Ismét úton

 A júni vége - teljes július időszakot felölelő jackass túra első állomásához érkeztünk: Edömér és én jelenleg Maisachban bambuljuk egymást egy hotelszoba kanapéján. És ha még egyszer rám sóznak egy navi nélküli bérautót, én rájuk uszítom az egész teknőc-falkát, Vérpeppivel az élen. Hiába Volvo, akkor is. A Gugli térkép ugyanis minden volt, csak pontos nem, a pályán még elment, de itt a kis utakon csúnyán bevitt a susnyásba. Alig találtam meg a hotelt, ami egyébként eszméletlen cool, a recepciósok végtelenül kedvesek, a szoba pedig elképesztően szép. Minden új, tiszta. Hja, Németország... amúgy Hotel  Abasto a neve. Ajánlom mindenkinek, aki München közelében keres szállást. Olcsónak nem olcsó, de frankó, és bivaly a WiFi. A reggeliről majd később nyilatkozom.

Edömér és Peppi ejtőznek

A hajók hazatérnek

Valamikor kiskamasz koromban (úgy kb. 10 évesen) kezdtem el novellákat írogatni, inkább csak a magam örömére, semmint publikálási céllal. Pályázni is csak nagyon-nagyon ritkán szoktam, főleg fantasy/sci-fi esetleg mese kategóriában, és nagyon büszke vagyok rá, hogy az eddig beküldöttek mindig nyertek valamit - hol internetes megjelenést (fantasy), hol nyomtatást (mese), az egyik, műszaki történeti tárgyú esszének pedig nem kevesebbet köszönhettem, minthogy átkerülhettem költségtérítéses képzésből állami finanszírozásba.
Itt a blogon is akad pár írásom - ha valakit kíváncsivá tettem, lehet keresgélni -, és mivel éppen ismét egy pályázaton dolgozom, arra gondoltam, hogy megosztom a blog olvasóival is a fészen már egy ideje fent csücsülő irományomat.
A történet az itt olvasható Ajándék előzménye és szintén egy pályázatra készült, de végül mégsem lett elküldve (nem volt időm befejezni).

..................................................................................................................................................

Az Úr 1227. esztendejében, lipanj hónapban, a neretván Omiš városában

Juraj strázsamester felsandított a lépcsősorra, és grimaszba rándult az arca.

Nem ment már olyan könnyen a járás, ezért ha tehette, inkább az alsóbb szintek valamelyikén, vagy közvetlenül a kapunál vállalt őrséget, ám ezúttal nem volt választása. A hajók néhány napja kifutottak, és a palotaőrség ifjú martalócai a város hercegével tartottak a portyára. A városfalon és a Peovicában nem maradtak mások, csak az olyan kiszolgált veteránok, mint ő maga, vagy a félszemű Vinko, akit váltania kellett odafent a gyilokjárón.

Az öreg nagy levegőt vett, és nekivágott a csigalépcsőnek. Többször is meg kellett állnia, hogy kifújja magát. Az olajszagú levegő majd megfojtotta, szíve ki akart ugrani a helyéről, arcán patakokban folyt végig a veríték.

- Nem nekem való ez már - mormolta maga elé a falat támasztva, mielőtt újra nekiindult.

Lihegve bukott ki az erődtorony tetején, gyomra háborgott - az öreg katona vasakarattal fojtotta vissza a hányingert. Nekitámaszkodott a mellvédnek, és lenézett.

Omiš ébredezett, a kelő nap vörösarany fénybe borította a városfalat. Kocsikerék zörgött, víz csobogott, dolguk után futkosó fehérnépek kacaja szállt a hajnali széllel. Kötél csattant, halászbárkák oldala koppant a kikötő kövén, a halászok egymást túlkiabálva igyekezetek túladni a friss fogáson. Juraj tudta, hogy még néhány óra és a nap heve bekergeti majd a város jószándékú lakóit a mészkőfalú házakba. Az utcákon nem marad senki, csak a szenny, a kóbor ebek, no meg Miroslav, a Khadzik család néhai kincstárnoka, akit a szomszéd parton álló kis Gomilica fokán hintáztatott a szél egy ketrecben.

- Vajon merre járnak a hajók? - támaszkodott le mellé Vinko. Ősz harcos, aki egyik szemét és jobb karját áldozta a Khadzik családért. Szélesen vigyorgott, Juraj azonban nem figyelt rá. A Mostinán túl lágyan hullámzott az Adria, köd ülte meg a látóhatárt, eltakarta szeme elől a szigeteket, és az öregember arra gondolt, milyen jó volna most ott lenni, odakint... Prédára lesni, mint rég, amikor még Sebenna Khadzik volt a város hercege.

- Nem értem, mi szükség van erre az őrségesdire - motyogta a múlton merengve, válasz helyett.

Vinko vállat volt, és nagyot sercintett.

- Knez Kholman azt parancsolta, hogy őrködjünk, hát őrködünk! - mondta. - Te legalább alhattál az éjszaka...

Juraj eleresztette a füle mellett cimborája szavait, tekintete a főtéren álló kalodáról a túlparton hintázó ketrecre siklott. A szégyenpad üres volt, mégis orrfacsaró bűzt árasztott, és az öreg kalóz el tudta képzelni, mit érezhetnek a Gomilica őrei, akiknek nap nap után egy oszló tetem szagát kellett elviselniük.

Egy pillanatra szerencsésnek érezte magát, hogy neki itt, a Peovicában jutott hely. Elvégre ez a torony volt a hercegi család otthona, ide felettébb ritkán aggattak afféle díszeket, mint a Mostinát vigyázó Gomilicára...

Észre sem vette, mikor tűnt el mellőle Vinko és még a fáradtságról is sikerült megfeledkeznie kissé, miközben az utcák lassan kiürültek, ahogy a nap egyre magasabbra hágott az égen. Gondolatban messze járt, térben és időben egyaránt. Emlékezett hajdan volt ifjúságára, a vad csatákra, melyeket a tengeren vívtak, a részeg éjszakákra, Milicára, Marijára és a többi leányra... Knez Sebenna ostobaságára, a megalázó paktumokra, a szégyenre, mely nemcsak a hercegé, hanem Omiš minden lakójáé volt... A dölyfös ragusai kalmárokra, az arannyal teli ládákra, melyeket váltságként fizettek, az elsüllyesztett sagittákra... A semmitől vissza nem riadó, fiatal és tehetséges Maldukra, aki vérrel mosta le a foltot a város és a család becsületéről. A büszkeségre, amikor a hullámsírból kiemelt sagitták szélbe fordították kecses orrukat...

De vajon hol járhatnak most? Hol vadászhat knez Kholman, akihez hasonló herceg még sosem került a város, a család élére?

Juraj tekintete végigvándorolt a horizonton, ám bárhogy erőltette is a szemét, nem látta a hajókat. A látóhatárt vastagon megülte a köd, így ő ismét a szélben forgó ketrec felé pillantott.

Emlékezett a napra, amikor nagy csörömpölésre riadt a Peovica, a kis hercegnére pedig az ura dolgozó kamrájában találtak rá Miroslav úr társaságában, annak tőrével a vállában. Sápadt volt, és félájult a vérveszteségtől, ám a minden hájjal megkent, ragusai kalmár még nála is rosszabbul festett: mindkét szeme kifolyt, a teste pedig úgy összezúzódott, mintha legalábbis a Peovica tetejéről zuhant volna be a kamrába. Még akkor is ostobaságokat kiabált, amikor az őrök elcipelték. Knez Kholman éppen akkor nem tartózkodott a városban, mert a pápával tárgyalt, ám nem is volt rá szükség. Az ifjú asszony, miután magához tért a megrázkódtatásból, kíméletlenül leszámolt az életére törő ragusaival. A háznép, s velük a város minden lakója akkor egy életre megtanulta, hogy a knez asszonyával nem érdemes ujjat húzni...

Léptek koppantak, Juraj elfordult a kilátástól, és elmosolyodott a bajusza alatt.

- Meleg napunk van ma, hercegné - hajolt meg mélyen a tetőre lépő asszony előtt.

A vékonyka, csinos hölgy összerándult és kis híján elejtette a könyvecskét, amit a kezében tartott.

- Juraj, az Istenért! - csattant fel ijedten.

- Bocsásson meg, hercegné! Nem akartam megijeszteni.

A fiatal nő mélyet sóhajtott és mosolyt erőltetett az arcára. Gondterheltnek tűnt. Juraj képéről egy csapásra lehervadt a jókedv.

- Mi bántja asszonyomat? - kérdezte. Sokakkal ellentétben ő kedvelte a hercegnét, és örült neki, hogy a fennhéjázó Subić-leány helyett őt hozta a házhoz knez Kholman. Nem hibáztatta azért sem, hogy kíméletlen bosszút állt az őt megsebző Miroslavon, bár azt azért furcsállta, hogy az eset után néhány nappal a szakácsnénak is nyoma veszett. A szolgálók azt beszélték, azért kellett mennie, mert kipenderítette a hercegné csíntalan házikedvencét a konyhából. Juraj nem gondolta, hogy efféle kicsinység miatt valakit elküldenének a szolgálatból, elvégre a fekete jószág többnyire megérdemelte, hogy hátsó fertályon billentsék, és ezzel a hercegné is tisztában volt. Azt pedig főként nem hitte, hogy emiatt elvenné az életét...

Merthogy a szakácsné végül megkerült: a halászok fogták ki a Cetinából, letépett arccal, szétmarcangolva...

Juraj váratlan melegséget érzett a lábánál, s ahogy lesandított, a bocskora körül terjengő sárga folt mellett a hercegné vékonydongájú macskáját pillantotta meg. A szőrös-karmos kis bestia felnézett rá - Juraj számára úgy tűnt, hogy vigyorog. Volt benne valami visszataszító és kaján, ami miatt az öreg ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy kicsit megemelje a lábát, és...

- Hagyd békén! - szólalt meg a hercegné váratlanul, mire a macska felugrott a párkányra, és nagy bőszen mosakodni kezdett, de tekintetét egy pillanatra sem vette le az öreg strázsáról.

- Köszönöm.

Juraj elszégyellte magát, bár érezte, hogy a hercegné ezúttal nem hozzá beszélt.

- Nem kellett volna már visszatérniük? - kérdezte Jurajt, miközben a látóhatárt vizslatta.

- Nem feltétlenül, hercegné. Van elegendő élelmük és vizük, knez Kholman pedig pendelyes kiskölyök kora óta tanulja a hajózás művészetét...

- Sejtelmed sincs, mily iszonyú erők működnek e világon, Juraj - sóhajtott fel az asszony, és az öreg kalóz előtt ekkor egy pillanatra felsejlett Miroslav úr összetört teste, üres szemgödre...

- Rossz érzésem van, tartsd nyitva a szemed!

Azzal eltűnt a Peovica gyomrában, Juraj pedig nekiindult, hogy végigjárja a tetőt. Lenézett a falakra, ellenőrizte a közeli falszakaszokat, majd vetett egy kósza pillantást a tenger felé is. A szigetek környékét még mindig vastagon ülte a köd, pedig a nap már magasan járt, a város utcái teljesen kiürültek. Még a konobák környéke is kihaltnak tűnt, és Jurajt megmagyarázhatatlan balsejtelem töltötte el. Mérhetetlen fáradtság tört rá, a mellvért majd összenyomta, a szemhéjai elnehezültek. A térde megroggyant, úgy érezte, le kell ülnie, különben összeesik.

Végignyúlt a fal mellett, és úgy gondolta, pihen egy keveset, mielőtt újra körüljárna. Lehunyta a szemét... Csak pár perc...

Éles fájdalom riasztotta fel, a hercegné girhes macskája véres karmokkal szökkent félre az öreg kalóz tőre elöl. Juraj zavartan nézte a fekete bundájú, apró szörnyeteget.

- Mit vétettem neked, he? - tápászkodott fel. - Miért nem hagysz nekem békét?

A macska nem felelt; Juraj talpra küzdötte magát és a tenger felé fordult.

- A szentségit neki! - káromkodta el magát.

Szürke fellegek tornyosultak a látóhatáron, villámok cikáztak a toronymagas hullámok felett, ám a Cetinán békésen ringatóztak a halászcsónakok, és a Khadzik család sárkányos lobogója is petyhüdten lógott a zászlórúdon. Omiš felett ragyogóan sütött a nap, miközben odakint a tengeren őrült vihar tombolt - Juraj pedig összeborzadt, amikor meglátta a tenger markában vergődő sagittákat.

- Ördög és pokol!

Az ajtó nagyot döndülve vágódott a falnak, amikor a hercegné kirontott a tetőre. Fehérrel hímzett fejkendőjét elhagyta valahol, sötétbarna haja ezernyi kígyó módjára tekergett a feje körül. Mérhetetlen hatalom sugárzott belőle, ahogy a falra hágott, és a tenger felé fordult.

- A hátamra ügyeljetek, Juraj és Kljova! - parancsolta. Kántálni kezdett, a neretván törzsek ősi nyelvén, széttárt karral, egyenesen és büszkén, akár a szálfa, melyből árbocot faragnak a mesterek. Keskeny dereka körül kígyóként tekergett, életre kelni látszott a vörös selyemöv.

Sejtelmed sincs, mily iszonyú erők működnek e világon... Az öreg strázsa sosem kételkedett a hercegné szavaiban, ám azt nem gondolta, hogy ilyen hamar ízelítőt kap az általa ismert világ álarca mögött rejtőző szörnyű valóságból.

Mint a bogarak, úgy másztak fel a falon, a bűzük messzire megelőzte őket, mellette pedig, ahol nemrég még egy önelégült pofájú, vékonyka macska nyalogatta a mancsát, most smaradgszemű démon magasodott akkora karmokkal, mint egy rövid kard és olyan görbe agyarakkal, mint a csáklyavas.

- Isten, ha látsz! - suttogta az ősz kalóz, majd a markába köpött és fegyvert rántott. Tudta, ha elbukik, nemcsak ők ketten jutnak a pokolra, de odavész Omiš ura, meg a hajóján utazó Tollen és Nikol is. Malduk fiai, a majdani hercegek, és Malduk öccse, a diplomata-admirális... Omiš jelene és jövője, egyetlen csapással...Az nem lehet!

Az elsőt ugrás közben nyársalta fel, majd kirántotta belőle a kardot és fejét vette, miközben mellette, körülötte hörögve őrjöngött a macskadémon. Juraj üvöltött, vágta, tépte, zúzta a sötétség katonáit, amíg azok el nem lepték és le nem teperték az alvadt vértől ragacsos kőre. Az öreg kalóz málladozó csontarcokat látott, rothadás-szagú üregeket, és arra gondolt, milyen igazságtalan így meghalni. Elhatározta, hogy nyitott szemmel várja a halált, amikor is tótágast állt vele a világ, és egy hatalmas döndüléssel felrobbant előtte a tér.

Először nem látott semmit, csak vakító kékséget, és színes karikákat, aztán...

A hercegné apró kezében sisteregve, elevenen rángatózott a villám, azzal söpört végig a holtak között. Ilyen nincs, gondolta a vén kalóz, mielőtt rázuhant a sötétség.

Mire magához tért, már minden elcsendesedett. A Peovica teteje romokban hevert, a kő vértől és koromtól feketéllett, a mellvéd több helyen is leomlott. A hercegné a megroggyant falon üldögélt, hófehér ruhája szürke volt és szakadozott, fekete mellénye szétnyílt, de úgy tűnt, neki magának nem esett komoly baja. Mosolyogva nézte a tengert, kis keze a szőrhíjas, csupa seb macska hátán nyugodott.

Juraj megtörülte az arcát a kézfejével. Nem mert felállni, csak ült a fal mellett, és a romokat bámulta, meg az üres ketrecet ott a túlparton, a Gomilica fokán.

A nap lassan alábukott a horizonton, és Juraj mester elmosolyodott. Odalent a Cetinán csendesen siklottak a sagitták...

Magyarázat

Sagitta: eredeti nevén sztrela, vagyis nyíl, az omiši kalózok kedvelt hajója. Többnyire egy árbocos, latin vitorlás, alacsony merülésű hajófajta, melyet evezőkkel is elláttak.

Peovica: más néven Mirabella, az omiši várfal mára egyetlen megmaradt erődtornya.

Gomilica: az omiši várfal egyik tornya, a Cetina jobb partján állt.

Mostina: a Cetina torkolatát védő, víz alatti fal, a város egyik leghatékonyabb védelmi berendezése. A kalózok által használt, kis merülésű hajók elsiklottak felette, ám a velencei hadigályák megfeneklettek rajta. Ma is ott áll, ahol a XIII. században.

knez: régi, horvát nemesi rang, többnyire hercegnek, vagy fejedelemnek fordítják.

Khadzik: régi horvát, egyes történészek szerint iráni eredetű nemesi család, Kačić néven is ismertek. 781 és 1287 között az Adria és a Földközi-tenger urai, neretván bánok és admirálisok, akik nemcsak pártolták a kalózkodást, de maguk is űzték. A novellában említett Kholman a legsikeresebb admirálisok egyike volt, létező, történelmi személy, akárcsak Sebenna, Tollen, Nikol és Malduk. 1221 és 1232 között állt a hírhedt kalózváros élén, sikeresen állt ellen a velencei és a magyar seregeknek mind a tengeren, mind a szárazföldön. Kiegyezett IX. Gergely pápával is, miután zátonyra futtatta és szétverte a II. Honorius által ellene küldött keresztes hadakat Omiš előtt. Velence és a nagy, dalmát városok mind adót fizettek neki. Jelmondata volt: Amíg engem nem támadnak meg, én sem támadok meg senkit.

Omiš: illír törzsek által alapított város a Cetina torkolatánál, mely évszázadkon át kalózkodásból tartotta fenn magát, és sikerrel állt ellen a dalmát partokon terjedő velencei és magyar befolyásnak.

Graz most

...nagyon furcsa.

Mivel nem volt életbevágóan fontos, nem mentem ma be a belvárosba. Nem akartam látni a neonzöld jelöléseket, a gyertyákat, a virágokat, a plüssállatkákat, a fényképeket. Nem akarok belegondolni, hogy ha nem viszem haza a Szergejt pénteken, akkor valószínűleg én is arrafelé kószálok aznap, valószínűleg éppen akkor.  
Graz gyászol. Ez egy viszonylag kicsi, csendes város, kielégítő közbiztonsággal. Azonban az, ami történt, váratlanul ért mindenkit. Erre senki sem számított. Az iskolai és egyéb lövöldözések, a robbantásos merényletek távolinak tűntek, egészen szombatig.
Az emberek még mindig döbbenten állnak a 20-i események előtt. Két felnőtt és egy gyerek - egy négyéves kisfiú, a rohadt életbe! - halt meg a szombati ámokfutás során. 36 ember sérült meg a könnyűtől az életveszélyes fokozatig, nem számolva azt a sok-sok járókelőt, bolti eladót, akik látták, átélték, hogy az utolsó rohadék végigszáguld a terepjárójával a zsúfolt belvároson és válogatás nélkül hajt át embereken, az apukát, akinek a karjában halt meg a gyereke, az elsősegélynyújtókat, akik a mentőegységek kiérkezése előtt próbálták menteni a menthetőt - laikusok és szabadnapos szakemberek vállt-vállnak vetve egy olyan tömeges helyszínen, amihez foghatót igen ritkán látni békeidőben.
Hagyjuk most azt, hogy milyen le-felmenői voltak az elkövetőnek! Lehetett volna akár piréz is, amit művelt, az akkor is felfoghatatlan és megbocsáthatatlan. Nincs rá mentség. Bosszút állni másokon a saját elcseszett életéért - ilyet senkinek nincs joga tenni! Nincs joga tönkretenni mások életét azért, mert az övé valahol kisiklott!

Én szerencsés vagyok, mert nincs ismerősöm sem az elhunytak, sem a sérültek között (lehetne).
Holnap be kell mennem a belvárosba, és úgy döntöttem, hazafelé jövet - ha még lehet - meg fogok gyújtani egy-egy mécsest a halottakért. Értük többet már nem tehet senki sem. Nyugodjanak békében!   

   

Balkon

Az én kis birodalmam felújítva, átrendezve, kitakarítva. Lehet, hogy nem trendi, de az enyém. Sajnos, még nem tökéletes, de az ikeás padlóburkolat aligha fog már ezen a nyáron lekerülni. Az ok: nem lesz időm lerakni. Pedig úgy lenne igazán szép.
További üröm az örömben, hogy fájó szívvel bár, de meg kellett válnom a balkon legidősebb növényétől, a korallvirágomtól. Ő volt az, akit egy ideje már karanténban tartottam a tetvei miatt. Mivel a terápia csak részeredményt hozott, nem akartam kockáztatni, úgyhogy megköszöntem neki az elmúlt több mint három évet és elbúcsúztunk egymástól. Sajnáltam szegényt, mivel a születésnapomra kaptam és a kis barátja már ezelőtt két éve kimúlt. Az edénykéjét persze megtartottam (aranyos, fehér bádogkanna) - már ki is mostam, kifertőtlenítettem, és amint időm engedi, szerválok majd egy korallvirág juniort.  
(Most olvastam, hogy a korallvirág hajlamos a tetvesedésre, úgyhogy jaj. De hát úgyis szeretek veszélyesen élni... meg a muskátlijaim is.)
Ami nem látszik, hogy van a másik sarokban egy jókora puff, azon is lehet ücsörögni, továbbá beszereztem néhány olcsó párnát is, és így lesz egy kényelmes olvasósarkom odakint. Majd még kihozok egy napernyőt... valamikor augusztusban... talán...

Nagyvasak

Sokan, sokféleképp, sokfelé kérdezték már, de nem tudom, honnan jön a páncélosok iránti olthatatlan rajongásom. Egyszerűen van, és nem tudok rá jó okot. Nem volt páncélos katona a rokonságban, nem kaptam militáns nevelés, így aztán csak gyanítjuk, hogy gyerekkori deficit lehet, az akkori rendszer sajátosságai miatt mindenhol jelen levő harceszközök miatt. Merthogy akkoriban, amikor én még kicsi voltam és aranyos, a köztereken mindenféle katonai cuccok álltak, amikre jól fel lehetett mászni és hát ha valami mászható volt, arra a pici Greenie bizony felmászott - az anyukája legnagyobb rémületére. (Alapvetően nem voltam veszélyes állítólag, de imádtam mindent, ami gép, így aztán vinni kellett vonatozni, villamosozni, autót szerelni...) A kiállított gépek persze nem mindenkiből gyártottak magamfajta ufót - merthogy továbbra is úgy néznek rám az emberek, mint valami kis űrlényre, amikor elmondom, hogy mivel foglalkozom.

Az EURO norma vajon mi?

A közterekről azóta persze eltűntek a vasak - a Grisákkal együtt -, én se vagyok már mai csirke, de a rajongás megmaradt, sőt fokozódott. Nem, még nem kóros, de elég ahhoz, hogy leszólítsanak a vonaton, vagy éppen interjúalany legyek. (Nem vicc, a legutolsó repülőnapon Kecskeméten a Kossuth Rádió riportere kiszúrt a T-72 mellett, mint egy szem nőnemű egyedet és mindjárt az orrom alá is nyomta mikrofont. Le is ment a rádióban, mi a neten hallgattuk meg és szénné röhögtük magunkat, hogy milyen mikiegér hangom van.... A vonaton pedig egy már nyugdíjas tüzér szúrta ki, hogy Kershaw Harckocsizók című könyvét olvasom és nagyon aranyosan beszélgetésbe elegyedett velem - majdnem el is felejtettem leszállni Kelenföldön.)

Patton II és Hetzer - békésen csücsülnek egymás mellett

 Auf Räder und Ketten...
Idén végre ismét volt időm, és sikerült eljutnom a veterán harcjármű találkozóra Bécsbe. Szergej szerencsére kitűnő egészségnek örvend, így gond nélkül tette meg a Budapest-Bécs-Graz távot, az idő is jó volt - túl jó, és ha valaki jót akar magának, akkor nem iszik kávét tűző napon... Főleg nem két deci feketét, akkor se, ha előtte négy és fél órát aludt, és még le kell vezetnie párszáz kilométert. (Piszok szarul voltam utána, de szerencsére gyorsan töltenek az elemek...)
Az az érzés, amikor 800 lóerő bömböl néhány méternyire, a lánctalpak csikorognak, ömlik a füst, kavarog a por... A vas nyers őszintesége letaglózza az embert. Ezek a gépek - egyáltalán a gépek - nem tudnak hazudni. Jó, némelyik kicsit nyafi, és vannak közöttük is igazi degecfalvi példányok is, de alapvetően nem jellemző rájuk az alakoskodás és hátbadöfködés, mint az nálunk, puhatestűeknél szokás. 

 És idén annyira jó volt látni magyar OT-rendszámos Zilt és Csepel teherautót! Ez utóbbi nagy népszerűségnek örvendett, folyamatosan fotózkodtak vele a népek. (Mi is.) És annyira jó lenne, ha a járóképessé tett T-34 is egyszer tiszteletét tenné itt! 
A kis RC tankok pedig eszembe juttatták, hogy a Morzsa már megint otthon maradt, pedig mekkora sikere lett volna... (Van, aki kutyust sétáltat pórázon. Én a Morzsát.)
Nem baj, majd jövőre.

Szolgálati közlemény:
Valakinek valószínűleg hapcizik a gépe. 
Az alábbi linket a statisztikában találtam - ha bárkinél megjelenik, ne kattintson rá!