Kukamanó bevetésen

avagy szakadó hóban kukázni hej, de jó...

Olyan szépen indult... nagy pelyhekben hullott a hó, a lakást betöltötte a frissen főzött kávé illata...
Éreztem én, hogy hagyni kellett volna a fészkes fenébe, vagy lebattyog magától, vagy majd leviszem délután, de nem, én hülye csak visszanyargaltam érte az ajtóból, hogy rendes leszek és nem hagyom egyedül szegényt a lakásban... Mármint a szemeteszsákot. Hadd szocializálódjon a többi zsák között, jobb lesz ott neki, ki tudja, még a végén nekiáll randalírozni a lakásban.  
Kuka Egy, nyílj ki - tele. Kuka Kettő - tele. Kuka Három - tele. Kuka Négy - háháhá, egy zsák csücsült a nagy fekete láda mélyén, ez kell nekem, ebben nem lesz tömegiszonya a zsáknak.
(Négy kukánk van a háztartási hulladéknak, és ezek közül három szinte mindig tele van, mert a lakótársak mindent beledobálnak - a múltkor például farkasszemet nézett velem egy muskátli...)
Puff, platty, plinty, csöhömp...  na neee! Ne, ne, ne, neeee!
Ha a jó oldalát nézem, szerencse, hogy a kuka üres volt és így láttam, hogy a táskám pántjáról jó kamikaze módjára a szemeteszsák után (Várj meg, haver!) vetette magát a kitűzőm. A Mig-29-es kitűzőm.
Hang bennszakad, szó fennakad, lehelet megszegik... Igen, csak erre vágytam! Hétfő reggel, szakadó hóesésben kukabúvárkodni, mert nincs az a büdös kuka, amiben veszni hagynám azt a kitűzőt!
Na most, valószínűleg kevés szürreálisabb hétfő reggeli látvány van annál, mint amikor egy csíkos sapkás manóféle előbb félig bemászik a ház kukájába, hogy kivegye belőle a zsákokat, aztán meg teljesen a fejre állítja (upside down) a szerencsétlen szemetest, végül nagy szusszanással (addig nem vettem levegőt) felplankol valamit a sárból és alaposan megtörölgeti egy papírzsebkendőben, a koszos mancsával egyetemben...
Úgy gondolom, ennél lejjebb már nincs (Apu biztatott, hogy simán van), mármint hogy az ember lánya egy kukában kezdi a hetet, remélhetőleg innen csak felfelé vezet az út.
A lelkem megnyugtatása végett meg is mostam gyorsan a Csöppöt (amúgy is irtó retkes volt már szegény), legalább ő legyen pihepuhaillatos. Még akkor is, ha múlt pénteken majdnem nyakon pisilte (há' izgult, na) az egyik szerelőt - és azért jól esett a pici májamnak, hogy az én kis bonsai-tankom (a tetejét magas féltalpról, arabeszkben egyensúlyozva próbáltam meg végigveretni a nagynyomású mosóval, több, de inkább kevesebb sikerrel) volt ma a legszebb az összes, tesztre gyúró gépsárkány között.
Az már mondjuk kevésbé töltött el örömmel, amikor fürcsipancsi után észrevettem, hogy a felhúzottnak tűnő hátsó ablakok mégsem voltak koppig felhúzva...

 u.i: Ha valakit érdekel, a harci muskátlijaim szépen fejlődnek, és még egyikük se kongatott le.

Muskátlik kiképzésen

Ugye, emlékszünk még rájuk?



Igen, így végezték, szegények. Elszáradva és letörve, mint a bili füle...
Rövidke életüket egy barkácsáruház kertészetében kezdték meg, onnan bicikli bukósisakban utazva kerültek egy grazi erkélyre. Túléltek mindent - a szárazságot, a monszunt, ám a tél kegyetlenségével - és a gazdájuk kreténségével - még ők, a kőkemény alpesi muskátlik se dacolhattak...
Vagy mégis?

Az elfagyott, elszáradt cucc alatt ugyanis kettő, azaz kettő darab eleven levélkét sikerült ma találnom, amikor végre rászántam magam, hogy kialmoljam a virágládát.
Tekintve, hogy vizet utoljára december elején látott, ez kisebb fajta csoda.
Ott barmoltam el egyébként az egészet, hogy kint felejtettem őket a -15 fokban az erkélyen, utána meg "ap.....baamuskátlik" felkiáltással betelepítettem őket a huszonhárom fokos nappaliba. Ez azért odasózott a kis lelküknek és hát annyira sz...ul néztek ki, hogy egy ideje már meg se locsoltam őket, kár rájuk a víz és csak elázik a padló felkiáltással.
Valójában mindez egy speciális kiképzés részeként történt, melyen a muskátlik szabad akaratukból, önként vettek részt és továbbra is lelkesen teljesítik a kiszabott feladatokat... de pszt!
(Egyébként azóta is azon gondolkozom, hogy most tényleg atomvillanást túlélő vérmuskátlikat sikerült-e vennem, vagy fotoszintetizáló zombikat nevelgetek a nappaliban...)
Ugye, ezek után már mindenki számára világos, hogy miért is nem kaptam én soha hörcsögöt gyerekkoromban...

Amúgy lettek új barátaim is:

 

Hát nem aranyosak?