I.
A sárkány akkora volt, mint egy
nagyobbacska várkastély és őt nézte azzal a hatalmas, rubinvörös
szemével. A hold fénye ezüstös ragyogásba vonta karcsú,
ébenfekete testét, csinosan behúzott szárnyát. A király lánya
szótlanul gyönyörködött benne. Még sosem látott sárkányt.
A bestia inkább tűnt meglepettnek,
mintsem vérszomjasnak. Közel hajolt a sziklán üldögélő
lányhoz, körülszaglászta, orrlukaiból meleg füstpamacsot
pöffentett köré.
- Te nem félsz tőlem - állapította
meg némiképp elégedetten, némiképp hitetlenkedve.
A király lánya felnézett rá,
fejéről a lába elé pottyant a virágkoszorú.
- Kellene? - kérdezte halvány
mosollyal. A sárkány gurgulázó nevetést hallatott és embernyi
karmával darabokra zúzta a láncokat. A fehér ruhás teremtés
felállt, nagyot nyújtózott.
- És most? - érdeklődött
kedélyesen. A sárkány tanácstalanul méregette.
- Nem tudom. Te vagy az első, aki nem
kezdett el sikoltozni, amikor meglátott - felelte mély, zengő
hangján. - Azt nagyon nem szeretem. Bántja a fülemet.
A lány a szurdokban látott tetemekre
gondolt, a halálba taszított szerencsétlenekre. Akkor hát ezért,
bólintott magában.
A sárkány letelepedett, sziklányi
fejét a mellső mancsára eresztette, úgy nézte a hozzá képest
apró teremtést. A király lánya közelebb lépett hozzá, alaposan
szemügyre vette az orrán a pikkelyeket és csontkinövéseket,
óvatosan megérintette az ezüsttel átszőtt hártyát a szárnyán.
- Ne haragudj a kíváncsiskodásért,
de még sose láttam eleven sárkányt - szabadkozott valamivel
később.
- Egész nyugodtan, de az orromat ne
csiklandozd, kérlek!
- Tűzokádó fajta vagy?
- Afféle. Roppant praktikus dolog,
különösen ha nem szereted a nyers húst. Erről jut eszembe, nem
fázol? Ne menjünk inkább be? Szívesen látlak az otthonomban. Már
ha nem veszed tolakodásnak, természetesen.
A király lánya kecsesen meghajolt.
- Részemről a megtiszteltetés -
válaszolta. - Kérlek, mutasd az utat!
- Ó, majd viszlek! Az úgy gyorsabb.
Óvatosan a karmai közé vette a
lányt, és a nyaka tövébe ültette, ahol kényelmesen
megkapaszkodhatott, aztán komótosan nekiindult a barlangfolyosónak.
A király legkisebb leánya nem tudta volna megmondani, mennyi
ideig mentek lefelé, mire elérték a sárkány tanyáját, egy
hatalmas csarnokot, amit telis tele volt mindenféle kincsekkel.
Arany, ezüst, drágakövek, könyvek
és egy hatalmas sakktábla. A márványból faragott bábok akkorák
voltak, mint ő maga, mindegyiket egyedi vonásokkal látta el az
ismeretlen mester.
A lány még sose látott ennyi
drágaságot egy rakáson, pedig az apja kincstárát se nevezte
volna éppen szegényesnek.
- Ez igen! - füttyentett még mindig a
sárkány nyakában ülve. - Fogadd elismerésem. Hány éve
gyűjtögeted ezt itt?
- Még valamikor fióka koromban
kezdtem és hát az igencsak régen volt már... Nem tehetek róla,
szeretem a fényüket - szabadkozott a hatalmas teremtmény, aztán
felkattintotta az egyik félembernyi láda fedelét és turkálni
kezdett benne a karmával.
- Valahol itt kell lennie - mormolta. -
Legutóbb itt láttam...
- Megbocsáss? - hajolt előre a lány.
- Igen, ez az! - szusszantott nagyot a
sárkány. Egyik mancsával finoman az egyik kisebb aranyhegy
tetejére tottyintotta a vendégét, míg a másikkal egy
fehérarannyal és obszidiánnal díszített fegyverövet halászott
elő a láda mélyéből.
- Tessék. A tiéd.
A király lánya leszánkázott az
aranyhalomról, és átvette a díszes holmit. Fel is csatolta
mindjárt, a sárkány eközben fényes díszpajzsot tartott elé
tükör gyanánt, hogy megnézhesse benne magát.
- Köszönöm, ez nagyon szép, de
igazán nem szolgáltam rá!- vélekedett a lány.
- Ó, dehogy nem! Elképzelni sem
tudod, milyen egyedül éreztem magam egy ideje és most, hogy itt
vagy, végre van kivel beszélgetnem.
Észrevette, hogy a lány a sakktáblát
nézi.
- Esetleg egy parti sakk? - invitálta
kedélyesen.
- Szíves örömest.
(folytatás következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése