Sárkányok a ruhásszekrényben

Ó, a fények! Tegnap a Jakominitől a Südtirolerig álltak a villamosok az adventi vásár megnyitója miatt - olyannal már találkoztam, hogy műszaki okokból értek egymás fenekébe a villamosok, de hogy minden különösebb fennakadás nélkül forgalmi dugó alakuljon ki... Az új volt.
A mai nappal végérvényesen megnyitottnak tekintem a karácsonyi időszakot.
Ismét itt van tehát az adventi vásár a sok-sok remek forralt boros standdal a belvárosban, a Herrengasse felett megint kivilágított fenyőfák fityegnek és bizony megnyitott a jégpálya is a Karmeliterplatzon - nem túl nagy, de ingyen van.
A vásár maga pont ugyanolyan, mint tavaly volt.
Ezeket a képeket még tavaly csináltam, de nagyjából minden ugyanúgy néz ki. Talán csak a forralt boros bögrék változtak kicsit, meg a kirakatok, amik talán még szebbek, mint tavaly voltak. 

Van egy személyes kedvencem, hamarosan fényképet is mellékelek róla. Van benne valami, amitől úgy érzem, hogy órákig tudnék ott állni és üvegre tapadt orral bámulni azt kirakatot. Én, aki öt perc után kibírhatatlan lesz, ha shoppingolni viszik - ugye, Anyu? 
Bemenni persze nem merek a boltba, mert még elájulnék... Kimondottan drágának tűnik.
Ó, és az a csokoládémozdony! Csokoládé gőzmozdony! A rozsdás villáskulcs készletről (szintén csokoládé), ne is beszéljünk!  
Továbbá megragadnám a lehetőséget, hogy bemutassam Dinit és Danit...
Azt kell mondanom, szerelem volt első látásra. Egyszerűen nem tudtam otthagyni őket, pedig megpróbáltam. Becs szóra mentem egy kört a főtéren, hogy megfontolt döntést hozhassak. (Láthatóan nem sikerült...)
De ahogy néztek... Hát ellen tudna állni valaki ennek a tekintetnek? 
Most tehát boldog tulajdonosa vagyok egy pár sárkánynak, akik egyébként kesztyűk, és akik tovább árnyalják személyiségem sokszínűségét. (Lesz, aki ezt inkább úgy fogalmazza meg, hogy Timi, te nagyon hülye...) 

Frizsideres jóéjszakát

Tádáááám!
Íme, eljött a várva várt nap, és örömmel jelentem: Szuperszamár újabb két évre egészségesnek és forgalomképesnek nyilváníttatott. Külön köszönet Gyulának a csudálatos katalizátorért, valamint annak beszabászkodásáért és persze szüleimnek, akik helyettem is ápolgatták a Csacsogány lelkét, kicsiny testéről nem is beszélve! Természetesen nem feledkezhetem meg Lévai mester szervizéről sem, ahol immáron közel két évtizede gyógyítják a fent említett géplényt, amennyiben súlyosan meg találna betegedni.
Ami engem illet, nekem is sikerült végre kilábalnom a náthából csak azért, hogy elegánsan hozzáfagyhassak valami vasdarabhoz a fridzsiderben. Az eredmény: csinos repedés szerencsétlen hüvelykujjamon. A mínusz 28 csak mínusz 28...     
A mai nap, bár nem különösebben vágyom sztahanovista érdeméremre, csak sikerült elérni a bűvös tizenkét órát...Akarta a fene megdönteni a rekordot, de így jött össze - ebből egy óra volt a mirelit állapot, egy óra a pókerarc tréning (lásd lentebb) és még a fülemet is megtekergették...
Persze, minden nap egy új élmény... Most akkor tessenek elképzelni egy kockás pulcsis manóféleséget csupa fém (fülgyűrű rulez) füllel tucatnyi lelkes tátika gyűrűjében ülve (még jó, hogy ma Fufit itthon hagytam. Fufi amúgy egy pók...a kedvenc hajcsattom), miközben az "idegenvezető" magyaráz, az egyik tesztpadvezető teljesen reménytelen arccal próbál visszajutni a helyére (esélye sem volt), a másik meg az asztalról majdnem a fentebb említett manó ölébe pottyan a mérés mentése közben (mé' fetrengesz te az asztalon, drága csillagom?)... Mindezt természetesen fapofával kellett végrehajtanunk (Mission bazári majom completed), sőt a végén még mosolyogva integettünk is a néniknek és bácsiknak (a tesztpadvezető az asztalon ülve, a másik filterrel a kezében, én kedvesen mosolyogva), mert mi olyan rendkívül aranyosak és jól neveltek vagyunk (plafon marad a helyén!)... 
Legközelebb szerintem felkészülök, és viszek le magammal simlis sapit, meg egy táblát, "Kérjük, legalább etessék meg a személyzetet!" felirattal...
Most pedig elmegyek aludni, mert hosszú lesz ez a nap a karácsonyi ünnepséggel (hohohó!)...

       

Lebegőt!

Igen, sikerült! Most már műorr nélkül is elmehetnék bohócnak...
Mára sikeresen elértem a nátha általam legjobban utált szakaszát, a szipogós-orrfolyós-füldugulóst, bár a best of továbbra is az, amikor az ember odébbtüsszenti a papírcetlijeit...
Ami pozitívum, hogy egyrészt az étterem szagelszívójából feláramló, tömény sült hús és/vagy sült hal szagot csak mérsékelten érzem, másrészt ez már az a rész, amikor már látni a fényt a zsepihalom túlfelén.
Ami negatívum, hogy nem kapok levegőt - tudom, nem is kell most levegő -, és a gondos kezelés (értsd babahátsókrém) ellenére is szegény duda orrom úgy néz ki, mint aki nagyon neki talált szaladni egy kivilágítatlan ökölnek.

További fejlemény, hogy a tánc igenis hasznos, különösen a balett.
Merthogy (a zenét mindenki képzelje hozzá): és rölövé - és hátrahajol - és megy a kéz - meg a fej is közben - és eléri a gyújtásgombot - és kikapcsol a gyújtás - és bekapcsol a gyújtás... és nem röhög...
Balettrúdnál hátat fejleszteni az olyan méjnsztrím... Nem! Megemelt autón (lehetőleg jó széles, hogy jó messze legyen a kapcsoló) a résnyire nyitott, anyósülés felőli ajtó és küszöb közötti minimális térben, az utastérnek háttal állva gyújtást ráadni!
 
Hamarosan új fejleményekkel és új fényképekkel jelentkezem (Halhaver beköltözött az üvegbe!), addig is tartson meg mindenkit karjában a csápos emelő, én most elmentem inhalálni.

A csoki, a Bogár és a mézes citrom

Engem úgy nevelt Anyukám, hogy időseknek, várandós nőknek, kisgyerekeseknek illik átadni a helyet a közlekedési eszközön. (Mondta ezt annak ellenére, hogy 2:1 állapotban is többször állt a buszon hazafelé...)
Az idők során a jogosultak köre némiképp módosult - busz után szaladó, majd magának látványosan ülőhelyet követelő figuráknak juszt sem jár az ülés... Amikor csúnyán néznek, morognak, akkor pláne nem. Ez most bunkóságnak hangzik, de egyrészt én is álltam gipszelt lábbal nem egyszer annak idején, másrészt aki tud futni mamataligával a jármű után, az elég jó kondiban van ahhoz, hogy állni tudjon... (A másik, az öregek otthonának hardcore-részlege szintén roppant szórakoztató: ők azok, akiket egyszerűen nem lehet rábeszélni a leülésre. Jaj, de hiszen csak két megállót megyek, sokkal nehezebb felállni... Itt akad belőlük szép számmal, különös ismertető jelük a túrabot-susogóvízhatlanszéldzseki kombó, valamint az, hogy bevásárolni túracipőben mennek. Az igazán kőkemény nagyik persze bringával nyomják a shoppingot... Na az epic, amikor én a buszra várok munkába menet, ők meg már visszaúton tekernek, megpakolt kosárral.)
Szóval alapvetően jól nevelt vagyok (de tényleg), és ezt bizonyítandó, ma reggel fitten-frissen fel is pattantam ültömből egy kedves, öreg hölgynek, hogy "Tessék leülni". Én nem tudom, milyen emberekkel lehet ő körülvéve, de én még ennyi hálát nem láttam emberi arcon... és csak mondta, mondta, milyen kedves tőlem, hogy átadtam neki a helyemet, mert neki mennyire fáj a csípője, és hogy nem gondolta, hogy ezen a tömött buszon (tényleg tömött volt, két babakocsi plusz egy kerekesszék) lesz ülőhelye. Aztán egyszer csak a táskájából egy csokiszeletet húzott elő, hogy ő ezt nekem szeretné adni. Mondtam neki, hogy de ne már, és nem ezért. De fogadjam el, és miért nem akarom elfogadni. Mondom, mert természetes, hogy átadom a helyemet. De akkor is, tessék elfogadni. Jó. Igenis, értettem. Elfogadtam.  
A reggel másik meghatározó élménye a sarki Bogár volt. Ebben az alapvetően mocsok időben gyönyörűséges veterán Bogarat látni és hallani... igazán remek dolog.  A fázós alapjárat (hagyjatok aludni, hagyjatok aludni), az a tipikus, semmivel össze nem téveszthető boxer-hang...
Nekik kettejüknek - a néninek és a Bogárnak - köszönhetően valahogy más volt ez a hétfő, mint a többi.
(Meg persze azt is megtanultuk ma ismét, hogy a sz...rnak sosincs gazdája, de ez már egy másik történet)
Ja, egyébként a pénteki bringázz haza mínuszban mégsem múlt el nyomtalanul...
Megfázás, mert megérdemlem.
Szóval, arccal a papírzsepi és az orrcsepp felé, elvtársak, építsük együtt a szamócaorr felé vezető utat száztíz százalékkal!

Vasárnaptól vasárnapig

Néha úgy érzem, szegény hétfőt aránytalanul sokat bántják. Akkor is, ha éppenséggel múlt hétfőn jött egy kis esőcske, az esernyő meg megharapott (véresernyő).
Szerintem a szerda sokkal rosszabb.
Nekem ez az egyik legmacerásabb napom, és néha úgy érzem, másoknak is. A türelem már fogytán van (különösen, ha valakinek alapjáraton se volt sok belőle), a hétvége még messze, gőznyomás emelkedik, aminek a vége egy jó kis hiszti. Az a fajta, aminek láttán az ember lánya nehezen tudja eldönteni, hogy most sírjon, vagy nevessen, nekem meg egyébként sincs jó pókerarcom... (Az ominózus esetet nagyra nyílt cicaszemmel néztem egy laptopot szorongatva fedezék gyanánt, ha az illető mégis úgy dönt, hogy felrobban...)
Apropó hiszti. Sokat cukkolják a nőket, hogy minden kis hülyeségért képesek jelenetet rendezni. Kíváncsi lennék, mit mondanának az urak arra, amikor egy férfi hisztizik. Szerintem sokkal cinkesebb...
A pénteki lakásavatóra elkövettem életem első és egyben laktózmentes majdnem-tiramisuját. Azért csak majdnem-tiramisu, mert mascarponeból nincs laktózmentes, ezért azt helyettesítenem kellett, így viszont politikailag nem lenne korrekt a végterméket tiramisunak nevezni. Jelentem, mindenki életben maradt, és a produktum is szépen fogyott...Apropó, lakásavató. Külön köszönet a rögtönzött görög táncházért! Nagyon nagy élmény volt. A hajnali mínuszban hazabringázás következményeit (orrfolyás és köhögés) egy fél mézes citrom elfogyasztásával már sikerült felszámolni, de egy biztos, legközelebb jobban felkészülök...(Update: mégsem sikerült olyan jól a gyógyulás, mint gondoltam...)
A zoknilény família amúgy még a múlt hétvégén tovább bővült három minilénnyel, valamint Halhaverral, a zoknihallal. Fényképek később, amikor már a kis uszonyos is üvegben lesz. (Ennek legnagyobb akadálya, hogy majdani lakhelyéről jelenleg is a címkét próbálom távozásra bírni.)
Emellett sikerült az én aranyos, pirinyó kislábujjamból furcsán püffedt, színváltós kislábujjat csinálnom... Két éve (?) egy vasággyal került nem kívánt kontaktusba, most meg egy orvul elém ugró (oké, rohadtul nem néztem a lábam elé) faldarab amortizálta le szegényt még múlt vasárnap. (A fekete nadálytő krémnek köszönhetően csak hétfőn anyázott a cipő miatt, utána már nem...)
A bal lábam továbbra is szívat, nyújtva felemelni csak egy aranyos minigalaxis látványának kíséretében tudom. Spárga... hehehe. Fogalmazzunk úgy, hogy az a komplett Tejút-rendszer 3D-ben. Kevés hátborzongatóbb dolog van, mint amikor az ember a saját izmait hallja recsegni... Ropogó ízületek? Ugyan már! A sport egészséges. Vagy mégse?

Szürke november

Még az ég is az eltávozottakat siratja...
Ezeket a képeket tavaly készítettem, akkor nagyon szép idő volt, most szürke és szomorú.
Nagyobbik hányaduk a Szt. Péter temetőben készült, de akad közöttük olyan is, ami a Központi Temetőben.

Ezekkel a képekkel szeretnék emlékezni mindazokra, aki nincsenek közöttünk már.
Mert amíg van, ki emlékszik az eltávozottakra, ők tovább élnek.  

Minden síron nő virág.
Felettük élő nem ítélhet, tetteikért más előtt felelnek.

Értük ég ma a mécses.
Kedves halottainkért.

Ég veletek, egyszer majd talán újra találkozunk.
Nyugodjatok békében!

Tolerancia - failed...

Szó sincs arról, hogy oda meg vissza lennék más országok hagyományainak majmolásáért, a Valentin-napi rózsaszín szívecskeparádétól hányni tudnék és nem veszek szörnyecske-csokit sem - különben se más az egész, mint üzleti fogás, hogy tízszeres áron el lehessen adni ugyanazt a szottyadt virágot, amit egyébként más napokon ingyen utána dobnának az embernek és a Mikulás-forma helyett emberi szemnek beöltöztetett, többnyire silány minőségű bevonómasszát...  
Csakhogy a ló túloldalára se kéne átesni!
Most őszintén, emberek, tényleg akkora baj, hogy valaki szeretne beöltözni vámpírnak/boszorkánynak/egyébnek október 31-én? Tényleg pogánynak - mi több, sátánistának - kell titulálni mindenkit, aki töklámpást farag, vagy jelmezben parádézik? Tényleg melldöngetve kell hirdetni, hogy ki milyen vallási felekezet tagja és közben kapitális baromságokat irkálni egy ünnepről, amit éppen a keresztény írek és skótok honosítottak meg az Újvilágban, és amelynek gyökerei évezredes mélységbe nyúlnak le...
Miért éppen Jack O'Lantern a probléma, amikor a Faust kötelező az iskolákban, és hát bizony ő is eladta a lelkét az ördögnek? Mellesleg nemcsak szegény Jack-nek volt ám töklámpása... Vagy az nem mond semmit, hogy "Fénylik, mint Salamon töke?"
Miért más a busójárás? Ja, hogy az a miénk... vagyis a sokácoké...  
Ami pedig nálunk a busójárás, az itt a Perchtenlauf... Hasonlóan látványos, mint a busójárás - persze balhés is kicsit, mert még a krampuszgúnya sem melegít olyan jól, mint egy kis alkohol... (Én tavaly ráfagytam a fényképezőgépemre, olyan hideg volt, de egy pár finom meleg kesztyű és egy adag forralt bor csodát tett...)
A fentieket írhattam volna egyébként arra is, amikor valaki valakire azért néz furcsán, mert az éppen lovaszíjászik, jurtában lakik, vagy sámándobbal a kezében táncol a tűz körül, csak most mindez a Halloween kapcsán került elő, és verte le nálam a biztosítékot...

Hófehérke és a hét törpe, Csipkerózsika, Jancsi és Juliska, Piroska és a farkas... Mesék, melyekre felnőtt fejjel nézve mindenki rájöhet(ne), hogy valójában szörnyű történetek gyilkosságról, varázslatról, szörnyekről, boszorkányokról, tündérekről, mégis mindenki legalább egyszer felolvassa a gyerekének...
A népmesék pedig igazi horror történetek. 
          
Miért ne lehetne október 31 a felhőtlen szórakozás, november elseje és másodika pedig az emlékezés napja? Tessék elhinni, hogy azok, akik mindenféle maskarában parádéztak 31-én, azok is kimennek másnap, harmadnap a temetőbe, hogy mécsest gyújtsanak, virágot vigyenek az elhunyt szeretteiknek! Ők is emlékeznek azokra, akik már nincsenek közöttünk abban a formában, amiben mi ismertük (vagy nem is ismertük) őket.
Mi a gond, emberek?  Csak az az igazi ünnep, ami a miénk, a pirézek meg különben is takarodjanak vissza oda, ahonnan jöttek? (Jó kérdés, hogy ki az mi, mert bizony Európa közepe csinos kis átjáróház volt a történelem folyamán. Mi is kiebrudaltunk, beolvasztottunk népeket, minket is elgyepáltak párszor.)

Ukkmukkfukk... Én elhiszem, hogy idegesítő, amikor a csapból is a Halloween folyik, a közösségi oldalakat elárasztják a Halloweenes-posztok, a boltok polcait meg a "rémisztő" édességek... de ha ezeket a posztokat megnézzük, többnyire nem ledorongoló, fanatikus, fennhéjázó fotóboltolt képeket és szövegeket fogunk találni, hanem jó zenéket, már-már művészien megfaragott töklámpásokat (meg kis aranyosakat), és boldogan mosolygó, olykor viccesen kinéző embereket...

Ez annyira gáz? Vagy csak a szőlő savanyú...

(Elnézést kérek mindenkitől, akit esetleg ezzel a bejegyzéssel megbántottam! Tényleg. Bocs.)