NATO-Day Ostrava 2025

Régóta a listán volt, idén sikerült eljutni rá, mivel a szeptemberi jövök-megyekbe pont belefért és még maradt egy hetem, hogy kipihenjem a szabadságomat. Morzsavikingem is örült a dolognak, mert végre mehetett és nem a ház előtt gubbasztott, mint valami elmért varjú. 

Maga Ostrava a lengyel-cseh határ közelében fekszik és tipikus bányászváros. A látnivalók többsége is a bányászathoz kapcsolódik, erről majd írok egy külön posztot. 

A NATO Days, mint az a nevéből is sejthető, nem kifejezetten repülőnap, bár kísértetiesen hasonlít a híres-neves Kecskeméti Nemzetközi Replőnaphoz - mondjuk úgy, hogy mindenben. 

Nyugati gépek és vadkelet fíling, így tudnám leginkább jellemezni. 

Belépő - nincs. Mire eljutsz a parkolóig, idegerendszered se marad. A röpke harminc kilométert sikerült két és fél óra alatt abszolválni. Legalább anyázás nem volt, mindenki beletörődött, hogy ez van. És teljesen mindegy, hogy mivel mentél volna, mert az Ostravából induló busz is a dugóban állt, mert elkerülő utat, vagy előnyt nem biztosítottak neki. 

Azért, hogy az autód egy teljes napot a mezőn legelészhessen, fizetsz 10-15 eurót, parkolótól függ. Nem, nem egységáras. A térdig érő fű szerencsére a nagy hőingás miatt átázott, így egyetlen autó alatt sem gyulladt ki. 

Majd ezek után fizetsz a potyiért - ami cserébe legalább tiszta volt - és még a vízért is, mert a Sereg nem tudta megoldani, hogy lajtos kocsiból után lehessen tölteni a flaskákat. 

A szárazföldi bemutatót esélyed nincs rendesen megnézni - feltéve, hogy sikerült megtalálnod -, mert nem férsz oda a kerítéshez. 

A légibemutatót pedig olyan szerencsésen sikerült orientálni, hogy szinte végig szembe sütött a nap.  

Az mondjuk cuki volt, amikor a Leopard vasárnap letaposta a kerítést... Ezt ugyan már csak a neten láttam, mert a szombati káoszbingó után még egyszer eszem ágában nem volt a repülőtérnek a közelébe menni, de akkor is, cuki volt.   

A Luftwaffe egészen csodás kis imbissét meg nem engedték használni a látogatók számára. 

Ez a kis Müllberg pedig mindent vitt...

Kecsesen, egy kupacba - mondjuk, még mindig jobb, hogy kupacba és nem szanaszét, de akkor is! Sok mindent láttam már, de ilyet még nem. 

A szervezés kritikán aluli, de a Török Csillagok és a Red Arrows miatt megérte. Ebből egyszer elég is volt, köszönjük. 

A Török Csillagok nemcsak elképesztően szépen repültek, de még egészen csodálatos fényeket is kaptak hátterül. A kommentszekció természetesen fel volt háborodva, hogy ők kapták a legjobb bemutató díjét és nem a Red Arrows, de én személy szerint teljesen egyetértek a döntéssel. A törökök tényleg jobbak voltak. 

És igen, néha megéri előszedni a 600mm teleobjektívet. Helikopterfotózásra gyakorlatilag alkalmatlan, de vadászgépek esetében mindent visz. 

Bár azért ez egész jópofa lett...

Battle of Britain - Duxford - 85th Anniversary

Ez csak az én privát véleményem, de ha valaki még II. világháborús gépeket szeretne a levegőben látni, az sürgősen kezdje meg az utazásszervezést, mert nincs sok ideje. Ezek a gépek ugyanis pótolhatatlan relikviák. Az üzemeltetésük már most is iszonyat drága - főleg a biztosítás -, vagyis 5-10 éven belül várhatóan vissza fognak vonulni örökre. Ezért is döntöttem úgy, hogy ha már a Goodwood Revivalről lemaradtam - elfogyott minden jegy -, az USA meg jelenleg nem túl vonzó úticél, akkor irány Duxford és a Battle of Britain air show. 

Az iroda, amivel a nagyobb, illetve távolabbi rendezvényekre utazom, azonban olyan drágán mérte, hogy azt mondtam, köszi, de inkább megszervezem az utat magamnak. Így ugyan kimaradt a deHavilland múzeum (majd legközelebb), de több mint ezer eurót spóroltam meg, ami nem kevés. Sőt, kifejezetten sok. Ráadásul ők csak a VIP jegyet ajánlották extra opcióként, a grand stand tribünt nem. 

Ennek persze hajnali flixbuszozás, decens várakozások a különböző terminálokon és koleszos szállás volt az ára. Mert Grazból olyan istentelenül drága volt a repülőjegy Heathrow-ra, hogy inkább felmentem Bécsbe... 

Megérte? Meg. 

A közlekedés:

• Murparkig bicikli - itt derült ki, hogy a fedett tárolót a Murpark bezárja, a Biszigli tehát az Interspar előtt töltött négy napot, két lakattal lekötve. Jelentem, semmit se loptak el róla, de a hátsó kerék megint picit kufli lett... 
• Graz-Bécs: Flixbus
• Bécs-London: Lufthansa - Star Alliance (Austrian és Air Baltic)
• London-Cambridge: Northern Express
• Cambridge-Duxford: ingyenes Stagecoach shuttle

A szállás:

• Christ's College

Egyszerű, egyágyas szobácska, közös fürdő-, és mellékhelyiséggel. Három szobára jutott egy zuhany és egy WC, ami tökéletesen elégséges volt. A szobában volt egy mosdó, tipikus angol csapteleppel - tudjuk, a hideg és a meleg külön. Tiszta, praktikus, gyönyörű környezetben, a város történelmi részének közepén. Mondjuk a teakonyha használata a vendégek számára nem biztosított, de senki se akadályozott meg abban, hogy a kenyérpirítóban megmelegítsem a gofrimat.  

A kaja:

• Saintsburry's és Tesco Express, belógás a konyhába és zug-kenyérpirítóhasználat
• Fitzbillies's (isteni Chelsea Bun és British Breakfast Tea)

ETA már korábban, a RIAT miatt megvolt, szóval azt nem kellett intézni. Az ETA-t senki se felejtse el, enélkül nem fogják felengedni a gépre! Az ügyintézés pofon egyszerű és gyors, nekünk konkrétan fél órán belül megvolt az engedély vasárnap!

Mivel a szállásom a város centrumában volt, minden nap gyalogolhattam oda-vissza a főpályaudvar és a kolesz között pár kilométert. Mondjuk, ha éreztem volna rá motivációt, mehettem volna busszal is odáig... de minek? 

És akkor most egy kicsit a rendezvényről. 

Másodszorra jártam Duxfordban, az első látogatás még a COVID előtt, 2019-ben történt. A Flying Legends Airshow azóta ki is lett paterolva Duxfordból sajnos, de a szezonban több rendezvényre is kilátogathat a nagyérdemű. 

A Battle of Britain azért érdekes, mert itt a legnagyobb a Spitfire és Hawker Hurricane sűrűség Európában. 

Többnyire felbukkant néhány Mustang is, egy-egy Buchon (spanyol licence Messer, vagyis Bf-109) és jópár kuriózum is. Állandó vendég a Catalina és Lancaster, ez utóbbi idén csak beköszönt, de nem állomásozott Duxfordban.  

Ő a 2026-os szezont wellnessen fogja tölteni, tehát a világ két repülőképes Lancijéből a brit most egy évig nem dugja elő a nóziját. RIAT-ban volt szerencsénk látni, milyen elképesztő gondossággal és szeretettel bánnak vele.   

Sally B-Memphis Belle is eljött, ami jó dolog, Európában ő az egyetlen példány.

A Catalina és a Swordfish együtt szintén nem hétköznapi látvány. 

A belépő árában - amit kizárólag elővételben lehet megvenni - benne van az Imperial War Museum helyi egységeinek meglátogatása, az ingyenes shuttle Cambridge és Duxford között, valamint maga a rendezvény. 

A veterán gépek között mókás színfoltot képviselt a Belga Légierő helikoptere, aki ugyan teljesen kilógott a sorból, mégis nagy szeretettel fogadta a közönség. Az ő szereplését a belga pilóták részvétele az angliai csatában indokolta. 

 

Természetesen sem a lengyelek, sem a csehek nem maradhattak távol. Mindkét nemzetet privát tulajdonban lévő gépek képviselték, a lengyelek valószínűleg küldtek volna hivatalosan is valakit, ha nem előtte pár héttel történik a tragédia Radomban. 

Nézőként sajnos, műszaki szakemberként mondva hála égnek több gép pilótája nem vállalta a repülést az erős keresztszélben, valamint technikai okok miatt a deHaviland Vampire sem tudott elmozdulni a betonról. A szél egyébként olyan erős volt, hogy alig tudtam megtartani a 400as teleobjektívet és rá kellett kötni a fejemre a kalapot.   

A belépő

Amennyiben az ember mindkét nap ki szándékozik menni a rendezvényre, erősen ajánlom egy grand stand tribün és egy "mezitlábas" belépő vásárlását. 

A tribünről nagyon jól lehet látni a flight line-t és fényképezni a le-, felszálló gépeket, tehát jobban tud az ember magára a légiparádéra koncentrálni, míg a hagyományos belépővel a földi kínálatot és a múzeumokat tekinheti meg. A VIP részlegről nem tudok nyilatkozni, sose voltam annyira sznob, hogy oda vegyek csilliárdokért belépőt. Nincs veterán repülőgépem, nem vagyok politikus, se üzletember, aki érintett lenne alkatrészek utángyártásában (egyelőre), szóval nem éri meg. 

Mondjuk a tribün mellé jó lett volna egy potyit felállítani, mert Timbuktuig kellett menni pisilni...

Nagyon jó kezdeményezés - és ez a RIAT-on is így volt - hogy a gyerekek 14 év alatt ingyen látogathatják a rendezvényt. Így lehet ugyanis megszerettetni a kicsikkel a repülést és a repülőgépeket, meglepően sok gyerkőcöt hoztak ki ide is, pedig nem volt Red Arrows.  

Standok

Semmi bajom a könyvárusokkal, de például a zokniárust én nem engedném be erre a rendezvényre. Mivel a Battle of Britain és a Goodwood Revival között mindig van egy hét, simán el lehetne menni abba az irányba, hogy igazi vintage és antik holmikkal foglalkozó kereskedők legyenek jelen többségében. Tehát se zokni, se Alpha Industries, se műanyag bóvli. Üdítő színfolt volt a vintage ékszerekkel kereskedő, korhűen felöltözött pár standja például, én főleg ilyeneket látnék szívesen, a műanyag szart meg vegyék meg a gyereknek a RIAT-on, vagy a neten. Hatalmas ötlet volt például a Revivalnél sokkal olcsóbban és sokkal szebben dolgozó vintage fodrászat. 

Az Airfix sátorban, aki akart, makettezhetett is, senkit se dobtak ki. A sok kisfiú-kislány boldogan építgette, festegette és vitte haza a második világháborús repülőgépeket (olcsó kitből, tökéletes kapudrog).    

Programok

Számos érdekes program és előadás látogatható, ez esetben azonban le kell mondani magáról a légibemutató résztől, hiszen egyszerre az eget bámulni és mondjuk táncolni elég nehéz. 

A hagyományőrző csoportok kis körletei, a make-do-mend sátor az eredeti ruhákkal csupa olyasmi, ami valóban érdekes és értékes információval látja el a történelem iránt érdeklődőket.   

Ha tehát valaki egy nem túlárazott (mert a Goodwood Revival brutálisan az), családias hangulatú, jól szervezett, történelmi rendezvényt keres, akkor a Duxford Battle of Britain remek választás. 

Jó szívvel ajánlom mindenkinek.

Slooooooow

Több mint húsz éve van jogosítványom, és ezalatt összesen egyszer csíptek nyakon sebességtúllépés miatt. Az eddigi első és utolsó eset Spanyolországban történt, ahol a pampa kellős közepén belevitorláztam a trafiba hatvan helyett hetvenkettővel. Lehúzott ablakon kikönyökölve, szombat délután tesztautóval, a hangszóróból szólt az AC/DC... Mivel hamar befizettem, elengedték a bírság felét, így 50 euróba fájt a krúzolás lefelé a Picoról. 

Lakott területen sose szoktam gyorshajtani, Kelsterbachban viszont nem vettem észre egy 20-as táblát, így sikerült 28 km/h órával belerongyolni egy radarba. Be se akartam menni oda egyébként, csak eltévesztettem a kihajtót és éppen azon voltam, hogy visszataláljak az útvonalamra, amikor villant a rohadék. Először nem értettem, hogy miért, mert a táblát csak utólag a Google Viewban láttam meg, és már akkor is eltakarta félig egy fa lombja, amikor a felvétel készült. Az eset még júliusban történt, nem álltam meg és fotóztam le a bújkáló táblát, így bizonyítékom nincsen, ráadásul 30 euró miatt nem érdemes pattogni. Ennyire lassúak egyébként még a spanyolok se voltak, pedig ott egy olyan járművet kellett megtalálniuk, ami egy konszern tulajdonában van. 

Szóval, három hónap után megjött a levél, hogy akkor lehet fizetni 30 eurót. Nem a rendőrségtől, hanem a polgármesteri hivataltól. Nem kapkodták el...

A levél meg egyébként is egy gyöngyszem. Szerintem bekeretezem és kiteszem a falra.    

Tökéletlen tökéletesség

 Itt ülök az ágyamon, mellettem egy hetven éves kávéscsésze és egy nagyjából száztíz éves porcelán tálca. Egyikünk se tökéletes és ez így van jól. 

A sebesült antik, art nouveau tálca

A tálca törött, valamit nyilván ráejtettek, továbbá hosszú élete során valamikor elveszítette a füleit. A csésze és a csészealj itt-ott lepattant, ami nem csoda, hiszen a bolhapiacon egy banánosládából mentettem ki őket egy euróért. A csepegtetőben egy 1874 és 1909 közötti Villeroy-Boch kistányér szemlélődik, neki öregségi foltjai vannak, a társa a szekrényben cserél eszmét a vintage Gmundner tojásos tállal. Kicsit odébb a nagymamámtól örökölt lepattant talpú porcelán éjjeli lámpája figyeli, hogy Lotte nem akar-e kimászni a bőröndből, a konyhában a So kocht man in Wien és a Koch- und Haushaltsbuch azon vitatkozik, hogy melyikük szakadtabb. A Die Neuzeitliche Küche valamikor az 1910-es évekből ekközben csendesen megnyeri a versenyt, mivel pár napja leszakadt a gerince... 

Nálunk karácsonykor nem volt és nem lesz idén se tökéletes menü, "csak" finom falatok egy letűnt korból, a majdnem száz éves Zsolnay tányérokon. (A készlet befektetésnek sem utolsó, de én, ha nem is minden nap, használni szeretném. Ünnepekkor mindig áthozunk pár darabot a gyönyörű, pajzspecsétes készletből.) A So kocht man in Wien azóta is a budapesti útjával henceg a többieknek és hogy mennyit volt használva, milyen sokat főztek belőle.

A fenyőnk 2024-ben is Steiermarkból utazott Budapestre. Több éve visszajáró vevő vagyok az egyik helyi termelőnél, aki hatalmas örömmel és büszkeséggel újságolta a másik ottlévő eladónak, hogy az ő munkája gyümölcse, a ő fenyőcskéje Magyaroszágra megy. Mondok valamit, idén is így lesz. 

A karácsonyfánk láttán persze sokan húznák a szájukat, mert nem divatos, de nekünk ő így szép, hiszen a legfiatalabb díszeink is jó negyven évesek, a legöregebbek pedig közel vannak a százhoz, még a nagyszüleimé voltak. Megcsináltam a negyven éves égősort is (cserélni kellett a dugót, mivel földeletlen volt és nem találtunk hozzá működő hosszabbítót a lakásban), ami valószínűleg megzabált egy havi áramot pluszba, de a modern LED füzérek fénye összahasonlíthatatlanok a vintage égők meleg fényével. 

Vintage fényfüzér bevetésen

Amikor belekezdtem a különböző, öreg tárgyak helyreállításába, még én is tökéletessé akartam tenni őket. Aztán jött a Nasságosméltóságos Puchságos kisasszony, adott néhány méretes pofont és felébresztette a bennem élő, kissé háttérbe szorult gyereket. 

Azt a kislányt, akit nem szerettek az óvodában, mert nem volt aranyos-bújos és aki soha sem akart hercegnő lenni farsangkor. (Voltam csiga, mérges galóca, hóvirág és katica, de hercegnő, az nem.) Akit minden érdekelt, az összes tücsök és bogár, aki fára mászott a macskával és akinek nem volt ildomos meghúzni a haját a játszótéren... Aki nem félt a sötétben és fel mert menni egyedül a padlásra, aki előszeretettel költözött be a nagy ruhásszekrénybe, csak hogy békén hagyják, és aki kényelmes bunkert csinált az asztala alá, hogy ott olvasson. 

Aki mindig épített, vagy javítgatott valamit, aki tátott szájjal nézte a hatalmas dízelmotor rajzát a rajztáblán. 

Akit nem érdekelt, hogy a kedvenc Zsuzsi baba hogy néz ki (szarul), hogy Csilla macinak fura a szeme (oda lett mókolva valamikor), vagy hogy a Cicának le van szakadva félig a feje (egy éves koromban szenvedett harci sérülést, anyukám visszavarrta és azóta is kicsit nyakaszegett.) 

A tökéletesség zajában élünk. 

Így lesz tökéletes a karácsonyi menü. A tökéletes húsvéti sonka titka. Így készíts tökéletes süteményt... Tökéletes alak, tökéletes frizura, tökéletes smink, tökéletes outfit. Táncosként hajszoljuk a tökéletes mozdulatot, tökéletesen akarjuk végrehajtani a koreográfiát (és végezzük gipszben, been there, done that) és csalódottan nézzük vissza a felvételt az előadásról, kritikus szemmel kielemzve az összes hibát... és közben elfelejtjük, hogy miért is kezdtük az egészet. Elkeserít bennünket a tökéletlenség, mert mindenhonnan az ömlik ránk, hogy csak akkor jó valami, ha tökéletes. 

Mennyivel könnyebb lenne, ha elengednénk a tökéleteset és megelégednénk azzal, hogy ma valami jobb és szebb, mint előtte volt?    

Mert a köntös akkor is meleget ad, ha van egy folt az alján, a nyolcvan éves ruha akkor is kényelmes, ha a rozsdafoltocska nem jött ki belőle, vagy pedig látszik a javítás a vállán. 

Mert valahol, valakinek az az élet, amin mi fanyalgunk, elérhetetlen álom. 

  

Meg amit malacka gondolt

Miért is lenne egyszerű? Ma kiderült, hogy a Zeiss és a Voigtländer lencseátmérője különbözik pár milliméterrel és emiatt mindkettejüknek külön filterre lesz szüksége. Nehogy már osztozzon a két, vén szatyor! Az Agfa eközben harsányan röhög a táska alján, én meg a fejemet fogom. Jelenleg tehát a Bessának van sárga, narancs és UV filtere. Zeiss gyártmány, az Ikon sorozathoz való, de az Ikon Nettarhoz nem jó. Szerencsére az Askania távolságmérő nem márkafüggő és hiába legalább 80 éves, tökéletesen működik.  

Imádom ezeket az igényes apróságokat. Természetesen mindkettő a Foto Köberl 2nd hand- ből érkezett.    

Voigtländer Bessa (pre-war) bevetésre kész

 Mivel kifogytam a filmből és rájöttem, hogy a Foto Köberl is árulja azt, amit használok, úgy döntöttem, hogy lesétálok hozzájuk. Bár picivel drágábbnak tűnik első látásra, mint Németországból rendelni, ha az ember hozzácsapja a szállítást is, máris egál, szóval nyúlcipő fel, séta indul...

Négy tekercs film, egy Zeiss lencse tisztító csomag, mert az összes objektívem mocskos, mint állat és a Bessa is takarításra szorult... A véncsontok ráadásul eddig Kivibagben laktak, nem volt önálló lakosztályuk. Találtam 10 euróért egy apró hibás táskát, szóval azt is hozzácsaptam a bevásárláshoz, lett a gépeknek egy kis garzonlakása, amibe még a filmtartó is belefér.

Szóval a Bessa. Akkor már éppen úton volt Amerikából, amikor megvásároltam Mr. Zeiss-et - naja, valaki csokoládét impulzusvásárol, én analóg ősfényképezőgépet... Szegénykém, elég malac volt, amikor megérkezett, látszott, hogy már jó ideje nem használták. Mivel a Zeiss már bevethető volt - én pedig kíváncsi -, ráadásul nem állt rendelkezésre a tisztításhoz szükséges eszköztár sem, a Voigtländer bekerült a fiókba. Mivel végre beruháztam egy korrektebb takarító szettre, így sikerült őt is használható állapotra hozni. 

Azt már a megérkezése után teszteltem, hogy a harmónika fényzáró-e, és mivel az volt, de erősen kiszáradt, kapott egy kis Renovatort. A bőr így szépen visszanyerte a rugalmasságát és csökkent a veszélye annak, hogy használat közben kireped. 

Maga a gép rettentő poros volt, ezt kifuvattam belőle, a lencsét pedig szépen megszabadítottam a zsíros, poros filmtől. Gyönyörű, karcolásmentes állapotban van, a zárszerkezet valószínűleg már kicsit lassabb annál, mint lennie kellene, de ezt bemérni (egyelőre) nem tudom. Egyébként a Zeiss is lassabb, de mivel közel száz évesek mindketten, nem csinálunk ebből nagy faxnit.

A képen is látható, mennyire hasonlítanak, mégis mások ők ketten. A kutatásaim szerint a Bessa komolyabb tudású, de ezt majd meglátjuk, amikor elkészültek az első képek.      

Felül a Bessa, alatta Mr. Zeiss

 Film betöltve, kipróbálásra kész. A Bessa egyébként dual format, vagyis 6x9 és 6x4,5 formátumot is tud készíteni, ha megvan a maszk. Természetesen az enyémből hiányzik, és az eredeti maszkok 150 euróért keringenek a neten, ha éppen egyáltalán felbukkannak. Erősen megfontolandó, mert ez csak a Bessához jó. Amit viszont biztosan beszerzek majd, az a sárga szűrő lesz, szerencsére ez nem annyira ritka, még Köberléknél is van belőle. Nyilván viszem le őket, ha megyek szűrőt venni, mert a menetet megmérni nem tudom és az átmérő sincs ráírva a gépre. 

Keresek tovább: működő, korhű rangefindert (tehát pre-war) és fénymérőt  

Analóg világ

 Bob (ő az Agfa Box) és Mr.Zeiss megérkezésük óta állandó kísérőimmé váltak (a Bessa még mindig nincs megpucolva és egyre hangosabban anyázik a fiókban, hogy azért most már ő is szeretne egy kis rivaldafényt), egyszerűen imádok molyolni velük. 

Mr. Zeiss nyaral 

Jópár tekercs vár még előhívásra, vagyis az összes szeptemberi kép, ebbe beletartozik a Canon EOS300-ból végre kilőtt tekercs is, amit kénytelen leszek beadni laborba, mert a színes filmhez egyelőre nincs kapacitásom. 

No, de hogyan is látják ők a világot? Kérem szépen, így! 

Krakkó Bob szemével

Bob Auschwitzban

Mr. Zeiss Krakkóban

Mr. Zeiss a RIAT-on, Miss Pick-up

Fogalmam sincs, melyikük volt az elkövető. Amúgy a Tátrában készült

Valószínű Bob, Tátra látkép

Ez is Bob lehetett

Egy egyértelműen Bob műve, a felső szegély életlensége árulja el

Feltehetően Mr. Zeiss

Gyanítom, hogy Bob

Ez egyértelműen Mr. Zeiss

Mr. Zeiss a Brooklands Museumban

Szintén Mr.Zeiss és egy remegő pracli

Ezek a képek negatívról digitalizáltak, mindannyian utómunka nélkül. 

Most pedig íme, Bob kombinálva a modern technikával, vagyis az eredeti kép szerkesztve. 

Auschwitz, Krakkó, Auschwitz. 

Before

After

Before

After

Before

After

Nagyon kíváncsi vagyok a még előhívás előtt álló tekercsek anyagára, mert a létező legkülönbözőbb fényviszonyok mellett készültek és Mr. Zeiss egy ISO25-ös filmmel is dolgozhatott, ami nyilván jókora kihívás elé állította a gép mögötti kétbalmancsost (vagyis engem).

És, hogy miért nem ugrok neki azonnal az előhívásnak? Mert megint ki kell öntenem egy adag előhívó folyadékot... Ha már bekeverek újat, akkor azt nem egy-két tekercs miatt fogom megtenni.