Engem úgy nevelt Anyukám, hogy időseknek, várandós nőknek, kisgyerekeseknek illik átadni a helyet a közlekedési eszközön. (Mondta ezt annak ellenére, hogy 2:1 állapotban is többször állt a buszon hazafelé...)
Az idők során a jogosultak köre némiképp módosult - busz után szaladó, majd magának látványosan ülőhelyet követelő figuráknak juszt sem jár az ülés... Amikor csúnyán néznek, morognak, akkor pláne nem. Ez most bunkóságnak hangzik, de egyrészt én is álltam gipszelt lábbal nem egyszer annak idején, másrészt aki tud futni mamataligával a jármű után, az elég jó kondiban van ahhoz, hogy állni tudjon... (A másik, az öregek otthonának hardcore-részlege szintén roppant szórakoztató: ők azok, akiket egyszerűen nem lehet rábeszélni a leülésre. Jaj, de hiszen csak két megállót megyek, sokkal nehezebb felállni... Itt akad belőlük szép számmal, különös ismertető jelük a túrabot-susogóvízhatlanszéldzseki kombó, valamint az, hogy bevásárolni túracipőben mennek. Az igazán kőkemény nagyik persze bringával nyomják a shoppingot... Na az epic, amikor én a buszra várok munkába menet, ők meg már visszaúton tekernek, megpakolt kosárral.)
Szóval alapvetően jól nevelt vagyok (de tényleg), és ezt bizonyítandó, ma reggel fitten-frissen fel is pattantam ültömből egy kedves, öreg hölgynek, hogy "Tessék leülni". Én nem tudom, milyen emberekkel lehet ő körülvéve, de én még ennyi hálát nem láttam emberi arcon... és csak mondta, mondta, milyen kedves tőlem, hogy átadtam neki a helyemet, mert neki mennyire fáj a csípője, és hogy nem gondolta, hogy ezen a tömött buszon (tényleg tömött volt, két babakocsi plusz egy kerekesszék) lesz ülőhelye. Aztán egyszer csak a táskájából egy csokiszeletet húzott elő, hogy ő ezt nekem szeretné adni. Mondtam neki, hogy de ne már, és nem ezért. De fogadjam el, és miért nem akarom elfogadni. Mondom, mert természetes, hogy átadom a helyemet. De akkor is, tessék elfogadni. Jó. Igenis, értettem. Elfogadtam.
A reggel másik meghatározó élménye a sarki Bogár volt. Ebben az alapvetően mocsok időben gyönyörűséges veterán Bogarat látni és hallani... igazán remek dolog. A fázós alapjárat (hagyjatok aludni, hagyjatok aludni), az a tipikus, semmivel össze nem téveszthető boxer-hang...
Nekik kettejüknek - a néninek és a Bogárnak - köszönhetően valahogy más volt ez a hétfő, mint a többi.
(Meg persze azt is megtanultuk ma ismét, hogy a sz...rnak sosincs gazdája, de ez már egy másik történet)
Ja, egyébként a pénteki bringázz haza mínuszban mégsem múlt el nyomtalanul...
Megfázás, mert megérdemlem.
Szóval, arccal a papírzsepi és az orrcsepp felé, elvtársak, építsük együtt a szamócaorr felé vezető utat száztíz százalékkal!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése