Instant kedvenc

Karácsonyra kaptam ezt a gyöngyszemet gyerekkori barátnőmtől, aki maga is olyan hobbi táncos, aki szívét-lelkét beleteszi ebbe a gyönyörű, irgalmatlanul nehéz műfajba.
Hálásan köszönöm, hogy megvetted nekem ezt a könyvet! És hálásan köszönöm Czank Líviának, hogy megírta, meg mindazoknak, akik részt vettek ebben a projektben.
Mit mondjak? Letehetetlen és igaz. 
Egészen kicsi koromban (4, 4 és fél?) kezdtem el sporttal, tánccal foglalkozni. Művészi torna, társas-, és diszkótánc, shotokan karate, balett, modern, majd a két nagy szerelem, az ír tánc és a flamenco. Zenéltem is, de a szolfézsról kicsaptak, így otthagytam a p****ba az egészet a hangszeres tanárom legnagyobb bánatára. A közel másfél évtized alatt a színpadon, gyakorlóteremben (baleseti sebészeten) átéltek minden szépsége, kínja, öröme és bánata jött szembe velem újra, ahogy olvastam a könyvet. És az érzés, hogy jól döntöttem, amikor ha csak átmenetileg is, de feladtam az egyetemet a színpadért. Mert fel kellett adnom, ahogy sok péntek esti bulizást is, mert próba után kúsztam haza, és másnap fellépés volt valahol messze, vidéken. Nem bánom. Több lettem ezáltal, mindazt a tapasztalatot, amit akkor gyűjtöttem, nem veheti el tőlem senki. Emlékszem, a többiek remegtek, amikor ki kellett állniuk az államvizsgán a bizottság elé és prezentálni a diplomamunkájukat, én meg - ahogy a színpadra is mentem mindig - vettem egy nagy levegőt, rendszer átállít és akkor előadói üzemmód.  A lámpaláz sosem múlik el fellépés előtt, de ahogy nyílik a függöny, úgy párolog el. A hétköznapi én eltűnik és egy egészen másmilyen karakter lép ki a fénybe.
Sokat köszönhetek a táncnak. Rengeteg élményt, utazást, értékes és érdekes embereket, és nem utolsó sorban azt, hogy nyelvvizsga után is elő maradt az angol nyelvtudásom. Megtanultam elfogadni, hogy nem mindenkinek tetszik, ha valaki jó valamiben. Érteni nem értem, de ezen változtatni nem lehet. Az irigy embernek csak a siker kellene, a mögöttes munka nem.
Koncentráció, akarat, fájdalomtűrés, lemondás, mert ez is hozzá tartozik. Újra és újra csinálni a mozdulatot, amíg jó nem lesz, amíg ki nem jön. Amíg olyan nem lesz, amilyennek látni szeretnénk. A tánc örömet ad, és közben megtanít legyőzni önmagadat. Sosem lehet az ember elég jó, mindig lesz jobb, és nincs annál szebb, mint amikor az egykori tanítvány messzebbre jut a mesterénél. A legegyszerűbb mozdulatot is lehet tovább szépíteni, csiszolni, abban is van kihívás. Szerényen, alázattal bemenni a terembe, lenyelni a dühöt és a könnyeket, addig gyúrni a koreográfiát, amíg meg nincs. Aztán felmenni a színpadra és táncolni a közönségnek. Akkor is, ha csak ketten ülnek a teremben és akkor is, ha kétszázan. Ugyanúgy 100 százalékon, elhitetni, hogy a varázslat valóság. Megfogni a kis Down-szindrómás kezét a táncházban éppúgy, mint az egészségesét és majdnem sírva fakadni a boldogsága láttán, hogy ővele is táncolnak. Odaadni a kerekesszékes, csillogó szemű kis srácnak a "kopogós" cipőt, sminkben rávigyorogni a mamája kezét rángató kislányra, hogy "Anya, anya, nézd, ott a démonkirálynő!" Vidéki művházban autogramot osztogatni - nem viccelek, többször előfordult, de még most, 2017-ben is jöttek oda hozzám Patrick napon itt kint, Grazban.
A színpadon ragyogni kell és mosolyogni, akkor is, ha üvölteni tudnál. A közönség nem azért jött, hogy a magánéleti problémáidat lássa. Pokoli dolog, a kulisszában, az öltözőben össze lehet törni, de kint, a függöny előtt nem. És amikor az ember lejön a színpadról, a vadidegen emberek a közönségből pedig csillogó szemmel jönnek megköszönni az élményt, az feledtet mindent egy kis időre. A fájdalmat, a fáradtságot, az irigységet.
Egész délelőtt hasmenés-hányás (laktózintolerancia rules, beettem valamit, amiben elvileg nem volt tej)? Kifordult boka? Törött lábujj? Izomrost szakadás? Csontsarkantyú? Véresre tört lábujjak? Izomhúzódás? Beállt nyak? Gyulladt izmok, ízületek? Zúzódás? Rándulás?
Tizenöt aktív év alatt mind megvolt. Volt, amivel nem lehetett felmenni a színpadra, és volt, amivel igen. Egy táncos fájdalomtűrési küszöbe egészen máshol van, mint egy átlagos emberé. Amikor ugrásból rosszul érkeztem és alám tört a bokám, az fájt, de saját lábon hagytam el a terepet. Éjszakára egy Algopyrin, másnap reggel traumatológia. Röntgenre gyalog fel, majd gyalog le, aztán fekvőgipszben haza, közben még ökörködés a kerekesszékkel.Otthon féllábon ugrálva fel az emeletre, mert nem fogom cipeltetni magam. A tavalyi bringás esés után még csak be se vettem gyógyszert, mert nem kellett. Mondjuk most a nyakam cefetül fájt, arra kellett. Ennek a magas küszöbnek a legnagyobb hátránya, hogy viszonylag könnyű átesni a ló túloldalára és figyelmen kívül hagyni a jelzéseket, aminek aztán kényszerpihenő a vége.    
Számtalan előítélettel találkoztam, hol nyíltan, hol burkoltan utaltak arra, hogy á, csak egy táncos - ergo csinos, de buta. Semmi baj, azt a rengeteg koreográfiát meg merevlemezen tároljuk odabent biztos... Meg hogy a tánc nem sport... Ki lehet próbálni, de azt tudom, hogy a cupákjaimat látva senki se szeretne tőlem tökön rúgást. Pofont se nagyon, olyan szikár karom van. Egyszerű sminket nagyjából 5 perc alatt dobok fel, színpadi smink fél óra, de akkor nagyon szöttyögök.    
Gimi elsőben piát nyertem fogadásból, mert a mentorok nem hitték el, hogy tudok spárgázni...     
Minden kislány és kisfiú kezébe belenyomnám Czank Lívia könyvét, hogy tessék, olvassátok és közülük válasszatok példaképet! Ők és a hozzájuk hasonló, értékes emberek legyenek az igazi etalonok, a szuperhősök, ne a minden csapból ömlő trash celebek!