Los Cahorros

A granadai tesztutak állandó tartozéka a valami. A vasárnap ugyanis szabad, és én szeretem kihasználni. Az előző tesztúton de la Motta várát látogattam meg, most pedig a google Los Cahorrost dobta ki, Granadától 10 km-re.
Be is szerveztem a csapatot, béreltünk kocsit - így fejenként 20 euróból lett egy Juke-unk. Természetesen a legkisebb, legványadtabb motor volt benne, ami miatt a kis Csokító a panoráma úton kettesben csak kikapcsolt légkondival volt képes megmászni az emelkedőket és zabálta a benzint rendesen. Ettől függetlenül elvitt minket Monachilba, ahonnan ez a vadregényes túraútvonal indul.
Pár dolog előre, ha valaki belevágna:
- több mint 600m szintemelkedése van
- a függőhidak helyenként foghíjasak
- sár és por egyaránt megtalálható
- fejfedő kötelező (először a dzsungel, aztán meg a szikkadt kőrengeteg miatt)
- helyenként nagyon szűk, mászni kell, olykor négykézláb is
Los Cahorros bejárása tehát túra, és nem kényelmes séta, ne becsüljük alá! Valahol a könnyű és a közepesen nehéz szint között van, azt se felejtsük el, hogy eleve magasabban vagyunk a szokásosnál. Senki se próbáljon szuszipapucsban, csini ruciban belevágni, még ha sokan családi sétikálásnak állítják is be a tirpadvájzoron. Los Cahorros egy közel 10km-es túra, ami a szelfiző idióták miatt közel három óra is lehet. Nem vicc, a nagy függőhídnál háromnegyed órát várakoztunk az átkelésre, mert egyszerre csak négyen lehetnek a hídon és persze az összes insta-idiótának muszáj volt kacsaszájjal pucsítania pár kép erejéig. A másik idegesítő a neveletlen kutyáit szabadon engedő párocska volt - britek, naná. Az amúgy hiperokos német juhász szart a gazdájára és egy idő után a "Sara, Sara" óbégatást hallgatni több volt, mint agyramenős.
Eme apróságokat leszámítva a túra remekül sikerült, jól éreztük magunkat, szegény jobb térdem azonban a lefele jövetet megsínylette, még napokig fájdogált. Egy erősebb túrát ezért is nem tudok végig csinálni, mert felfelé megy minden, csak a lefelébe belerokkanok.

A folyócska mellett dús vegetáció és sár, a hegyi részen szikrázó napsütés és por. Elegendő víz mindenképpen legyen nálunk, nekem az egy liter simán elfogyott, sőt, még kevésnek is bizonyult.

Természetesen Edömérem se maradhatott otthon, az egész túrát a hátizsákban izgulta végig.
A napot egyébként egy teaházban és a Poe-ban zártuk, ahol remek atipikus tapast lehet kapni. A teaház a Tetería del Banuelo pedig rögtön a kedvenc helyemmé vált a vegán balkavájával és a remek teáival. Vasárnap teltház volt, mondjuk pislogtam nagyot, amikor a holland kollégám sört rendelt... Sört. Egy teaházban. WTF?!

Hétfő este - üres teaház. Ideális. A bennem lakó dzsinn abszolút lájkolta a dolgot. Az Albaycín pedig továbbra is a legkedvesebb helyeim egyike Granadában. A szűk sikátoraival egy élmény... Hát még amikor majdnem nyakon öntöttek az egyik erkélyről... szerencsére csak víz volt, és előttem ért földet, na de akkor is. Mittelalter pur.