A mi szüleinknek máshogyan volt nehéz. Anyukám például sorban állt gyakorlatilag mindenért és gyakran így is csak protekcióval jutott banánhoz. Igen, banánhoz, amivel ma rogyásig vannak a bolti polcok és még bio is van belőle! Ott rohad meg a boltban a többsége, mert annyi, amennyit kiraknak belőle, sose fogy el. (Ezért is remek kezdeményezés a "Retterbox", vagyis a gyümölcsmentő láda, amibe még fogyasztható, de nem túl jóképű gyümölcsöt, zöldséget csomagolnak és egységáron - olcsón - eladják.)
Nagyikám biztosan furán nézne, ha még élne, hogy akár a tél közepén is lehet kapni epret, málnát, barackot és nemcsak fagyasztott, esetleg befőtt formájában.
Egyik kolléganővel talán két éve beszélgettünk a korai epervásárlási lehetőségekről és amikor mondtam, hogy hát, tudod, én inkább megvárom, amíg lesz helyi, ő felsóhajtott:
Jó, de hogy magyarázzam el a gyereknek, hogy még nem veszünk, pedig nagyon szereti?
Na, ja. Minden is van, mindig.
Az árubőség miatt mi totál elfelejtettük, az utánunk jövő generációk pedig a világ szerencsésebb országaiban meg se tanulták, hogy mi az a nincs.
Egy emberöltővel ezelőtt kicsit máshogyan volt ez. Szeretett, öreg könyvem még emlékszik...
Nem könnyű nemet mondani. Hiszen ottvan, meg lehet venni a málnát, az epret, a dinnyét...
Én szerencsés voltam, mert a nagyszüleimnél megtanulhattam, hogy mikor érik, melyik zöldség és melyik gyümölcs. Láthattam a munkát a finom savanyúságok, lekvárok, kompótok mögött és büszke törpördögként kevergethettem a rotyogó masszát a tűzhelyen.
Mindennek meg volt a maga ideje és meg van ma is.
Csak meg kellene tanulnunk várakozni...
Apropó, várakozás. Gondozgattam, nevelgettem magról a palántáimat február óta és mire visszaértem, egy hét alatt mind elszáradt, pedig nem is volt annyira meleg. Most kezdhetem újra, májusban...
Nem, nem vagyok ideges. Á, dehogy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése