Vad hegyek között

Úton Mostar felé

Hogy a hegyek honnan származnak, azt senki sem tudja. Egyesek azt mondják, hogy nem mások ők, mint az óriások megkövült csontjai, akik előttünk lakták e földeket. Mások úgy tartják, a hegyek álomba bűvölt titánok, akik ha felébrednek, akkor az ifjú népeknek napja leáldozik.   
Egy biztos, a hegyek lenyűgözőek. Fenségesek. Büszkék. Félelmetesek.
Némán őrzik a teremtés titkait és nem kegyelmeznek a vakmerő parányoknak, akik halandó létükre az ő halhatatlan világukat, az istenek világát kísértik.

Crna Gora fekete hegyei.
Bosznia erdei.

Ez nem Svájc, vagy Ausztria. Ez bizony még mindig Crna Gora.
Sasok földje. Ugyanaz az érzés fogott el a Szutyeszka völgyében, mint amikor Jackpottal - vagy éppen JJ-vel - a martinai határátkelőt kerestük Ausztria és Svájc között. Szinte vártam, hogy valami erdei manó elénk pattan, vagy egy tündér felkenődik a busz szélvédőjére...

 

Ez pedig a Lovćen. A második legmagasabb csúcs Crna Gorában, itt található Petar II Petrović Njegoš mauzóleuma.

A mauzóleum története érdekes, ugyanakkor elgondolkodtató is. Njegoš ugyanis csak 1916-ig nyugodhatott békében a Lovćen ormán. Miután 1915-ben a monarchia seregei bevonultak a dél-szláv területekre, valakinek az a ragyogó ötlete támadt, hogy kéne egy Ferenc Jóska emlékmű a Lovćenre... Ki is lakoltatták szegény Njegošt a kápolnájából, mint később kiderült, tök feleslegesen, mivel az emlékmű sosem készült el, a kápolna pedig szinte a földdel vált egyenlővé. A nagy háború utún ment az agyalás, hogy akkor most mi is legyen, kápolna újjáépítés vagy mauzóleum, aztán végül is 1925-ben Sándor király támogatásával egy három napos ceremónia kíséretében visszacipelték Njegošt az újjáépített kápolnába. Ezt a kápolnát aztán a titoista rezsim leromboltatta és a helyére a ma látható mauzóleumot építtette - ennek tervezője Ivan Meštrović volt.

A mauzóleum és őre

A bejáratot őrző két nőalak a nővér (bal) és az anya (jobb) szimbóluma.

A lépcsőalagút

A mauzóleumot négyszázegynéhány lépcső megmászásával lehet megközelíteni és van fent egy kilátó is, amiről belátni a környéket - ha szép idő van. Mint az látható, nekünk nem volt szerencsénk, a hegy beült duzzogni a felhők közé...

Ja, volt fent egy kis hó is - júniusban...
Amúgy szép, kanyargós és helyenként elég szűk út vezet fel a hegyre és onnan le a történelmi fővárosba, Cetinjébe. (Ó, de csapattam volna itt JJ-vel...)
A környék egyébként nemzeti park, tele bringaúttal, hüttével.

(Ezek a területek kevésbé ismertek, mint mondjuk a Kárpátok, vagy éppen az Alpok, holott ugyan olyan szépek...)
Ha pedig már jártunk fent, akkor érdemes lemenni az egykori fővárosba, Cetinjébe is.

Az elnöki palota.

 A királyi pár temetkezési kápolnája, körülötte a középkori templom maradványai.

 A monostor. Állítólag oltári verekedések szoktak lenni előtt...

Kotor

Kotori-öböl tengerjáróval

Ha azt mondom, hogy Cattaro, úgy ismerősebb? Annyiszor utaltam már rá a különböző bejegyzésekben, hogy most már muszáj volt befejeznem ezt itt. Tekintettel arra, hogy már vagy egy hónapja nem frissítettem a blogot, igazán ideje volt...
Szóval Kotor óvárosa egy igazi gyöngyszem, nem véletlenül szerepel a világörökségi listán, a felette trónoló erőd pedig mindent megért... (Valószínűleg ugyanis itt szökött meg miniállvány a fotóstáskából.)
Mivel az egész Balkán-túrát úgy tudnám jellemezni, hogy igen szoros volt a program, ezért Kotorra sem jutott túl sok idő. A kiszabott másfél-két óra szűkösen, de elegendő volt arra, hogy sovány malac vágtában felmenjek a Szt. János erődbe (ezt én abszolváltam egyedül), majd egyben le is érjek onnan és még az óvárosban is ténferegjek kicsit...

Az óváros felülnézetből

Kotor és környéke 1979 óta a világörökség része, és annak ellenére, hogy népszerű turistacélpont ez még nem hagyott igazán nyomot rajta. Az öböl ugyanis elég mély ahhoz, hogy a tengerjárók is kiköthessenek - még jó, hiszen hadikikötő volt, vagy mi. Olyan is a vize. A képeken nem látszik, de azért én nem csobbannék bele, hacsak nem nagyon muszáj...

 

 A Szt. Trifun katedrális az egyetlen szakrális hely, ahol belépőt kell fizetni - persze, persze, értem én. Kincstár, meg erkély... Az erkély egyébként Kotorban fontos dolog. Minél nagyobb erkélye volt egy-egy palazzonak, annál nagyobb befolyással - és vagyonnal - bírt az adott család.  Nos, a Szt. Trifunnak rohadt nagy erkélye van...
Hogy mennyi az annyi, azt senki se kérdezze, mert nem néztem meg. Nem érdekelt.
(Senki se jöjjön nekem azzal, hogy de hát valamiből fenn kell tartaniuk magukat. Az összes többinek is vannak kiadásai, mégse kértek pénzt...)

És akkor íme, az én szívem csücske, az egész túra ékköve, a Szt. János (Sv. Ivan) erőd.
3 eurót kérnek érte, de az utolsó centig megéri. 



Amint azt a tábla is mutatja, az egész terület kiemelten veszélyes. (A felirat helyenként életveszélyesre változik amúgy, de nem kell be***ni. Ha valaki nem teljesen szobanövény, azzal max annyi történhet hogy fenékre ül egy csúszósra kopott kövön.)

A felvezető út alsó szakasza - egészen a fogadalmi kápolnáig - egyfajta zarándokút. Azt mondták, aki ezen térdelve felment, az kigyógyult a pestisből. (Szerintem nemcsak a pestisből, hanem mindenből. Egy halottnak már semmi sem fáj, állítólag.)

 Belegondolni is fárasztó, hogyan vitték fel ide ezt a rengeteg követ...

 Úgy belegondoltam, milyen lehetett mondjuk egy ostrom... Az utolsó várkapitány azért nem volt valami tökös csávó (vagy csak kellően motivált), ha egy hadihajóval sikerült kikergetni innen. 

A látvány egyszerűen szürreális. Nem lehet elégszer megállni, és végignézni a megtett úton. (Nagyon élelmes árusok a kis kitérőknél hűtőtáskából árulják az innivalót a megfáradt várhódítóknak. A legkevésbé sem tolakodóak, udvariasan köszönnek minden elhaladónak.)

 

Ez a piros útszakasz

Ahogy említettem, vannak helyek, ahol érdemes észnél lenni. Akármilyen csábító, nem kell mindenhová felmászni és a korláton (ami helyenként egy kötél) túl szigorúan tilos manőverezni.

Falak. Mindenhol csak falak.
Úgy tekeregnek a hegyoldalban, mint valami kígyó.
Az erőd uralkodik az egész látképen.



 Terek, erkélyek, szobrok mindenhol. (Legalább galamb nincsen. Van helyettük macska. Sok macska. De a macskák kultúrlények.) A városon erősen érződik a velencei hatás.

 

 Nem látszik, de ez a kis hülye olyan hat méter magasan nyaúzott az ablakban és nézegetett sűrűn lefelé. Gondolom számolgatta, hogy hány életébe kerülne lejutni onnan...


Azért visszamennék... Legfőképpen azért, mert a fentebbi térképen látható útvonalak jelentős részét nem sikerült bejárni (időszűke miatt) és főleg a piros út furdalja az oldalamat.