Rápacsálás lvl1000

Avagy, ember tervez, gép végez. Ilyen ez a popszakma, kérem szépen, és ne legyenek illúzióink: BÁRKIVEL, BÁRMILYEN JÁRMŰVEL, BÁRMIKOR megtörténhet. Mert a gépek ilyenek, a modern ECU vezéreltek meg még inkább. Ráadásul azok letiltanak szinte azonnal, marad a leálló sáv a pályán és az instant életveszély - Szuperszamár még harminc kilométert abszolvált vészüzemben, nyél gázon, eljuttatva engem a biztonságos benzinkúti parkolóig. Kétszer is.
Tegnap sikeresen abszolváltuk az elmúlt tíz év legsúlyosabb - jelenleg is fennálló - üzemzavarát és bizony tréler vitt haza a Balaton partról minket. Az én Szuperszamaramat, aki annyi kilométert tett meg gond nélkül, vontatni kellett. A könnyem csorog még mindig, ha eszembe jut, hogyan lógott ott szegény a vontatón, első tengelynél felemelve, beindíthatatlanul. Az se igazán vigasztal, hogy a tréleres is dicsérte, hogy milyen szép állapotban van.
Levizsgázott tehát az ÖAMTC Schutzbrief - nos, feleim, akik Ausztriában éltek: kössetek ilyet! Bárhol robbanjatok le Európában privát járművel, a Schutzbrief tényleg fedezi a hátsótokat. 
És levizsgázott az Autóklub is: hozták a tőlük megszokott színvonaltalanságot, kivéve az ügyintéző urat és a trélerest, de alapvetően a szakival se volt semmi gondom - egy hibát megtalált, de sajnos ezzel is csak 15 km további út sikeredett... Merthogy az alapjárat stabil volt, de ahogy bemelegedett, úgy jött újra elő a rángatásos-leállós hiba és a Szuperszamár nem is ment tovább, Balatonkeresztúron feladta.
És hogy mi volt a színvonaltalanság? Az, hogy két és fél órán keresztül fel se hívott a MAK, hogy ne haragudjon, az az egy szem szerelő, aki a térséget ellátja, folyamatosan úton van, hugyozni nem volt ideje kimenni, nem tudjuk, mikor jut el Önhöz. Csak ennyit kellett volna mondani. Két és fél órán keresztül én próbáltam a rendelkezésre álló pótalkatrészekkel életre kelteni a csökönyös Szamarat, miközben vártam, hogy valaki jöjjön, egyszer-egyszer segítséggel - mert volt, aki odajött. Egy bosnyák kamionos. Néhány brit turista és néhány fiatal srác, akik segíteni ugyan nem tudtak, de legalább biztattak. Egy apuka, aki próbált segíteni a hibafeltárásban, csak éppen kereshette volna a lambda-szondát még egy darabig... (Nincs benne.) A tűző napon, negyven fokban - természetesen otthon láttam csak meg, hogy leégtem, mint a Reichstag. Dehidráltan, éhesen végül elfogyott a türelem és az alkatrész is, ráadásul találtam rajta egy barom nagy tömítetlenséget is és ezt ott megcsinálni nem lehetett. Mocskosan, büdösen, leégve, kiszáradva azt mondtam, visszük őt innen, mert jön a vihar és nem érdekel mennyibe kerül, de ő hazamegy. A szerelő pedig ne jöjjön, mert esélye sincs megcsinálni és senki se garantálja, ha mégis összelapátolnánk valahogy, akkor nem szarna be megint, csak ezúttal mondjuk már Szlovéniában. 
Ehhez képest az ÖAMTC: fél óránként érdeklődtek, hogy mi a helyzet, kijöttek-e már, egyáltalán értesítettek-e, hogy mikor fognak. Rugalmasan kezelték a kocsi speciális mivoltát és illetőségét, így nem valami műhelybe, hanem a saját garázsunkba tudtuk vinni Őfelségét, és így is állták a szállítás hetven százalékát (250 Euro). Kaptam volna bérautót is, de én Artúrt (családunk ifjonca, egy tíz éves japán, aki mivel kövér és kék, így a Gombóc Artúr nevet viseli születésétől fogva) választottam, aminek a benzinköltségét fizetik, és kapok kilométer pénzt is.
Ó, és még rengeteg mindent térít a Schutzbrief... például vadkárt is, ami az egyik legnagyobb szívás. (Megjegyzem, Bambi tegnap békésen ott üldögélt az M7 mellett az árnyékben, a vadrácson innen...)
Reggel fél hétkor indultam, este hatkor pedig megint Budapesten voltam, egy súlyosan beteg Szuperszamárral. Nyolc is elmúlt, mire a kicsit felkészítettem az útra - tankolni kellett, matricákat venni és a megromlott kaja helyett valamit szerválni a Teszkóban. Otthon kellett hagynom az én drága Szuperszamaramat! Nem tudom, mit úsztunk így meg, és az sem kárpótolt, hogy az M7-en láttam egy katonai konvojt ma délelőtt sok csinos KRAZzal. (Volt már rá példa, hogy büdös nagy balesetbe rongyoltunk volna bele, ha nem játszik leállósdit.)  Nem haragszom rá és eszem ágában nincs megválni tőle csak azért, mert most életében először úgy letérdelt, hogy nem tudott felállni. Az fáj, hogy otthon kellett őt hagynom.
A Szuperszamaram tehát most beteg. Nagyjából sejtem, hol van a hiba, de nem egyszerű. És valószínűleg hamarosan eljön az ideje, hogy új szívet kapjon, egy új karburátort, amíg a régi felújításra kerül. Huszonhét évesek a membránok, nem lennék meglepve, ha ott is gebasz lenne, már csak abból kiindulva, hogy az AC-pumpámat is rövid úton szétmarta a bioetanolos benzin. Az M7 trágya állapota is belejátszhatott, mert 90-es szelvénynél valami ótvar a pálya, szétrázza a kocsit a pici kerekein (R13, ez ma gyerek méret.) Átlépte a 148k-t, közeledik a 150k, de a cél a 300k és a veteránozás. A szezon még nincs veszve. Meg lesz idén a 150k!
Bónusz: a tréler, ami tegnap minket vitt haza, ma megint úton volt a pályán. Ezúttal egy modern autóval...