A sóbiznisz - avagy Ruha átalakul 2.

Már látni a vonatot fényt az alagút végén... elkészült ugyanis a varrónő Ruha átalakításával. A végeredményt még nem láttam, de a köztes állapot figyelembe vételével azt kell mondjam, a műtét sikeres volt: Ruha most már tényleg úgy néz ki, ahogy ki kell neki, az arányok stimmelnek, és a felső se lóg úgy rajtam, mint tehénen a gatya. Az egyetlen, ami nem változott, az az alsószoknyáról lepergő csillámmennyiség. Én nem tudom, honnan van még mindig ennyi rajta, de elég csak egyszer kihúzni a szatyorból, hogy az elkövetkező öt évben folyamatosan találjunk aranyszínű csillámport a lakásban...
A kellemetlenebb része a munkának persze még csak most következik, mivel az átalakítás miatt leszedett díszítést vissza kell applikálni, és nem ártana most tényleg átgondolni, hogy miből mennyi és hova kerüljön. Ráadásul Ruha már egyáltalán nem fiatal - az alapverzió 2011-ben készült -, és hát az egykor fehér bortnik bizony már nem fehérek, nem biztos, hogy vissza kéne őket varrni, lehullott sok strasszkő és flitter is, amiket pótolni kell. Mindezt munka mellett úgy, hogy a vihar előtti csendnek lassan vége...
Hogy színpadra mikor kerül tehát először, azt senki ne kérdezze. Még nem tudom, mivel nemcsak ő van legatyásodva, hanem én is. Február óta sérüléssel küzdök és ez gyakorlatilag hazavágta a teljes eddigi munkámat - kezdhetek mindent elölről, már ami a flexibilitást, gyorsaságot és állóképességet illeti és örülök, ha őszre elérem azt a szintet, hogy ki merjek állni tradicionális settel a plénum elé. A magasabb szintekről ne is beszéljünk, az idén már nem jön össze, legalábbis beégés nélkül. Bár az én korcsoportomban... ki tudja. Lehet. Meglátjuk.

Képek később...  

Szorít a cipő

Nem vagyok egy vájt fülű zenebuzi, de ami sok, az sok.
Imádom az ír zenét - akik ismernek, tudják, hogy annak is a kevésbé mélyrétegű verzióját (ír punk rulez) egyáltalán, a zenét. Gyerekkoromban elég sokáig furulyáztam, de aztán kicsaptak a zeneiskolából és a hangszertanárom legnagyobb bánatára abbahagytam. (A dologhoz hozzátartozik, hogy nem a hangszeres résszel volt a baj, hanem a szolfézzsal, pontosabban a szolfézs tanárnővel. A szerencsétlennek sehogy se fért a fejébe, hogy ha nekem háromig órám van a suliban, akkor fél háromra nem fogok tudni odaérni a 20 perc buszútra lévő zeneiskolába. És amikor lihegve átzuhanok a küszöbön, akkor sem zongorakísérettel, sem pedig anélkül nem leszek hajlandó elénekelni a Mormota-dalt.) Néhány éve újra kezdtem egyébként a zenélést, akkor az ír síp került a kezembe, de mivel mocsok hangos, a szomszédokra való tekintettel elég ritkán gyakorolok.  (De mivel a felső szomszéd is minden lelkifurdalás nélkül fuvolázik - és fúj alaposan mellé -, azt hiszem, kicsit gyakrabban fogom előszedni a kis tin whistle-t és nagyon szeretnék megtanulni ír dobon játszani.)
Szóval, szeretem a jó zenét - ezért is gondoltam úgy, hogy most az egyszer kikepesztek a magam építette falak közül, és elmegyek koncertre. Szent Patrik nap volt kedden, jónak ígérkezett a dolog, Graz két legismertebb ír zenekara koncertezett az Orpheumban, hét közben kimaradni ugyan necces, de egyszer-egyszer belefér...
4 éves korom óta táncolok/sportolok, több mint tizenöt éve az ír tánc a meghatározó - nem csinálnám még mindig, nem akarnék versenyezni, új lépéseket, technikákat tanulni, újra és újra sérülni fizikálisan és lelkileg, ha nem szeretném a táncot és a zenét hozzá. (Egye kánya, még a versenyzenékkel sincs semmi bajom, bár egy-egy versenyhétvége után elég sokáig nem akarok harmonikaszót hallani...)
Hogy a hangmérnökök otthon mennyire kutyaütők tudnak lenni, arról tudnék mesélni, de nem gondoltam, hogy itt is dívik az a nézet, hogy a zene - legfőképpen az elektromos hangszereken játszott - akkor jó, ha hangos. Hát nem, csesszétek meg! Vagyunk még páran, akik nem süketültünk meg teljesen és szeretnénk, ha ez így is maradna még egy darabig.
Az első zenekart az akusztikus hangszerekkel sikerült TÖKÉLETESEN hangosítani. (Nyilván a zenészek is észnél voltak.) Emelem a kalapom a Boxty előtt, mert amit műveltek a színpadon, az egyszerűen fantasztikus volt. Tényleg, a legőszintébben mondom. Valahogy így kell ezt csinálni - nem lesüllyedve a csillámfosos méjnsztrím kopipésztelés, vagy ami talán még rosszabb, a magamutogató ínyenckedés szintjére, mégis megmutatva, hogy micsoda erő, mennyi fantázia van a népzenében, ha jól adják elő. A bodhran is tud olyan kegyetlenül jó szólni, mint a dobszerkó, és a Follow me up to Carlow, vagy egy szimpla jig szett is ugrálásra buzdít, nemcsak a Whisky in the Jar. Egyszóval: piszok jó másfél óra volt. Kösz, Boxty!  
Aztán jött a fekete leves. A nagy, híres neves Shenanigans koncertje. Sokat hallottam már róluk, hogy így jók, úgy jók, lehet, hogy ez tornászta fel az elvárásaimat velük kapcsolatban, nem tudom.
Félreértés ne essék, nagyon kedvelem mind a mai napig a Lord és a FoF zenéjét, de egy az egyben lesmittelni a Strings of Fire-t és 2015-ben ezzel indítani egy koncertet szerintem ciki. Jó, hogy nem a Lord of the Dance egy az egyben, esetleg mindjárt a Victory... Mindamellett, hogy a cucc jogdíjas és nem értem, hogy a zenekarban játszó zenészeknek miért van szüksége erre. Mindannyian a hangszerük/hangszereik mesterei. Az énekesnő hangja csodálatos. Miért kell ezerszer lerágni és visszahányni ugyanazokat a csontokat? Miért kell minden áron a Whisky in the Jar a repertoárba? Miért kell Szent Patrik napján a Parting Glass-t énekelni, miért kell a Toss the Feathers-t egy az egyben a Corrs stílusában, ugyanabban a hangfekvésben, semmit se változtatva eljátszani? Nincs elég jig, reel, hornpipe, slip jig tune az ír zenében, amit elé vagy mögé lehetne biggyeszteni? 
Ráadásul mindezt olyan hangerővel, ami széttépné még a BS-t is Pesten, nemhogy a kicsi, legfeljebb 300 ember befogadására képes Orpheumot. (Nézzük a pozitív oldalát: legalább nem gerjedtek a mikrofonok.) Még egyszer köszönöm a füldugót annak az ismeretlen kamaszfiúnak, különben már korábban lepattantam volna a koncertről, és nem húzom ki félidőig. Igen, jól tetszenek érteni: tényleg otthagytam az egészet a p...ba. Ilyet még életemben nem csináltam, úgy érzem, most is megadtam az esélyt, de képtelen voltam tovább ,,élvezni" a padlót rengető hangzavart. Dühös voltam, és vagyok, legfőképpen a zenekarra, ugyanakkor tudom, hogy erre van igény. Az emberek nagy százalékban - főleg alaposan beszeszelve - ezt gondolják AZ ír zenének. Szomorú... nagyon szomorú.

Egy kis mellékes:
A legszomorúbb az egészben, hogy nemcsak én falcoltam le idő előtt, hanem bizony mások is és nem éppen vidám arccal. Volt köztük fiatal és idősebb, de főleg idősebb, nyilvánvalóan a hangerő miatt.

A sóbiznisz - avagy Ruha átalakul, 1. rész

2000 környékén kezdődött az egész, egy ártatlan plakáttal, aztán mi lett belőle?
A művészi torna után ez tart/tartott ki a legtovább - a művészi tornát akkor hagytam abba sok társammal együtt, amikor Zsóka néni befejezte a tanítást és át kellett volna igazolni másik edzőnőhöz. Na most, amikor szépen kinyújtott, erős balett és tornász alapokkal rendelkező, akrobatikára felkészített gyerekeket valaki nyusziügetéssel, rák és pókmászással kezd fárasztani, azzal nagyon gyorsan pontot lehet tenni a még el sem indult karrierjük végére. Én egyetlen óra után mondtam az Anyunak, hogy ide soha többé nem akarok jönni, volt aki egy kicsit tovább kitartott, de végül az egész tornász csoport feladta. Gratulálok!
De vissza az ír tánchoz. Szóval mit is adott ez nekem az elmúlt 15 évben? Lássuk csak! Rengeteg utazást, okleveleket, érmeket, kupákat, sérülések tömkelegét (lelkit és fizikait egyaránt), szétkopott térdízületet, 40/42-es konfekcióméretből 34/36-ost (oké, ehhez egy cuki laktózintolerancia is hozzájárult), fegyelmet, fájdalomtűrést, barátokat és még sorolhatnám.
Az ír tánc nem egyszerűen csak egy hobbi, sokkal inkább egyfajta életforma akkor is, ha nem ebből él valaki. Egyrészt kegyetlenül időrabló: a lépések kigyakorlása iszonyatos mennyiségű időt emészt fel, és bizonyos szint után már elengedhetetlen a kiegészítő fitness és a tudatos étkezés. Azok a táncosok, akik jelenleg Európa, vagy még inkább a világ élvonalába tartoznak, naponta sok-sok órát gyakorolnak, balett órákat vesznek, edzőterembe járnak, erősítenek, nyújtanak és a többi! A versenytáncosok és velük együtt azok is, akik a színpadot választották, kő kemény sportolók olyan extrákkal, mint flexibilitás és előadói készség.
Másrészt költséges.
Költséges, mert kétféle cipő kell, mind a kettő speciális (egy "kopogós" cipő alsó hangon 50 font jelenleg, a jobbak azonban 100 font körül mozognak, a soft shoe - egyfajta balettcipő-féle - pedig 25 és 50 font között mozog) és akkor még nem számoltam a tanfolyamok, magánórák, a versenyek, az idióta paróka, esetenként a fizioterapeuta árát és a ruhát.

Valószínű ez is okozta a tánc népszerűségének drasztikus csökkenését Magyarországon. Míg 2000-ben a tanfolyamok hatalmas létszámmal mentek, mára jó, ha tíz embert össze lehet szedni új kezdőbe és azok egy évnél tovább kihúzzák. Nagyjából fél-egy év után kezdődik ugyanis az igazi mizéria a cipőkkel... A versenyruha csak később válik tényezővé, a kezdőknél tiltják a szóló versenyruhát, intermediate, pláne open championship szinten viszont már elvárás és mint mindenhol, itt is van éppen aktuális divat. Egy bizonyos szint felett már évente (!) váltják a ruhát. 
A 2009-es gazdasági válság idején ráadásul a versenyzők száma kb. lefeleződött (ha addig mondjuk az All Irelandsen voltak 1200 ez a szám lezuhant 600-700 főre, ami anyagi katasztrófa a szervezőknek), mostanra viszont újra fellendülni látszik a biznisz. Ha a jelenlegi ütemben növekszik tovább, akkor a 2016-os EB-re a résztvevők száma el fogja érni az 1000 főt, a 2015-ös EB-n 700 versenyző indult.  

Na ja, a ruha... Ha valaki beírja a gugliba hogy "irish dance solo dress" vagy valami hasonlót, temérdek találatot fog kapni. Na már most, ezek a ruhák még használtan is horror árban vannak a felhasznált anyagok, strasszok és az irgalmatlan mennyiségű munkaóra miatt. Ebből nincs kínai sorozatgyártott, mind egyedi, kézműves termék és egy nagyon egyszerű is valahol 1000 euró/ 1500 dollár körül kezdődik,főleg ha ismert ruhakészítővel készíttetik.

 

 Az enyém persze nem került ennyibe - igaz, nincs is olyan szemkibszóan ronda pompázatos, mint egyik másik láthatósági pink, agyonstrasszozott giccsparádé. (Egy ízléses Elevation ruhát azért nem dobnék vissza, de nincs 2000-3000 euróm egy ilyen cuccra, kell az a pénz másra is...)
Most viszont Ruha ismét átalakításra szorul, ez lesz neki a második (szegény nagyon hendikeppes volt elkészültekor), és kicsit izgulok érte, mert hát nagyon szeretem Ruhát. (Ezzel mind így vagyunk. Kinek milyen az ízlése - az európaiaké sokkal jobb, mint a nagyvilági átlag -, de olyat még nem hallottam, hogy valaki ne imádná tiszta szívéből a versenyruháját. Szívünk-lelkünk benne van, sokszor a munkánk is, mert bizony mi, csóró közép-kelet európaiak hajlamosak vagyunk magunk felragasztgatni/felvarrni egyenként a flittereket, strasszokat ahelyett, hogy ezt valakivel megcsináltatnánk.)
Az átalakítást az teszi szükségessé, hogy kifogytam belőle (Ruha készültekor konfekció 38 voltam, ami mostanra 36 lett), valamint hogy az utolsó átalakításnál le kellett vágni a felsőből (nem lehetett volna összevarrni, annyira megsérült az anyag bontáskor), ami így nagyon lerövidült és nem volt idő a helyrehozatalához. Ez egyrészt felettébb előnytelen egy olyan alkatnál, amilyen nekem van (rövid felsőtest - hosszú láb kombó), másrészt tánc közben folyton felugrált, és kikandikált alóla az alsó szoknya, ami szintén nem túl elegáns.
Mivel 3 év kihagyás után ismét versenyzésre adtam azt a hülye fejemet, eljött az ideje, hogy Ruhát rendbe hozzuk. Be lesz véve belőle, az alsószoknyából is, mert azt már csak a biztosítótűk fogták össze rajtam, annyira elállt, a felsőt megtoldjuk a maradék fekete bársonnyal, így visszakerül a csípővonal oda, ahol lennie kellene és kap még pár virágot, meg úgy tíz kiló strasszt, hogy ne üssön el annyira a többiekétől. (A pláne az egészben, hogy valaki lekoppintotta. Másfél-két éve egy fotón láttam Ruhát... de nem én viseltem.) Ez még mindig kevesebbe kerül, mint egy új, nem beszélve a fent említett tényről, miszerint szeretem Ruhát, és nem akarok megválni tőle, pláne nem újat csináltatni.
Kedvcsinálónak pedig meg lehet nézni, hogy mi is az a verseny ír tánc... (Ezek a ruhák szépek, látszik, hogy a lányok már seniorok. A táncok sorrendben: hornpipe, jig, reel, slip jig)

Egy tánccipő emlékére

Szomorú szívvel tudatom mindenkivel, aki ismerte őt, hogy szeretett hard shoe-m hosszú évekig (Majdnem 10 év, emberek!) tartó, hűséges szolgálat után a mai napon nyugdíjba vonult.

Felsorolni is nehéz lenne, hány színpadot és próbatermet látott aktív szolgálata során, hány érmet, kupát, oklevelet nyertünk együtt.
Megfordult tévés felvételeken - éppen egy ilyen alkalommal törött be 2004 telén, műsorfelvétel közben, élő-egyenesben, de addig szétszedte a lábamat -, céges partikon, gyerekek-felnőttek nézegették, hogy vajon mitől szól...
Látott vért, verítéket és könnyeket is (mindhárom szó szerint értendő) - én meg csillagokat, amikor a sarkával a bokacsontomat trafáltam telibe, vagy leszedte az összes lábujjamról a bőrt tánc közben... A sípcsontomon meg van egy csinos fehér heg, amit a cipő sarka vágott néhány éve...
Szerettem a hangját, ezért nem váltam meg tőle akkor sem, amikor lenyúlt a lábamról, plusz szétnyílt az orra a varrásnál, és majdnem leesett a lábamról tánc közben, mert elengedett a csatja. (Úgy mentem fel a színpadra versenyen, hogy fekete szigetelőszalaggal tekertem körbe, nehogy a hófehér versenyzokni kikandikáljon a lyukon...)
Járt Magyarország mellett Szerbiában, Németországban (itt nyertünk először hivatalos versenyen), Csehországban, Ausztriában és talán Írországban is, bár erre most nem esküdnék meg. Végigkísérte a teljes versenyzői pályafutásomat, megélte három táncshow születését, és a legkülönbözőbb zenekarok koncertjein láthatta a nagyérdemű. (Ha azt mondom, hogy táncoltam benne rézfúvósok szolgáltatta zenére is, azt valószínűleg kevesen hinnék el... Pedig így történt.)
Ez a cipő sosem hagyott cserben, bár egyszer rohadt nagyot tanyáztam benne színpadon... Veszett erős hangja volt/van (egyszer kiborítottuk az alsó szomszédot, aki éppen a lakását árulta), a tip alig kopott az évek alatt, pedig nemcsak ideális körülményeket látott és ma, amikor hosszú idő után először ismét külföldön koptathatta a deszkát, feladta a harcot.
Emlékét - és őt magát is - természetesen megőrizzük. 

UPDATE: Cipike 2014 őszétől újra táncol! Mivel a gazdájához hasonlóan nyughatatlan fajta, és a tánctanárom szavaival élve még nem kifli-állapotú, előkepesztett a fiókból, ahova a költözésem után került és kisírta magának az újbóli szereplést. Hamarosan ismét versenyzünk, ő meg én, no és persze a ruhám, akinek az átalakulását itt a blogon követhetik majd az érdeklődők.