Itt van az ősz, itt van újra. Az utolsó bejegyzés óta több mint egy hónap telt el, azóta szépen vége lett a nyárnak, a nyaralások emléke lassan ködbe fakul - szó szerint. Jönnek az esők, a szürkeség, a hanyatt esés a lehullott vadgesztenyén és hogy valami jó is legyen, a nagyon finom, leégeti az ujjlenyomatodat sült gesztenye. Kedvenc gesztenyésem ugyanis megnyitotta a "bótot" a főtéren. Az áru még nem az igazi - megértem kiforgatni az irhájából - nem, nem a gesztenyés bácsit -, kemény küzdelem volt - de végül is én győztem...
(Ha valami változott azóta, hogy Grazba költöztem, akkor az a sült gesztenyéhez való viszonyom. Eredetileg ugyanis én nem szerettem a sült gesztenyét - ki lehet röhögni, de gyerekként azt hittem, hogy a sült gesztenyének pontosan olyan íze van, mint a gesztenyepürének és jókora csalódás volt, hogy nem. Sokáig nem is ettem meg, aztán addig kínálgattak vele itt kint a srácok, hogy adtam a dolognak még egy esélyt. Azóta függő vagyok.)
A muskátlijaim egyelőre egész jól tolerálják a hűvösre fordult időt, ami nem is csoda, elvégre jól nevelt alpesi muskátlik. Még talán élvezik is, hogy nincs annyira meleg és rendesen kapnak esőt... Ennyi virág már régen volt rajtuk, mint most. Már csak azt kell kitalálnom, hová teszem őket a télen. A petúniákat gyakorlatilag elintézte a nyári szabadságom, a hét példányból már csak három van életben, ők is csak azért, mert Anyu megmentette az életüket.
Idősb Bazsalikom is életét vesztette - szomjan halt augusztusban -, akárcsak a snidling a jó hír azonban az, hogy ifjabb Bazsalikom él és virul, lassan át kell majd költöztetnem egy nagyobb edénybe. A következő projekt egyébként is az árvácska telepítés lesz, és ha sikerül szereznem hóvirág hagymát, akkor azt is ültetek, mert rám tört a nosztalgiázhatnék... (Maminak ugyanis mindig volt hóvirágja - meg persze két jókora virágágyása, tobzódó rózsabokrokkal és hortenziákkal - és ibolya is bőven tenyészett a kert végében a málnabokrok alatt. Ibolya nő otthon a panel előtt - málna viszont nincs és cseresznyefa se - meg a Szuperszamár-lak környékén is, de hóvirág az nincs. Most lesz. Tulipán is, mert azt is szeretem. Csak ki kéne jutnom a kertészetbe, praktikusan mondjuk zárás előtt és ha lehet, akkor nem biciklivel, mert egyrészt rohadt hideg van, másrészt 45 liter virágföldet talán mégse próbálnék meg eltranszportálni hátizsákban úgy, hogy még növényeket is utaztatni kell valahol... Nem, hortenzia nem lesz, mert ahhoz kicsi az erkély.)
Úgy néz ki, a bokám is feldolgozta a traumát, ami két hónapja érte és végre hajlandó (majdnem) úgy működni, ahogy én azt megszoktam. Fájdalom nélkül rockingolni - egyáltalán rockingolni - hej, de jó! Persze, szigorúan bokarögzítővel, mert még egy ilyen produkció és szakadnak a szalagok, aztán megint driftelhetek a kerekesszékkel az SZTK folyosóján...
Ja, hogy ez kimaradt? Egy kevésbé sikeres érkezés során még valamikor júliusban alám törött a jobb bokám (Reccs! Puff! Aúúú... Na jó, ideje felállni... Aúúú... Bokarögzítő, hol vagy? Aúúú...) és ahogy az lenni szokott, kisebb sárgadinnye méretűre duzzadt.
Most már nagy a pofám, de akkor tényleg azt hittem, hogy megint gipsz lesz a vége és hosszú - Rokkant Balboka egy teljes évig kereste önmagát - rehabilitáció. Nem is látta orvos... Ennek persze az lett az ára, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül, szimplán járás közben is hajlamos megbicsaklani. Ilyenkor úgy nézek ki, mint az oroszlán a Sivatagi Show-ban, csak nekem még gödör se kell a produkcióhoz. Szokták is kérdezni, hogy mi volt a reggeli kakaóban...
A sárkánykáim is jól vannak, bár a kulturált étkezés fogalmát még elég szabadosan értelmezik - korábban JJ böfizett falrengetőt, pár napja meg a Pöttöm... Csöpp, Pöttöm testvére ennél sokkal jobban nevelt, ő legfeljebb annyit mond, hogy nye és kiröhög. JJ-nél egyébként határozott személyiségfejlődést könyvelhettünk el, mostanában már nem verekszik és azt is békésen tűri, ha KVS szimatolja. (KVS már csak ilyen...) Pezsike viszont továbbra is duzzogós, amin néha nem csodálkozom. (Akárcsak mi, a gépsárkányok sem szeretnek éhesen dolgozni. Játszottunk is hétfőn gyorsan egy itt a kanna, hol a kannát...) Ráadásul kezdenek kimondottan retkesek lenni - fogalmam sincs, hol kenik össze magukat.
Kék és Pufi sajnos elhagytak bennünket, emléküket szívünkben és tesztjeinkben őrizzük tovább... És ha már itt tartunk, van egy zombim is, mert az olyan méjnsztrím.
Szuperszamár meg a hideg ellenére is kiváló egészségnek örvend, novemberben betölti a huszonegyet. Alig várom, hogy megint megsétáltathassam. Biztos elgémberedtek a kis virsligumis tappancskái. Amióta bemutattam a kollégáknak, egész sokan érdeklődtek az egészségi állapota felől - mi több, néhányan előszeretettel károsítják az idegeimet az alábbihoz hasonló megnyilvánulásokkal.
"Hogy is hívják? Dzsovanni... nem... Igor... Nem, francba, elfelejtettem. Hogy is hívják? Ja igen, megvan! Szergej!"
Dzsovanni az eszed tokja, Vigyorkandúr! És nem, nem akarok új autót venni. A légkondit pedig utálom és ha nem akarod, hogy Autót a továbbiakban herbertezzem, akkor nem cincálod tovább a bajuszomat.
Tényleg kéne már valami nyálas posztot írnom Szuperszamárról...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése