéssel, de ne mondd meg nekik, mit, hova tegyenek, csak azt, hogy most már a séta mellett lehet ez, meg ez a lépés. 

Figyeld, hogyan kelnek életre és kezdik érezni, érteni a zenét! 

Rengeteget fog segíteni, amikor majd elkezded betanítani a szép, tiszta, bullshit mentes koreográfiát.         

A ráadás

Ha három a magyar igazság, akkor a negyedik a ráadás. 

Emlékszünk rá, ugye, hogy amikor beköltöztem, el volt dugulva a mosogatóm? A maestro egy három méteres csőgörénnyel szüntette meg a dugulást, vagy legalábbis ezt hittük... A dugulás ugyanis nem szűnt meg, hanem a cső ment szét a falban és áztatta három héten keresztül az alsó szomszédot, meg a falat nálam. A szerencsétlen fickó - szlovákiai magyar, nagyon kedves, jólelkű ember - három héten át próbálta elérni, hogy a házkezelőség rendezze a problémát, akik végül csak akkor mozdultak meg, amikor az úr ordítani kezdett velük a telefonban. Addig belehazudták a képébe, hogy nem tudnak engem elérni. Nos, de, el tudtak, mert jött tőlük e-mail egy csökkentett bérleti díj számla miatt. Sajnos, a szomszéd által a lábtörlőmön hagyott üzenetet a takarítók kidobták, így engem már csak a javítással megbízott cégen informált a problémáról, amit a hívást követő négy napon belül fel is számoltunk. Ebből kettő hétvégére esett...

Azóta eltelt majdnem egy hónap és még mindig nincs kijavítva a csempe a fürdőben - senkit se érdekel, bár gondolom a számlát már jóvá hagyták, tehát tudnak róla, hogy probléma volt, aminek a maradványait el kellene takarítani. 

Mivel komolyabb ráhatás nélkül, úgy látom, lehetetlen elintézni valamit, kénytelen leszek írni egy e-mailt és a bérleti jog alapján kérni a bérleti díj csökkentését, amíg be nem csinálják a lyukat... 

Ezért volt büdös

Bontás közben, a szétcsúszott cső jól látható

A dugulást végül a javítás végző urak számolták fel. Egy fogta a csövet, hogy szét ne menjen megint, egy másik pumpálta a mosogató lefolyót... 

A fal továbbra is nyitva van, a csöveket púrhabbal körbe fújták. Nagyon szép. Ja, nem.  

Pocsolya a semmiből

Úgy vettem egyébként észre a probléma forrását - ezért tudtak célzottan bontani az urak -, hogy egy nagyobb vízzel történt mosogatást követően jókora pocsolya lett a sarokban a fürdőben ott, ahol nincs vízforrás. 

Ez is Bécs. Ahol nagy a kereslet és kicsi a kínálat, az ingatlanosok Döbrögiként uralkodnak. A ház egyébként nemcsak miattuk ilyen, hanem mert nagy a fluktuáció és sokféle nép lakik együtt a 76 lakásban. 

A kutyaszart a lépcsőházban átlépjük - délutánra valaki feltakarította egyébként, de akkor is, a jóédes anyját a tulajdonosnak -, a sárga vízfolt a falon már fel se tűnik, a szórólapos tartóba dobott ételmaradékot valemelyikünk sűrű bazmegolás kíséretében meg úgyis kiviszi a kukába, mert nem szeretnénk újra férgeket találni a lakásban. Az afrók által raktárként használt lakás(ok) érdekes módon nem csípik a Hausverwaltung szemét, de bezzeg, ha valaki virágot merészel akasztani a francia erkély korlátjára... Az Feuerpolizeilich nicht erlaubt... (Nem, nincs ilyen szabály, az egyetlen, ami fontos, hogy a kiakasztott cucc viharbiztos legyen - tehát ne tudjon ráesni senkire - és öntözéskor nem szennyezheti be sem a falat, sem az utcát, sem pedig a szomszéd lakását a nyitott ablakon keresztül.)   

Három a magyar igazság

 Háromszor nagytakarítottam ezt a qva lakást és őszintén remélem, hogy vége a balfaszkodásnak. Az ablakcsere ugyanis teleküldte az egész lakást finom, lisztszerű mészporral, amit iszonyú nehéz összetakarítani. Természetesen a csere csak napközben, amikor a nem segélyből élő ember dolgozna, lehetséges, ergo otthon kellett maradnom. Ráadásul ezt rég meg lehetett volna ejteni április 1 előtt is, mivel a lakás hosszabb ideig lakatlan volt, nem kellett volna megvárni, amíg az új lakó ténylegesen beköltözik. Plusz két hetet kaptak az irgalmatlan mocsok miatt is, két hetet pluszba fizettem egy szállásért. A házkezelőségnek ment is tőlem egy dühös e-mailt, amit magától értetődő módon a nagyméltóságúak telibeszartak... Miért is kéne reagálni? Hiszen ők profik és még kitüntetést is kaptak a csodálatos szolgáltatásért, amit évtizedek óta nyújtanak. Szent Kisjézus, ha ezek a jók, milyen lehet a többi? 

(Kollégám szerint kutyaütő az összes.)

Az ablakosok nagyon rendesek voltak, igaz, kicsit elkéstek, de szépen dolgoztak és az ablak maga is kiválóan zár. 

Remélem, most egy időre vége van a mizériának és én végre nyugodtan létezhetek a kis antik bútoraim között. A bájos, öreg szekreter mellé sikerült szereznem egy roppant kényelmes ún. kapitány széket és egy Thonet-jellegű fogast, valamint egy historizáló sarokpolcot is, így már egészen korrektül elférek. Még keresek egy kisebb szekrényt, amibe be tudom majd költöztetni a varrógépet és a táskáimat, meg néhány régi festményt/képkeretet és befejeztem. Szerencsére a környéken négy ószeres is van, illetve kinéztem a willhabenen is pár dolgot, meglátjuk, mit sikerül szerválnom. 

Theodor újra zenél

Ugye, van nekem egy Theodorom, aki megérkezése óta rugóproblémákkal küzd. A hendikeppes rugó sokáig nem tartott vissza attól, hogy folyamatos újratekerés mellett használjam a táskagramofonomat, aminek az lett vége, hogy a rugó elfáradt és már nem tudta legyőzni a tű súrlódását. Theodor így kényszerpihenőre vonult, amíg én összeszedtem a bátorságomat és nekiálltam szétbarmolni újra a rugóházat. Egyúttal kicseréltem a szakadt táskafület is, így Theodor - röpke két és fél óra tömény szívás után - újra hordozható és egészséges lett. Amióta hozzám került, most először tudott úgy lejátszani egy teljes lemez oldalt, hogy újra fel kellett volna húzni. 

Természetesen időközben tetemes mennyiségű lemezre sikerült szert tennem, főleg Aida jóvoltából, bekerült hozzá ugyanis egy halom shellak, amik között volt néhány számomra érdekes is. Rajta kívül viszont sokáig szinte sehol sem jutottam lemezhez, ezért is tűnt fel a változás.

Az utóbbi időben többször is kimennem bolhapiacra és szomorú jelenségre lettem figyelmes - egyre több shellak és gramofon került ugyanis a banános ládákba, illetve az asztalokra. Nemcsak a császári Bécsben - Naschmarktot kerüljétek el, egy-két kivételtől eltekintve arrogáns jugópiac túlárazott kacatokkal, tökéletes turistacsapda! -, hanem Grazban a Center Westnél is.

A gramofonok többnyire működésképtelen táska verziók, siralmas állapotban, de működőképesek* is előfordultak.   

* Aidánál is megfordult kettő, mindegyiknek problémája volt a motorral. Hogy ez csak átmeneti és tisztítással megoldható, vagy pedig elkerülhetetlenül rugócserés, az mindig szétszedés és pucolás után derül ki. Ha valaki beleszeretne egy ilyen jószágba, számítson arra, hogy vagy felújításra szorul, vagy horror pénzt kérnek érte. Vagy a kettő kombinációja...

Megszaporodtak a lemezek is, többnyire 1-3 eurót kérnek értük (Bécsben 5 eurótól indul, ami bullshit).

Tudjátok, mit jelen ez? 

Azt, hogy elmegy egy generáció, szépen, csendben, a szemünk előtt. A féltve őrzött, vagy éppen padlásra száműzött beszélő gépek és lemezeik pedig a hagyatékfelszámolók martalékaként végzik. Az öreg házakat kipakolják, a rokonok, ha még vannak, nem tartanak igényt a papa és a mama kacatjaira. Dédelgetett, csak ünnepre félretett porcelánok landolnak a banános ládákban és törnek ripityára, szétdobálják a könyveket, a régi, családi fényképeket idegenek böngészik, földről árulják a tiszta szoba falát díszítő képeket. Ami nem kell, megy a kukába, mert a tárolás drága. 

A szerencsésebbek azonban olyan megszállottakhoz kerülnek, akik biztonságos otthont biztosítanak számukra. 

Öreg fajanszok szolgálnak tovább a reggeliző asztalnál, csinos porcelán lámpák csücsülnek az itt-ott kopott, de még bőven jó egészségnek örvendő szekrényeken. Százéves szekreter, art deco karos szék, milliónyi tűszúrással készült hímzések költöznek be nyugdíjas éveikre a lakásokba és élvezik újra a napfényt. 

Néhány beszélő gép számára pedig újra piknikszezon jön, a poros shellakokat megpucolják, acéltű serceg végig a barázdákon. 

Éljen soká Theodor! 

    

Theodor teljes terjedelmében, a terítőt Aidánál vettem