Egy kis tánc

 Aki ismer, az tudja, hogy a tánc egészen kicsi koromtól fogva szerves része az életemnek. Sok mindent kipróbáltam, volt, ami sosem vált igazán a kedvencemmé és volt, van olyan stílus, amit amíg a testem bírja, csinálni fogok. 

Ír tánc. Flamenco. És most az autentikus szóló jazz, azon belül is leginkább az 1920-as évek charlestonja. A flamenco a korábbi munkám és a covid lezárások miatt anno erősen háttérbe szorult, az ír tánc meg kis híján megnyomorított. Ez nem azt jelenti, hogy időről-időre ne térnék vissza hozzájuk, mostanában azonban sokkal jobban foglalkoztat a charleston és az autentikus szóló jazz. A munkám elvesztése is hozzájárult, hogy szabadabbá váltam és több kurzuson, illetve workshopon részt tudtam venni mind Grazban, mind Bécsben. 

Az egyik leginkább érdekes és értékes a Lindy Cats által szervezett szóló jazz workshop volt Pavlival, vagyis Pavli Grombiri Korcovaval. Ez a cseh hölgy nem koreográfiát tanított, hanem valami egészen mást. Tudatosságot. Az egyszerűség erejét. Azt, amit táncosként és főleg korográfusként nagyon szeretünk kicseszni az ablakon. Telezsúfoljuk a koreot, egyik "wow" figura követi a másikat és nézünk nagyokat, hogy a táncos elfelejti, elbénázza és stresszel. (Nekem a slip jig volt az ősellenségem, bajnoki címet buktam amiatt, hogy folyamatosan elhibáztam lépést és a bíró a szemembe is mondta, hogy addig nem nyersz open aranyat, barátom, amíg nem lesz hibátlan a koreod.) Elvész a harmónia és az egyéniség, csak a rakkolás marad. 

Ha egy táncos érti, hogy mit csinál, sokkal könnyebben érzi meg a zenét és kezd el lépésdarálás helyett valóban táncolni. Hányszor látni, főleg amatőr csoportoknál, hogy rohannak a zene után, kezek-lábak mindenfelé, az egyik táncos itt, a másik ott? A végeredmény jókora katyvasz, amiben maguk a résztvevők se mindig érzik jól magukat. Mert odabent minden táncos maximalisa és kegyetlen önmagával. A videót visszanézve nem az jut eszébe, hogy ez mekkora flash volt, hanem hogy bazdmeg, de béna vagyok, de szarul néz ez ki!   

Fontosnak tartom kiemelni, hogy minél több oktatótól van lehetősége tanulni egy táncosnak, annál erősebbé válik, mint karakter a színpadon. Minden oktató mást tart fontosnak, ami óriási segítség a fejlődésben. Minél több szempontból van lehetősége megvizsgálni az embernak ugyanazt, annál könnyebben és hatékonyabban alakítja ki a saját stílusát. Ezért is imádom például az online akadémiákat. Egy, a világ túlfelén lévő iskola nem fogja lenyúlni a tanítványt, de hasonlóan veszélytelen egy más országból érkező vendégoktató, vagy koreográfus is. Hogy nem fog senki eljárni Prágába minden héten többször Budapestről, az hótziher! Aki pedig menni akar, az menni fog. 

Ezt a videót azért linkelem ide, mert több szempontból is érdekesnek tartom. Nyilván vannak benne vágások, de nagyon jó példa arra, hogyan lehet valami egyszerű is bombasztikus, és hogyan teszik a mai koreográfusok feleslegesen bonyolultá a charlestont. 

Elképesztő energia, az alaplépés variációja feldobva néhány speciális elemmel - ennyi. Nincs egymásra hányva eagle slide, halleluja, scarecrow, waterfall, fall of the log, fall on the log, hitchhiker, apple jack és a többi, mindez 8 baron belül. Mégis passzol. Mégis üt. Mivel nem akarok senkit se vérig sérteni, az olvasóra bízom, hogy a YT-on böngészve megkeresse és megtalálja a modern verziókat. Döbbenetes a különbség. 

Ja, és még valami: a flitterrojtos blődséget üknagyanyáink legfeljebb akkor hordták, ha showgirlök voltak, vagy nem érdekelte őket a pénz. Az átlag gyűlölte volna, ha a buliban a partner keze beleakad a zselatinflitterbe és tönkre megy a szép ruha. 

De vajon elég-e az egyszerű a színpadra? Íme, egy másik stílus, másik példa: 

Igen, elég. A lépések bonyolultsága meg se közelíti egy open versenykoreográfia szintjét, a táncosok azonban elképesztően jók, az egész iszonyú jól van összerakva, emiatt megunhatatlan. 

Vajon mi a jobb? Ha a csoport, vagy egy táncos az életéért küzd a színpadon a kurva bonyolult lépésekkel és a sorrenddel, vagy ha imádja, amit csinál? Mindkettő átjön, efelől senkinek se legyenek kétségei. Nem azt mondom, hogy nem kell megtolni például a szólót, a szólista általában azért szólista, mert van benne valami, ami a többiekben (még) nincsen. Ők egyébként azok, akik a világ legegyszerűbb lépéseit is úgy tudják előadni, hogy a néző álla a földre koppan. 

A munka mellett táncolni járó, esetenként fellépő emberekből álló csoportot teljesen felesleges szarrá szivatni, csak mert éppen láttad a VB-n a legdivatosabb új lépéseket és valamelyik megtetszett. Ökölbe szorult aggyal senkinek se őszinte a mosolya.

Tégy próbát! Fogj egy zenét és kezdj el sétálni! Kizárólag lassú és gyors lépéseket használhatsz. Nincs tánclépés, csak és kizárólag séta. Hagyd, hogy a zene vezessen, engedd a kezeket, fejet, testet mozogni! Az irányokat szabadon választhatod. 

Vidd be ezt az órádra, és sétáltasd meg a táncosaidat!

Minden táncosod máshogyan fog sétálni, mindenkinek mást fog mondani a zene.

Bővítsd a sétát egy-egy tánclépéssel, de ne mondd meg nekik, mit, hova tegyenek, csak azt, hogy most már a séta mellett lehet ez, meg ez a lépés. 

Figyeld, hogyan kelnek életre és kezdik érezni, érteni a zenét! 

Rengeteget fog segíteni, amikor majd elkezded betanítani a szép, tiszta, bullshit mentes koreográfiát.