Könyvajánló - Poor Girls (Clare Whitfield)

Poor girls - szegény lányok. Clare Whitfield könyve egyszerre fikció és történelem. A Forty Elephants banda ugyanis létezett, mint ahogy a könyv több szereplője is valós személy, vagy pedig valós személyen alapszik. Hogy magyarul megjelent-e, azt nem tudom, angolul azonban könnyedén beszerezhető online.

Az 1920-as évek Londonjába kalauzol el és bár maga a könyv erősen túlhájpolt, vagyis korántsem annyira jó, mint a fedlapja hirdeti, mégis érdemes elolvasni. A címválasztás maga nem véletlen, hiszen a könyv szereplői mind szerény, vagy egyenesen borzalmas körülmények közül jönnek és anélkül, amit tesznek, esélyük se lenne kitörni a skatulyából, amibe a származásuk passzírozza őket, mert... nos, szegények és lányok. 

A téma pedig továbbra is fájdalmasan aktuális, mert bár a helyzet sokat javult az elmúlt száz évben, még mindig nem sikerült eljutni odáig, hogy egyenrangú félként tekintsenek egymásra a férfiak és a nők. Hogy azonos munkáért azonos bér járjon és egy szegény gyereknek is legyen esélye a kitörésre. 

Nell a bűnözést választja, mert nem lát más kiutat. A tisztességesen fizető és egyébként rohadt veszélyes állásából azonnal kitették, mihelyst véget ért a háború és a férfiak - ki így, ki úgy - visszatértek a munkaerőpiacra, a számára nyitva álló karrierlehetőségek pedig igencsak szűkösek és megalázóak. Mivel pedig szerényebb családból származik, ahol az apa ráadásul hadirokkant - akivel szintén mocskosul elbánnak, hiába szolgálta becsülettel a hazáját - a jóeszű, kalandvágyó lánynak nem marad más, mint a londoni alvilág. Szolgálni, éhezni, vagy lopni - ezek a lehetőségek előtte, ám amikor megpróbál szolgálni, leköpik és megtapossák, éhezni pedig nincs kedve, tehát az utolsó opciót választja. 

A sztori jól indul, de már néhány fejezeten belül látni lehet, hogy a túl sok szereplőt nem fogja tudni mozgatni az író és Nell maga is gyorsan válik egyre kevésbé érdekessé. Jópofa, ígéretes karakterek laposodnak el (Johnny), vagy maradnak kiaknázatlanul (Horace és Peter/Vincent), miközben bekerül pár történelmi figura is, akik nélkül amúgy meg tudott volna lenni a történet. Egy idő után pedig már maga az író sem tudja, hogy mit szeretne: pontos leírást adni a '20-as évek londoni bandáinak - köztük is a nőkből álló, nők által vezetett Forty Elephants - működéséről, vagy pedig megtolni a feminista vonalat és a lányok sorsán keresztül rávilágítani arra, hogy hiába telt el száz év, bizonyos problémákra még mindig nem sikerült megoldást találni és a nemek közti egyenlőség is várat magára. A lezárás - ami valójában nyitva hagyja a sztorit egy második kötetnek - sablonos és elkapkodott.

A Poor Girls helyenként szórakoztató, helyenként elgondolkodtató, de kissé kaotikus és sokszor nagy fa, kicsi fejsze érzetet kelt. Kár érte. 

Kellemes, nyári olvasni való, de nem egy klasszikus. Felkészül a The Haselbourne Ladies Motorcycle and Flying Club (Helen Simonson)        

   

Auschwitz múzeum

 A Gutékat elvitték. Auschwitzba. Pedig szerették őket a faluban, mert szószándékú, segítőkész család voltak. Boltjuk volt, egészen kicsi, de mindig szép árut lehetett ott kapni. 

Nem jöttek haza. Azt mondták azért, mert a gyerek jobbra futott és hiába mondta a magyar (!) katona, hogy balra menjenek, ők mentek a kicsi után. 

Az öreg Gut, aki munkaszolgálaton volt akkor, hazajőve csak a kifosztott házat találta. Soha többet nem mosolygott. Így mesélte nagymamám a szomszéd zsidó család sorsát. A Gutékét...

És nem hallgatta el azt sem, hogy a rokonságból volt olyan, akinél a háború után találtak a Guték holmijából.  

Magyaroszágról több mint négyszázezer embert vittek el, többnyire olyanokat, mint a Guték. Az ingatlanjaikat aztán kiosztották másoknak, a holmijukat szétlopták.

És ha véletlenül olyasmi jutna eszedbe aktuálpolitikai történténések miatt, hogy megérdemelték, szabadjon emlékeztetnem arra, hogy ami VELÜK történt, az BÁRKIVEL megtörténhet. Cigány, zsidó, meleg, migráns, hazaáruló... A megfelelőt tessék beikszelni.

Na, szóval, Auschwitz múzeum.

A jelenlegi formájában kisebb katasztrófa, ugyanis olyan mértékű a tömeg, hogy lehetetlenség tisztességesen végigmenni tablókon, elolvasni az azokon található információt. Minden látogatás vezetett és attól függően, hogy hány órás túrát foglalt az ember, tud majd végigmenni a tárlatokon. 

Ettől függetlenül helyenként tényleg fájdalmasan gyomorbavágó. 

Az a kiscipő, ott középen... A piros szandárka a kupac tetején... 

És ha valakinek kétsége lenne afelől, hogy Auschwitz történelem:

Here you go - mintha nemrég láttunk volna valami hasonlót a CNN-en, nemde, csak nem ennyire üresen? 

A múzeum egyébként két részre oszlik, az egyik a főtábor, a másik pedig a megsemmisítőtábor, a fenti kép ez utóbbiban készült. 

Guték ezt a kaput látták utoljára. Amikor ez bezárult mögöttük, már nem volt számukra remény.  

A rámpáról egyenesen a halálba vezetett az út. 

  

Csak egy boltos család voltak, akik mindig, mindenkinek segítettek...

(A fekete-fehér képek az Agfa box-szal készültek)   

Műszaki gaslighting

... avagy hogyan nézik le és verik át a nőket a szervízekben. 

Az egész azzal kezdődött, hogy a szomszéd néni átcsöngetett, hogy remélik, nem zavar Böhömke és be tudok tőle szállni az autómba. Mondom, dehogy zavar, elférönk. No, de mégis, mi történt, hogy Böhömke ittvan és a Kisoroszlán elköltözött?

R. néni mondja, hát, baj van Böhömkével. Na most, Böhömke egy imádott jármű, a néni lányának kissé megtermett szeme fénye, aki ráadásul éppen csak elmúlt öt éves. Márkaszervízbe hordták, minden héten autópályáznak vele, hogy a rövid utak meg ne ártsanak neki (a városi használat a modern dízel legnagyobb ellensége) és most Böhömke mégis beteg lett. 

Nabazmeg. Kérdezem, mi a baja? 

Hát, állandóan telemegy a DPF és egyszer be is verte a durcát a kocsi emiatt, limp-home aktív, 50-nel ment haza a tulajdonos kb. Deutschlandsbergtől... Többször is volt szervízben, a legutolsón közölték, hogy tönkre mentek az injektorok, ki kell őket cserélni. Darabja 1100 euró + munkadíj, de 50% kedvezményt adnak... Ezt így, csuklóból. 

Na, mondom, álljunk meg egy percre, ennek átbaszás szaga van! Egy dízel kismillió, különféle ok miatt kormolhat - töltve ezáltal a DPF-et, mint az állat -, egy ilyen fiatal autónál az utolsó dolog, amire lőnék, az az injektor. Ez bizony lehúzás akar lenni a javából.

R. néni, mikor jön legközelebb a lánya, kérdeztem. Megnézném én ezt az autót, de csak jövő héten, mert nincs nálam a laptop. R. néni teljes sokkban fel is hívta a lányát, akivel megbeszéltük az időpontot. Közben én érdeklődtem a műhelyfőnökömnél, hogy esetleg tudna-e egy Böhömke méretű beteget fogadni, mondta, hogy esélytelen, nem fér be a garázsába. Végül körülnéztünk és az egyik grazi műhely szimpatikusnak tűnt. Ki is lettem okosítva, mi a teendő a simlis műhellyel szemben, mert neki is azonnal feltűnt, hogy valami nem gömbölyű. 

S. jött is hétfőn. Elmesélte az egész sztorit, nekem meg rövid idő alatt lett 200 a vérnyomásom, mert ilyen szintű lenézéssel még nem találkoztam. 

Azért írom le, hogy minden járműtulajdonos hölgy okuljon belőle és legyen gyanús, ha rögtön a legdrágább alkatrészt akarják kicserélni a kocsin bizonyíték nélkül. 

1.  S. a kötelező szervíz után észlelte, hogy valami nem stimmel a kocsival. Elkezdett többet fogyasztani, nem húzott és hipphoppjönvukk, megjelent a DPF lámpa a műszerfalon. 
2. Visszavitte a kocsit, ahol lekezelő módon közölték vele, hogy nem kell emiatt aggódni. A hibát kitörölték, ránéztek az olajpálcára, ami max feletti értéket mutatott. Jaj, a kolléga biztos túltöltötte. Na most, ha a kolléga túltöltötte a kocsit, akkor menjen el inkább istállót pucolni... Olajból leengedtek, hibát kitörölték, lóvét leakasztották.
3. Az autó továbbra sem ment rendesen, végül túl is töltötte a DPF-et, aminek újra lámpagyújtás lett a vége. A szervíz végrehajtott egy szervízregenerációt, meg makogott szoftverfrissítésről, hogy biztos új szoftver kéne rá, majd visszavonta, hogy ja nem és megint elküldte a tulajt, hogy nyugodjonmegnyuszika.
4. Egy év szenvedés után az autó végül limp home módba ment a DPF túltöltése miatt az autópályán. Az ekkor már nagyon dühös tulajdonosnővel közölte a szervíz, hogy valószínű tönkrementek az injektorok. (Megkérdezték, és valami szaki a gyártó képviseletében erre jutott a kristálygömbje alapján). Újabb szervízreg, hibakódok kiütve, tulaj teljesen paff, de még javasolták neki, vegyen injektortisztító adalékot, az hátha segít. A kocsi közben kifutott a garanciából, természetesen. 

Az autóban kb 70k km van, ami ebben a kategóriában lufasz. Rendszeresen (heti egyszer) autópályáztatták egy órán keresztül, hogy kitakarítsák a mocskot a kipufogó rendszerből. A tulaj a legjobb prémium dízelt tankolta a kocsiba. 

Kiolvastam a hibatárolót, semmi. Persze, mert kitörölték. 

Mondom, menjünk egy kört. 

Rögtön feltűnt, hogy sziszeg a turbó. Hmm... Kérdezem, mindig zajos volt. Nem, de egy ideje csinálja. 

Az autópályára kiérve érződött, hogy az autó nagyon nincs jól, mondtam is, hogy menjünk vissza, ne erőszakoskodjunk vele, mert tuti megint telíti a DPF-et, nő az ellennyomás, ami sok egyéb, drága alkatrészt terhel. 

Mondom, ez a kocsi tuti tömítetlen valahol. Vagy a szívó, vagy a kipufogó rendszer. A ventillátor sajnos elnyomta a pontos forrást, de egyértelműen lehetett hallani a sziszegést. A motor prüszkölt leállításkor, ami szintén nem normális. A légtömegárammérő jele folyamatosan ugrált a mérés közben, hol kisebb, hol nagyobb értéket mutatva.   

S-nek ezután lediktáltam egy csomó dolgot, amit meg kell nézetni, mondtam, legyen kemény és bizonyíték nélkül hozzá ne engedjen nyúlni az injektorokhoz. Ha pedig megint lekezelik, szóljon, megyek vele és ráborítom az asztalt a gyökérre. (Aggresszívhörcsög üzemmód ON)

Bement a szervízbe időpontot kérni, mutatta a listát, hogy tudja, mit akar, ne is próbálják átverni. A szervíz látta is, hogy egy korábbi kliensről van szó, csak akkor még egy aprócska olasz volt az autó, Mondták, hogy készüljön fel, mert simán lehet ngyszámjegyű a csekk, és hát csak bepróbálkoztak egy kis bullshittel, miszerint a tételes hibalistát lehet, hogy nem tudják kinyomtatni, mert öreg a nyomtató. Mondtam S-nek, hogy javasolja nekik az e-mail-t, mint opció... Itt, kb vége is lett a hülyéskedésnek. 

Kedden bevitte Böhömkét, csütörtökre készen volt. Többezres számla helyett 225 euró. 

Az aktív hibakód egyértelműen összefüggött egy tömítetlenséggel, aminek következtében az autó "mellétanult". Hogy hol volt a tömítetlenség, azt nem merték leírni, de helyreállították, kiregenerálták a kocsit, kinullázták a kis fejét és mentek vele próbakört, úgy adták vissza. 

S. boldogan hozta el az érezhetően újra fitt autót, nekem pedig ez a drága lélek vett pár utalványt, pedig nem ezért csináltam. Egyszerűen csak felbszta az agyamat az a negligancia és lenézés, amit ezzel a hölggyel szemben - no meg Böhömkével szemben, aki egy nagyon kedves, jólnevelt autó és akit majdnem sikerült csúnyán tönkretenni - megengedett magának az eredeti márkaképviselet. 

Tanácsaim ilyen esetre: 

• Ha valami nem stimmel a kocsival szervíz után azonnal menjetek vissza és ne hagyjátok magatokat lerázni! 

Gusztávom tavaly egy közel 800 eurós spa nap után a hazaút első kilométerein vonyítani kezdett. Zavaróan, fordulatszámmal változóan. Első körforgónál vissza, mondom a munkafelvevőnek, te, a kocsi fütyül, mint egy kettyós cinke, mit csináltatok vele. Kiderült, hogy egy tömlőt nem jól tettek vissza...      

• Ha a műhely bizonyíték nélkül nagy értékű alaktrész hibájára hivatkozik, azonnal váltsatok szervízt. Nagy értékű alkatrész: utánkezelő rendszer részei (DPF és egyéb katalizátorok), EGR rendszer, injektorok, turbó, vezérlés    
• Kérjétek ki valóban hozzáértő ismerős véleményét! Mondjátok el, hogy mit csinál az autó, mit tapasztaltatok, volt-e például fogyasztásnövekedés, egyeztessetek próbavezetést az illetővel. Fiatal, jól karbantartott autónál nagyon ritka a fődarab hiba, a bilincsek azonban szeretnek meglazulni és a gumi is hamar porózussá tud válni. Sőt, simán lehet rágcsálótámadás áldozata is az autó.

Böhömke megúszta, nem lett komolyabb baja a tulajdonosát ért műszaki gaslighting miatt, de lehetett volna. Dühítő, hogy még mindig ez megy és egyre inkább úgy érzem, hogy valamikor a jövőben tényleg szervízt fogok nyitni. Kizárólag nőknek és veterán autósoknak, női szerelőkkel és akkora emelővel, hogy egy Böhömke méretű példányt is meg tudjunk emelni. Mert a hölgytulajok és a veteránok egyre kevesebb helyen vannak biztonságban... 

Zeiss Ikon Nettar 515/2 - első képek

avagy...

Megbecsülni a távolságot, záridőt, blendenyílást választani. Aztán pedig izgulni, hogy vajon sikerül-e az előhívás, és milyenek lesznek a képek. 

Mivel az első tekercset az előhívó folyadék tönkretette, így egészen idáig fogalmam sem volt, hogy mit tud és mit nem tud ez a nagyon kedves gép valójában. Sajnos, egyben ez azt is jelentette, hogy a Várban tett séta képei odalettek, nem maradt fenn más, mint a mobillal készített képek.  

Mr. Zeiss nagyon rossz a rejtőzködésben. Akárhova megyek vele, mindenhol hamar a figyelem középpontjába kerül, ami nem csoda, hiszen... elég ránézni, és megérti az ember, hogy miért. Klasszikus elegancia, igazi úriember, aki összecsukva egy kabátzsebben elfér. 

Mr. Zeiss egy 515/2 Nettar, tökéletesen fényzáró mancsettával, ami igazi ritkaság ebben a korcsoportban. Pontos gyártási éve nem megállapítható, de háború előtti, feltehetően 1938-as. Nevetséges összegért vásároltam a Foto Köberlnél, ahol a vitrinben egymást tapossák a szebbnél szebb állapotú antik gépek. Lehet értük tolongani, abszolút megéri. Nem akartam megvenni, mert már volt egy hasonlóm, a Voigtländer Bessa, de valamiért aztán mégis nálam kötött ki. Azóta egy Kivibagben lakik, mert táska nem volt hozzá. Állítása szerint jól érzi magát és örül, hogy nincs tömeg, de vannak kortársak, akikkel eszmét tud cserélni.  

A gép lelke egy Telma zárszerkezettel szerelt, Nettar-Anastigmat lencse (1:4,5 f = 11cm)

Elfordítható, lencsés periszkópnézőke a derékmagasságból történő fotózáshoz, kihajtható sport nézőke, ha az ember "hagyományos" módon akar fényképezni. Távkioldója is van, igaz, vezetékes és mivel van B ("Bulb", végtelen), éjszakai felvétel is készíthető vele. Megfelelő film és állvány/stabil támasz ehhez természetesen kötelező. A Nettar széria annak idején a boxkameráknál jóval többet tudó, komolyabb zárszerkezetes gépek belépő kategóriájának számított, vagyis képességeit tekintve a lényegesen drágább Ikonta sorozat alatt maradt.  

No, de akkor most jöjjenek a képek, utómunka nélkül:

Pfarrkirche - Graz St. Peter

A háttérben viharfelhők. Nagyobb volt a füstje, mint a lángja, a mi kerületünk semmit se kapott az áldásból, eláztatta viszont az északi régiót. Viszonylag jól sikerült eltalálni a beállításokat, így egy decens kép lett az eredmény. 

Egyébként virág

Amikor előhívtam a filmet, először komolyan el kellett gondolkodnom, hogy mire is gondolt itt a költő, aztán beugrott, hogy a templom mögött a rekettyésben szerettem volna megörökíteni néhány virágot. Nos, ez a lencse nem való közeli képek készítésére. Csodásan befókuszálta viszont a virágok mögötti ágakat. 

Méhlegelő

A kaszinósnénak még véletlenül se mutassuk meg, mert még kaszára kap és idejön... Graz tele van ugyanis méhlegelőkkel. Ilyen az egyébként, amikor az ember alásaccolja a rendelkezésre álló fényt és a sport nézőkét használja a kép megkomponálására... Azt hiszem, az ott középen pittypang. Fogadjuk el, hogy pittypang. 

A marburgeri elhagyatott villa

Enyhe horror hangulatot árasztó, lassan pusztuló villa a szomszédságban. Menthetetlen, de mivel van tulajdonosa, el se bontják. Kár érte, igazán szép lehetett fénykorában. 

St. Peter Friedhof (evangélikus rész) - utómunka nélkül

Az olcsó film... Brutál erős, fekete-fehér kontraszt és a visszatükröződő napfény se vált a kép előnyére.  

Reininghaus kripta

Ismét egy sikeresebb kép, ahol a beállításokat sikerült eltalálni. Ez a fajta film ilyen, hideg, fekete-fehér. 

 

Csepel Autó Gyártmánymúzeum

Na, ez komolyan alulexponált lett, de legalább látszik, hogy mi van rajta. Igen, egy Csepel teherautó. Remekül mutatja, hogy a 100-as film állvány és távkioldó nélkül itt bizony kevés. 

Gesztenye

Kísérletezgetünk, kísérletezgetünk... Megtehetem, mert itthon hívom elő a filmet, nem kell érte még pluszba fizetnem. 

Összefoglalva: minden azon múlik, hogy éppen milyen film van a gépben és mennyire pontosan sikerül eltalálni a beállításokat. A gép szép, éles képeket készít, a lencse tiszta, karcmentes, a mancsetta ép. Nagyon szerethették és vigyázhattak rá, hogy még ennyi év után is ilyen állapotban van. Megérdemli, hogy a minőségi Ilford filmmel is megmutathassa majd, hogy mit tud. A kétbalmancsos a gomb mögött meg addig is gyakorol az olcsó Fomapannal...

Hja, kérem. Amikor az ember egyedül marad és csak egy mobil app van szamárvezetőnek (kb megmondja, hogy mi lehet a jó beállítás), akkor válik érdekessé a játszma. Nem az a kunszt, amikor a 2000 képből lesz 10 használható, hanem amikor 8-ból 8. 

Búcsúzóul pedig álljon itt a Reininghaus kripta képe - utómunka után. 

Akárha egy régi, családi albumból lépett volna elő. 

(A Fomapan 100 nagyon jól passzol az Agfához, a Zeiss-nél úgy érzem, hogy elvárja a magasabb minőséget.) 

Amikor az idő kereke megakad

 A legelső tekercseket az Ars-imago előhívó doboz (vissza is lett küldve) tette tönkre, a harmadik és negyedik tekercset, köztük a Zeiss Ikon első képeit az előhívó folyadék, ami frankón megromlott... Viszont a friss folyadék tökéletesen működött a Paterson tankkal, így végre be tudom mutatni, milyen is egy 95 éves doboz kamera lencséjén keresztül a világ. Egyetlen szóban összefoglalva: kísérteties.

Van bennük valami megfoghatatlanul különleges és hátborzongató. Végtelen, fagyott csendbe dermedt világ. A múlt csontkezével megállítja az idő kerekét és áthajol a fátyol hasadékán a jelenbe.  

Graz-St. Peter Pfarrkirche

Graz-St. Peter Pfarrkirche

ORF Park

ORF Park

Magnolia

Murinsel

Szándékosan nem dolgoztam meg őket, emiatt bizonyos mértékben alulexponáltak, de pont ez a tökéletlenség adja a különlegességüket.  

Gép: Agfa England Box (1930), róla bővebben itt

Film: 120 rollfilm, Fomapan 100

Scanner: reflecta x66   

Puchságosságok - harmadik rész

 Ami nem volt tervezve, mert elvileg a gumijavítással be kellett volna, hogy fejeződjön a történet. Ha az a volna ott nem volna...

Itt szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy amikor vágyakozva néz egy oldtimert - legyen az bicikli, motor, vagy autó -, jusson eszébe, hogy ezeknek a vén jószágoknak lelke van, amit időről-időre bizony ápolni kell. Ha ugyanis az ember nem teszi, vagy elbagatelizál dolgokat, akkor könnyen úgy járhat, mint Őfelsége, a Cárevics, aki 2019 óta nem egészséges, hogy finoman fogalmazzak. 

Szóval, a Méltóságosnasságosasszony azzal indította a hetet, miután visszajöttem szabiról, hogy félig leengedett a kerék. Ez azt is jelenti egyben, hogy a flick ereszt, tehát vagy újra meg kell foltozni hamarosan, vagy rendelhetem az új belsőt. 

Mivel nálunk rövid hét volt a május elsejei, három napot közlekedtem vele és egyre inkább kezdett nem tetszeni a hajtás felől jövő zaj. Szombaton a piacra menet aztán annyira idegesítővé vált, hogy azt mondtam, itt a vége. Akár fázok tőle, akár nem, eljött az ideje a karbantartásnak, mert ha nem foglalkozom vele, akkor gajra fog menni kontrafékestől és egy hetven plusszos biciklihez nem könnyű alkatrészt kapni. 

Egy héten keresztül gyűjtöttem a bátorságot és bújtam a netet információ után. Szerencsére a Styria agy szerkezetileg megegyezik a Torpedoval, így a Waffenrad oldal segítségével sikerült komolyan felvérteződni, kezdődhetett a munka.

Bontani többnyire könnyű. Szerencsére a Csepel Csillag szerszámos készlete nálam van - Biszigli lopta el még 2011-ben -, és abban minden benne volt, ami a szereléshez kellett. 

Mosóbenzint és olcsó fogkefét kaptam a Müllerben, rongy is akadt... Meg fogpiszláló és fülpiszka is, mert abból jó egy adagot elhasználtam ám. 

Dreckig. 

Szóval, azt senki se gondolja, hogy ha beadja a drótszamarat a szervízbe, ott majd fémtisztára suvickolják a felületeket... Vagy, ha mégis, akkor a gatyáját el fogja fizetni a delikvens. 

Nagyon ráfért a tisztítás és újrazsírzás, nem véletlenül kezdett nyígni. 

Türelemjáték, de megéri ráfordítani az időt és gondosan lepucolni mindent. 

A teljes vasárnap délutánom ráment, de most egy darabig megint nem kell vele foglalkozni. Csapágyak kitisztítva és újrazsírozva, akárcsak a fék alkatrészei. 

Egyúttal az is kiderült, hogy a Nassága valóban 1948-ban születhetett, mert az összes alkatrész - egy kivételével - ebből az évből származik, későbbi nem volt benne. Az egyetlen, korban kilógó darab, a Bremsmantel 1942-ből és egy F&S Torpedo agyból való. 

Valószínűleg maradék volt, és a maestro gondolta, felhasználja.  

A próbaút jól sikerült, a nyígás megszűnt, akárha új lenne. Nyilván be kell még járatni, és előfordulhat, hogy szükség lesz finomhangolásra, de mivel holnap haza akarom hozni Fluffot, valószínűleg Bisziglivel megyek és ez jövő hétvégére marad. 

A következő karbantartandó a nyereg, ami nyikorog, mint a franc és csak rágondolva is kiráz a hideg a hajtáslánc pedál felöli részének szétszedésétől, de előbb-utóbb azt is meg kell majd ejteni. 

Brrrrrrrrrrr...

Amit rég elfelejtettünk

 A mi szüleinknek máshogyan volt nehéz. Anyukám például sorban állt gyakorlatilag mindenért és gyakran így is csak protekcióval jutott banánhoz. Igen, banánhoz, amivel ma rogyásig vannak a bolti polcok és még bio is van belőle! Ott rohad meg a boltban a többsége, mert annyi, amennyit kiraknak belőle, sose fogy el. (Ezért is remek kezdeményezés a "Retterbox", vagyis a gyümölcsmentő láda, amibe még fogyasztható, de nem túl jóképű gyümölcsöt, zöldséget csomagolnak és egységáron - olcsón - eladják.) 

Nagyikám biztosan furán nézne, ha még élne, hogy akár a tél közepén is lehet kapni epret, málnát, barackot és nemcsak fagyasztott, esetleg befőtt formájában. 

Egyik kolléganővel talán két éve beszélgettünk a korai epervásárlási lehetőségekről és amikor mondtam, hogy hát, tudod, én inkább megvárom, amíg lesz helyi, ő felsóhajtott: 

Jó, de hogy magyarázzam el a gyereknek, hogy még nem veszünk, pedig nagyon szereti?

Na, ja. Minden is van, mindig. 

Az árubőség miatt mi totál elfelejtettük, az utánunk jövő generációk pedig a világ szerencsésebb országaiban meg se tanulták, hogy mi az a nincs. 

Egy emberöltővel ezelőtt kicsit máshogyan volt ez. Szeretett, öreg könyvem még emlékszik...

Eltevésnek ideje - 1939-ből

Nem könnyű nemet mondani. Hiszen ottvan, meg lehet venni a málnát, az epret, a dinnyét... 

Én szerencsés voltam, mert a nagyszüleimnél megtanulhattam, hogy mikor érik, melyik zöldség és melyik gyümölcs. Láthattam a munkát a finom savanyúságok, lekvárok, kompótok mögött és büszke törpördögként kevergethettem a rotyogó masszát a tűzhelyen. 

Mindennek meg volt a maga ideje és meg van ma is. 

Csak meg kellene tanulnunk várakozni...

Apropó, várakozás. Gondozgattam, nevelgettem magról a palántáimat február óta és mire visszaértem, egy hét alatt mind elszáradt, pedig nem is volt annyira meleg. Most kezdhetem újra, májusban...

Nem, nem vagyok ideges. Á, dehogy.   

 

Puchságosságok - Második rész

Őpuchsága már rég folytathatta volna tavaszi száguldását, ha veszem a fáradságot és megnézem, hogy mi is van pontosan a Lidl-gazdaságos kerékpárjavító kofferben. Igen, az. Flickzeug. 

Pénteken hazafluffoltam (Fluff egy kisebb elefánt méretű gépjármű, aki a lufigumijai miatt kapta tőlem a megtisztelő Fluffi nevet), este kilenckor, mert ugye pénteken másra sem vágyik az ember, mint este kilencig dolgozni, így Biszigli a cégnél maradt. 

Ennek következményeképp szombaton szétjártam a tappancskáimat (laza harmincezer lépés) és vasárnap nagyon nem volt kedvem a pince-lakás távolságnál nagyobbat megtenni, tehát lementem, leszereltem a hátsót és felvittem a konyhaműhelybe javításra. 

Szerencsére a Flickzeug megfogta, úgyhogy Puchszi újra járóképes és ha már homár, gondoltam lecserélem a szakadt fogantyút is az egészen csodálatos fára. 

A baloldali könnyedén lejött. A jobboldali, ami szakadt volt... na, az nem jött le. 

Olyat már láttam, hogy két fém összegyógyul (sikítóval vágtuk le a kipufogó toldalékot a kocsiról, mert úgy odarohadt két hét alatt, hogy még kalapáccsal se jött le), de hogy a habszivacs konkrétan rá tud nőni a vasra... ez azért meglepett. 

A cucc amúgy is szakadt volt, nem kár érte, mert cafatokban tudtam csak levakarni és ez a szép fa markolat azért mégis csak jobban áll neki...

Az öreg szarokkal az a legnagyobb baj, hogy olyanok, mint valami háziállat. Az ember az isten pénzét is el tudja rájuk költeni... Egy szép gumiabroncs, új nyereg, de nem ám kínaiszar, hanem Brooks, új lámpa, markolat... 

 

A világ legszebb Puchja.

Azért meg fogom pucolni az első kereket is...

Puchságosságok

Egyetlen mémben a mai délutánom...

A Méltósággosnasságos Puchasszonyság hátsó kerekében akkor volt a nyolcas, hogy egy kedves kerékpárostárs konkrétan utánam tekert, hogy szóljon róla. 

A dologról tudtam, mivel a legutóbbi manőver - amikor megette a kosárhálót - javítása során észrevettem, hogy egy küllő törött, csak éppen sose jutottam el odáig, hogy megjavítsam. 

Szombaton be is gurultam a Heels on Wheels-be (Graz talán legjobb kerékpáros boltja és szervize), hogy SOS kéne egy darab küllő. Srác a műhelyből először azt hitte, javíttatni szeretném, mindjárt mondta is, hogy hát, lötyög a csapágy (kiderült, hogy nem a csapágy) és valószínű jobb lenne vagy teljesen újraküllőzni a kereket, vagy pedig új felnit cakkpakk feltenni. Mondom, hé, csak egy, vagy inkább két küllőt szeretnék venni, mert otthon megcsinálom. Jaaaaaa, bocsi, várj, megmérem, hogy nehogy szart adjak. Milyet kérsz, ezüstöt, vagy feketét? 

Mondom, feketét, mert az kevésbé üt el a többitől, ami rozsdás.  

Két küllővel és egy pár fából készült markolattal gazdagabban tértem tehát haza, ma délután pedig, mivel szép idő volt, kivittem a Puchszit a szőnyegporolóhoz, hogy akkor most megjavítalak. 

Na, most, az viszonylag hamar kiderült, hogy szerencsére nem a csapágy lötyög, hanem egyszerű csavarlazulás volt a befogásnál. Note to myself, mindent jó lesz ezentúl havonta ellenőrizni és utánhúzni, különben el fogok hagyni valamit. Például egy kereket...

Na most, a küllőt csak úgy tudod befűzni, ha leengeded a kereket és kiszabadítod a felniből a külsőt. Ezt komoly közelharc árán abszolváltam, küllőt befűztem, amikor azonban viszatettem volna azt a kurva karkaszt, bamm, a szerszám becsípte a belsőt. 

Húbazdmegremélemnemlyukadtki... De. 

Pontosan úgy, ahogy ezelőtt három éve, amikor dettó kiharapta a vadi új belsőt... 

Vagyis hiába szereltem össze csodálatosan az egész hóbelevancot kontrafékkel, szoknyavédővel, csomagtartóval együtt, vehetem le újra azt a kurva kereket. Ráadásul a Puchszi lévén 77 éves, manapság nem járatos felnimérettel van megáldva és nem olyan egyszerű hozzá gumit kapni. 

Ha nem kapok újat, akkor jön a foltozás. Megint...

A jó hír, hogy a nyolcas lényegesen kisebb lett és mivel meghúztam a környező csavarokat is, a lánc se ver bele a láncvédőbe. (Éljen a grazi kockakő!)

A rossz, hogy amíg nincs új belső, kénytelen leszek a Bisziglivel járni.

Not entertained at all...

Egy kis doboz

 Az első fényképezőgépemet 13 évesen kaptam, amikor Oláh tanárúr - nyugodjék békében - körutazást szervezett Nagy-Britanniába. A nevezett kamera egy fix fókuszú, 35mm Kodak volt, ami a mai napig működőképes állapotban van és a maga limitált módján egészen decens képeket lehet vele készíteni. 

Az első tükörreflexes gép, egy Canon EOS300 jóval később érkezett, szintén 35mm filmmel, de már cserélhető objektívvel. Innentől datálható egyébként a márkahűségem is, mivel egyrészt az analóghoz vásárolt objektíveket nem szerettem volna kidobni, másrészt pedig nagyon elégedett voltam és vagyok a Canon gyártmányaival. A teljes kollekcióból mindössze egy gép döglött meg, az ultrazoom, annak is a kártyaolvasója, továbbá a négyszázas teleobjektív produkált egy, ha nem is olcsón, de könnyen megjavíttatható típushibát. 

Na, de hogy jön ide a doboz? 

Tetszettek már hallani a doboz-fényképezőgépekről? Angolul box camera. 

Nem? Semmi baj, egészen pár héttel ezelőttig én se tudtam, mi fán teremnek, csak aztán más okból kutakodtam a neten és belebotlottam. 

A doboz kamerák képviselték egykor azt, mint az én első Kodakom. Olcsó, fix fókuszú, de többször használható gépek, pofonegyszerű mechanikával. 

Kérem, fogadjátok szeretettel Bobot!

Bob kilencvenöt éves, márkáját tekintve egy Agfa England Box Nr.1. (AB1.1b). Közepes formátumú, 120-as filmmel működik. Annak idején legalább 250,000 darab került legyártásra és eladásra belőle, mára azonban csak mutatóba maradt belőlük néhány példány.  

Meglátjuk, hogy Bob mire képes, a fényképen már fekete-fehér filmmel töltve várja a bevetést.

És mivel a 120-asok előhívása egyáltalán nem biztos, úgy döntöttem, hogy egyúttal megtanulom ezt is. Születésnapomra (ami ugyan később lesz) kaptam a szüleimtől egy előhívó dobozt, amivel nincs szükség sötétkamrára. 

Az analóg fotográfia teljesen más világ, Bob pedig annak is a hőskorát képviseli. 

Amiért én nem váltam meg az analóg EOS300-tól, az éppen a fényképezés iránti szeretet és tisztelet. Mert digitális géppel minden sokkal egyszerűbb. 

Egy repülőnapon ellövök 2000 képet, abból lesz nagyjából 20 jó és ugyanennyi menthető. A többi vagy menthetetlen, vagy klisé. Sokszor csak a gép képességeinek és az alapos utómunkának köszönhető a lélegzetelállítóan sikerült felvétel.

Szánalmas, amikor valaki, csak mert meg tudott venni egy többezer eurós készüléket, máris fényképészként hirdeti magát (és szolgáltatását), meg ossza az észt a YT-on.

   

Bobnak nincs mindenirányú stabilizátora, nincs benne ilyen, meg olyan szenzor. Bob egyszerű, mint a faék és pontosan ezért szinte elpusztíthatatlan. 

Remélem, hamarosan megmutathatom nektek, milyen Bob szemén keresztük a világ. 

Hajrá, Bob!    

         

Nosztalgiakonyha

 Pontosabban így főztek a harmincas évek végén Bécsben egy jómódú, polgári háztartásban, mi pedig karácsonykor kipróbáltuk.

Egyik bolhapiacon tett látogatásom alkalmával mentettem meg egy kissé viseltes állapotú szakácskönyvet, akit tavaly (de hülyén hangzik) beültettem egy szatyorba a kerámia kuglófsütővel együtt és hazavittem a szabadságom idejére. A könyv - Rudolf Rösch: So kocht man in Wien!, 1938 - jól érezte magát Budapesten (állítása szerint még sosem járt ott), bár nem sokat pihenhetett az ünenepek alatt. Ő biztosította ugyanis a menüt mind a karácsonyi, mind pedig az újévi asztalra.

Miközben az interneten receptek milliói közül válogathatnék, én valahogy mégis szívesebben bohóckodom egy 560 oldalas könyvvel. Monitort bámulni, egeret kattintgatni teljesen más, mint egy közel száz éves könyvet lapozgatni és úgy válogatni a receptek között. 

Hal egytál

Szenteste nálunk mindig hal van valamilyen formában. 2024 a halászlé és egy "halmaradékot" felhasználó recept éve volt. Íme:

Halmaradék krumplival

Hozzávalók: egy az egy arányban halmaradék (például nyers, kockázott lazac) és főtt, kockázott krumpli, ízlés szerinti mennyiségben vöröshagyma, só, bors, 1 kanál mustár, 1 kanál tejszín (nálunk laktózmenes), zsíradék (vaj, vagy olaj)

Elkészítés: 

A halat megtisztítjuk, bőrét lenyúzzuk, kifilézzük és felkockázzuk. 

A hagymát az zsíradékon aranybarnára sütjük, hozzáadjuk a halat, aztán mehet rá a hideg, főtt krumpli, a tejszín és a mustár. Sóval, borssal ízesítjük, együtt készre főzzük. 

Semmi firlefranc, csak laktató, finom egytálétel. Az egész összeütése kb 20 perc.  

Top of the world - St.Moritz

 St. Moritz, Svájc legendás síparadicsoma és az 1928, valamint 1948-as téli olimpia színhelye. A világ teteje, ahol minden nagy luxusmárkának boltja van és ahol a legritkább esetben írják ki egy-egy holmiról, hogy mennyibe kerül. 

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem élnek itt normális emberek. Van Coop, Lidl és Aldi, vannak megfizethető boltok és szolgáltatások, de kifizetni itt egy egyhetes síelést egy átlagos családnak még nyugat-európai bérből sem könnyű.

A városka a fényűzés és a luxus fellegvára. Az igazán gazdagok pedig nem Porschéval és Ferrarival, hanem magánrepülővel járnak ide. (Samedan repülőtér)

Jó drága és cserébe nem is szép

Okádék Moonboot. Van belőle szőrös verzió is

A pénz azonban nem jelent stílust és egyéniséget is egyben. 

Huszonéves lányok szétbotoxolva, feltöltött szájjal, prémben és hányinger Moonbootban, ötvenes-hatvanas pasik oldalán. Csupa heroin chick, pipaszár lábakon, agyonműtve. 

Hatszáz eurós fehérneműszett, amit a tizedéből megvarrsz otthon, beleértve az anyagköltséget is. 

Leárazva 400 euró 

Felröhögtem, amikor megláttam. Lehet, hogy mégsem annyira elavult az az 1930-as éveből való szabásminta... mert a stílus, a jól szabott holmi örökké divatos? Francia márka egyébként, és lehet, hogy van selyem az anyagában, de semmiképp se ér annyit, amennyit kérnek érte.   

Ahol 1948-ban Dick Button olimpiai bajnok lett

 

A munkám lehetővé teszi, hogy különleges helyekre is eljussak és szerencsés vagyok, mert meg tudom fizetni, hogy ott korcsolyázhassak, ahol olimpiai bajnokok születtek száz évvel ezelőtt.

Hozzáteszem, a belépő 12 frank volt, ami kb ugyanennyi euró. Mit gondoltok, mennyibe került a budapesi Műjégre a belépő? 4000 forint, vagyis nagyjából 9 euró. Ezt csak úgy itthagyom...

St. Moritz egyszerre lenyűgöző és gyomorba vágó. 

Ha pedig félpanzióra vagy befizetve, másodrangú vendégként néz rád a pincér és örülhetsz, ha nem zavarnak ki az étteremből. 

Egy pohár vízért 5,2eurót fizettem. Na, itt volt vége a vacsorához rendelt italozásnak részemről. Csapvíz? Ja, azt nem adnak.

A félpanziós büfé vacsora

Amúgy amíg beugrottunk a Hanselmann-ba pralinéért, mit gondoltok, mennyit fizettünk a parkolóházban? 

0 eurót, fél óra ugyanis ingyen van.

Azt mondják, a világon minden eladó... kivéve a kézikurblit a mosoda kirakatában álló, pedálos varrógépről. (Egy pedálos, Szfinx mintás 15-30 egy "Redeye" kurblival nagyon autentikus, de tényleg.)