Cipellők a láthatáron

 Száz évesen egyikünk se fog valami fényesen kinézni, feltéve hogy megérjük... Az, hogy még ennyire egyben van, már önmagában is kisebb csoda. Mondjuk, a képeken azért valamivel jobban nézett ki és a rozsdafoltokról valahogy elfelejtett szólni az eladó, de most már mindegy, mert ittvan és szeretném hordani. 

Big announcement nem lesz belőle a social mediában, mert senki se nyomott puskát a fejemhez, hogy márpedig megveszed azt a száz éves cipőt és vele a problémáit. Ez pontosan olyan döntés volt, mint például a részvétel a Sommerakademie három kurzusán 35 fokos melegben, vagy a műkorcsolya edzőtáborban majd augusztus végén.  

Szóval, a cipő Ausztráliából érkezett, bőr-kord kombináció és mint az a képeken is látszik, jelenlegi állapotában nem hordható. A kordbársony felsőrész koszos és foltos, a csatt rozsdás, a bőr alap pedig kiszáradt, tehát már egy felpróbálás is a halálát jelentené. Nyilván a kopás nem helyrehozható, és ha patika állapotban lenne, nem lett volna olcsó, de mivel szerkezetileg ép és a bőrtalp is kifogástalan állapotban van, megéri a fáradságot. A legnagyobb kihívás a bársony tisztítása anélkül, hogy tovább roncsolódna a felület.   

Már az első, szappanos áttörlés is sokat javított az összképen

A Burgol Renovatort úgy issza, mint tikkadt paradicsom a vizet. A sárgulás azonban nagyon nem akar kijönni belőle egyelőre, meg kell találnom a megfelelő tisztítószert és tisztítási módszert. Valószínűleg a felhasznált enyv is hozzájárult ehhez az elszíneződéshez, tehát nagyon nehéz lesz megszabadulni tőle festés nélkül. 

Miért nem akarom, csak a legvégső esetben festeni? 

Mert a kordbársony foltokban hiányzik és a festés ezeket a kopasz foltokat még láthatóbbá tenné. 

Ha sikerül egységesen tisztává varázsolni, már nem lesz annyira fura a kinézete. 

Folyt. köv 

Rekviem egy életért

Egy fa életéért. A mi pici fánkért, aki most holtan fekszik a földön, mert... csak. Mert valakinek csak egy egészen kicsit oda kellett volna figyelnie arra, amit csinál, de leszarta. Mert másnak csak egy fa volt. 

Fa 2020-ban érkezett, csemeteként. Egy csapat jóravaló ember hozta a COVID lezárások idején a lakótelepre, talán a Momentum támogatásával. Anyukám vastagbélműtétből (rákja volt, igen), apukám pedig nagyon súlyos légúti fertőzésből lábadozott éppen, én otthon ragadtam a határzár miatt... Nyár volt és meleg, megkérdezték, gondját tudnánk-e viselni, mert bár igyekeznek majd jönni locsolni, de nem biztos, hogy meg tudják oldani. Vállaltam, hogy amíg otthon vagyok, vigyázni fogok a kornyadt, kis jövevényre. Elmondták, hogy mennyi vizet, mennyi időnként kell kapnia, anyukám pedig folytatta a csemete gondozását, miután én visszajöttem Grazba, bár először még úgy volt vele, hogy ez neki nem fog menni. Lábassal vitt rá vizet, mert a vödröt akkor még nem bírta el. 

Fa így került a mi oltalmunkba. Locsoltuk és büszkén figyeltük, hogy míg a többi, vele egyidős csemete gondozás hiányában az enyészeté lesz, ő szépen él és virul. Csinos, egészséges fakölyök volt, és anyu direkt kérte mind a munkásokat, mind a főnököt, hogy vigyázzanak rá a gázvezetékrenoválás közben. Azt mondták, hogy megoldható, mert nincs útban...  

Itt már sérülten, ahogy látható, még karók is voltak körülötte, hogy védjék

Fa meg is úszta egészen 2025.08.19-éig, amikor valószínűleg nekimentek egy Bobcattel - egy Bobcattel, bazdmeg, amikor a kétszer akkor gépek simán elfértek mellette, tehát tényleg nem volt útban.   

Fára végül 2025.08.22-én a földön fekve találtak rá anyuék, a törzse tőben eltörve. Élt öt évet.    

Egyértelmű, hogy nekimentek, az egyik karó is törött

   

  

Egy fa elpusztítása egyébként szabálysértés. Kivágni sem lehet csak úgy, engedély nélkül, nemhogy kitaposni. Kormányrendelet védelmezi őket, nemcsak valami "habókos vénasszony", ahogy most többen gondolják édesanyámról.  

Amikor megláttam a képeket, elsírtam magam. Már kezdett átnyékot adni. Már volt csinos lombja, szép, egészséges törzse. Most pedig halott. Pedig nem volt útban...

Kedves, kicsi fám! Nyugodj békében! A karma pedig utóléri azt, aki elvette az életed...

Könyvajánló - Poor Girls (Clare Whitfield)

Poor girls - szegény lányok. Clare Whitfield könyve egyszerre fikció és történelem. A Forty Elephants banda ugyanis létezett, mint ahogy a könyv több szereplője is valós személy, vagy pedig valós személyen alapszik. Hogy magyarul megjelent-e, azt nem tudom, angolul azonban könnyedén beszerezhető online.

Az 1920-as évek Londonjába kalauzol el és bár maga a könyv erősen túlhájpolt, vagyis korántsem annyira jó, mint a fedlapja hirdeti, mégis érdemes elolvasni. A címválasztás maga nem véletlen, hiszen a könyv szereplői mind szerény, vagy egyenesen borzalmas körülmények közül jönnek és anélkül, amit tesznek, esélyük se lenne kitörni a skatulyából, amibe a származásuk passzírozza őket, mert... nos, szegények és lányok. 

A téma pedig továbbra is fájdalmasan aktuális, mert bár a helyzet sokat javult az elmúlt száz évben, még mindig nem sikerült eljutni odáig, hogy egyenrangú félként tekintsenek egymásra a férfiak és a nők. Hogy azonos munkáért azonos bér járjon és egy szegény gyereknek is legyen esélye a kitörésre. 

Nell a bűnözést választja, mert nem lát más kiutat. A tisztességesen fizető és egyébként rohadt veszélyes állásából azonnal kitették, mihelyst véget ért a háború és a férfiak - ki így, ki úgy - visszatértek a munkaerőpiacra, a számára nyitva álló karrierlehetőségek pedig igencsak szűkösek és megalázóak. Mivel pedig szerényebb családból származik, ahol az apa ráadásul hadirokkant - akivel szintén mocskosul elbánnak, hiába szolgálta becsülettel a hazáját - a jóeszű, kalandvágyó lánynak nem marad más, mint a londoni alvilág. Szolgálni, éhezni, vagy lopni - ezek a lehetőségek előtte, ám amikor megpróbál szolgálni, leköpik és megtapossák, éhezni pedig nincs kedve, tehát az utolsó opciót választja. 

A sztori jól indul, de már néhány fejezeten belül látni lehet, hogy a túl sok szereplőt nem fogja tudni mozgatni az író és Nell maga is gyorsan válik egyre kevésbé érdekessé. Jópofa, ígéretes karakterek laposodnak el (Johnny), vagy maradnak kiaknázatlanul (Horace és Peter/Vincent), miközben bekerül pár történelmi figura is, akik nélkül amúgy meg tudott volna lenni a történet. Egy idő után pedig már maga az író sem tudja, hogy mit szeretne: pontos leírást adni a '20-as évek londoni bandáinak - köztük is a nőkből álló, nők által vezetett Forty Elephants - működéséről, vagy pedig megtolni a feminista vonalat és a lányok sorsán keresztül rávilágítani arra, hogy hiába telt el száz év, bizonyos problémákra még mindig nem sikerült megoldást találni és a nemek közti egyenlőség is várat magára. A lezárás - ami valójában nyitva hagyja a sztorit egy második kötetnek - sablonos és elkapkodott.

A Poor Girls helyenként szórakoztató, helyenként elgondolkodtató, de kissé kaotikus és sokszor nagy fa, kicsi fejsze érzetet kelt. Kár érte. 

Kellemes, nyári olvasni való, de nem egy klasszikus. Felkészül a The Haselbourne Ladies Motorcycle and Flying Club (Helen Simonson)        

   

Auschwitz múzeum

 A Gutékat elvitték. Auschwitzba. Pedig szerették őket a faluban, mert szószándékú, segítőkész család voltak. Boltjuk volt, egészen kicsi, de mindig szép árut lehetett ott kapni. 

Nem jöttek haza. Azt mondták azért, mert a gyerek jobbra futott és hiába mondta a magyar (!) katona, hogy balra menjenek, ők mentek a kicsi után. 

Az öreg Gut, aki munkaszolgálaton volt akkor, hazajőve csak a kifosztott házat találta. Soha többet nem mosolygott. Így mesélte nagymamám a szomszéd zsidó család sorsát. A Gutékét...

És nem hallgatta el azt sem, hogy a rokonságból volt olyan, akinél a háború után találtak a Guték holmijából.  

Magyaroszágról több mint négyszázezer embert vittek el, többnyire olyanokat, mint a Guték. Az ingatlanjaikat aztán kiosztották másoknak, a holmijukat szétlopták.

És ha véletlenül olyasmi jutna eszedbe aktuálpolitikai történténések miatt, hogy megérdemelték, szabadjon emlékeztetnem arra, hogy ami VELÜK történt, az BÁRKIVEL megtörténhet. Cigány, zsidó, meleg, migráns, hazaáruló... A megfelelőt tessék beikszelni.

Na, szóval, Auschwitz múzeum.

A jelenlegi formájában kisebb katasztrófa, ugyanis olyan mértékű a tömeg, hogy lehetetlenség tisztességesen végigmenni tablókon, elolvasni az azokon található információt. Minden látogatás vezetett és attól függően, hogy hány órás túrát foglalt az ember, tud majd végigmenni a tárlatokon. 

Ettől függetlenül helyenként tényleg fájdalmasan gyomorbavágó. 

Az a kiscipő, ott középen... A piros szandárka a kupac tetején... 

És ha valakinek kétsége lenne afelől, hogy Auschwitz történelem:

Here you go - mintha nemrég láttunk volna valami hasonlót a CNN-en, nemde, csak nem ennyire üresen? 

A múzeum egyébként két részre oszlik, az egyik a főtábor, a másik pedig a megsemmisítőtábor, a fenti kép ez utóbbiban készült. 

Guték ezt a kaput látták utoljára. Amikor ez bezárult mögöttük, már nem volt számukra remény.  

A rámpáról egyenesen a halálba vezetett az út. 

  

Csak egy boltos család voltak, akik mindig, mindenkinek segítettek...

(A fekete-fehér képek az Agfa box-szal készültek)