Nagyvasak

Sokan, sokféleképp, sokfelé kérdezték már, de nem tudom, honnan jön a páncélosok iránti olthatatlan rajongásom. Egyszerűen van, és nem tudok rá jó okot. Nem volt páncélos katona a rokonságban, nem kaptam militáns nevelés, így aztán csak gyanítjuk, hogy gyerekkori deficit lehet, az akkori rendszer sajátosságai miatt mindenhol jelen levő harceszközök miatt. Merthogy akkoriban, amikor én még kicsi voltam és aranyos, a köztereken mindenféle katonai cuccok álltak, amikre jól fel lehetett mászni és hát ha valami mászható volt, arra a pici Greenie bizony felmászott - az anyukája legnagyobb rémületére. (Alapvetően nem voltam veszélyes állítólag, de imádtam mindent, ami gép, így aztán vinni kellett vonatozni, villamosozni, autót szerelni...) A kiállított gépek persze nem mindenkiből gyártottak magamfajta ufót - merthogy továbbra is úgy néznek rám az emberek, mint valami kis űrlényre, amikor elmondom, hogy mivel foglalkozom.

Az EURO norma vajon mi?

A közterekről azóta persze eltűntek a vasak - a Grisákkal együtt -, én se vagyok már mai csirke, de a rajongás megmaradt, sőt fokozódott. Nem, még nem kóros, de elég ahhoz, hogy leszólítsanak a vonaton, vagy éppen interjúalany legyek. (Nem vicc, a legutolsó repülőnapon Kecskeméten a Kossuth Rádió riportere kiszúrt a T-72 mellett, mint egy szem nőnemű egyedet és mindjárt az orrom alá is nyomta mikrofont. Le is ment a rádióban, mi a neten hallgattuk meg és szénné röhögtük magunkat, hogy milyen mikiegér hangom van.... A vonaton pedig egy már nyugdíjas tüzér szúrta ki, hogy Kershaw Harckocsizók című könyvét olvasom és nagyon aranyosan beszélgetésbe elegyedett velem - majdnem el is felejtettem leszállni Kelenföldön.)

Patton II és Hetzer - békésen csücsülnek egymás mellett

 Auf Räder und Ketten...
Idén végre ismét volt időm, és sikerült eljutnom a veterán harcjármű találkozóra Bécsbe. Szergej szerencsére kitűnő egészségnek örvend, így gond nélkül tette meg a Budapest-Bécs-Graz távot, az idő is jó volt - túl jó, és ha valaki jót akar magának, akkor nem iszik kávét tűző napon... Főleg nem két deci feketét, akkor se, ha előtte négy és fél órát aludt, és még le kell vezetnie párszáz kilométert. (Piszok szarul voltam utána, de szerencsére gyorsan töltenek az elemek...)
Az az érzés, amikor 800 lóerő bömböl néhány méternyire, a lánctalpak csikorognak, ömlik a füst, kavarog a por... A vas nyers őszintesége letaglózza az embert. Ezek a gépek - egyáltalán a gépek - nem tudnak hazudni. Jó, némelyik kicsit nyafi, és vannak közöttük is igazi degecfalvi példányok is, de alapvetően nem jellemző rájuk az alakoskodás és hátbadöfködés, mint az nálunk, puhatestűeknél szokás. 

 És idén annyira jó volt látni magyar OT-rendszámos Zilt és Csepel teherautót! Ez utóbbi nagy népszerűségnek örvendett, folyamatosan fotózkodtak vele a népek. (Mi is.) És annyira jó lenne, ha a járóképessé tett T-34 is egyszer tiszteletét tenné itt! 
A kis RC tankok pedig eszembe juttatták, hogy a Morzsa már megint otthon maradt, pedig mekkora sikere lett volna... (Van, aki kutyust sétáltat pórázon. Én a Morzsát.)
Nem baj, majd jövőre.

Szolgálati közlemény:
Valakinek valószínűleg hapcizik a gépe. 
Az alábbi linket a statisztikában találtam - ha bárkinél megjelenik, ne kattintson rá!