2022. április 25., hétfő

Krieg kennt keine Sieger

Évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt kimondták már ezt, mégis, a háború kereke forog tovább. 
Eddig messze volt, Szíria, Afganisztán, Afrika... 
Ausztriában már a korábbi konfliktusok elől menekülőknek is gyűjtöttek az emberek, több ismerősöm is dolgozott a korábbi válság idején a fogadó állomásokon. Éppen ezért nem volt meglepő, hogy amikor Ukrajnára rárúgták az ajtót, az osztrák rendszer és a lakosság gyorsan, hatékonyan reagált. 
Már azelőtt álltak a tábori ágyak és átmeneti szálláshelyek, hogy egyáltalán igény lett volna rájuk. 
Eleinte csak egy-egy autó bukkant fel, aztán jöttek az átutazók. A maguk nyelvén kívül semmin nem beszélő, riadt arcú nők és gyerekek, mert férfiak elvétve jöttek velük. A többségüknek volt valamiféle terve, egy barát, vagy ismerős, esetleg családtag nyugaton. Volt egy értelmes autója, néhány bőröndje, némi pénze. Hozták, amit tudtak, amilyük volt és úgy érezték, menteniük kell. A kutyát, a macskát. 
Akikkel én találkoztam, mind különböző társadalmi rétegből, más-más területről jöttek. 
Olyan helyekről, ahol már szóltak a fegyverek. Kijev. Harkiv. 

Nagymama, terhes anyuka, majdnem két éves kisgyerek, egy tacskó keverékkel meg egy csíkos cicával. 
Öt napja várták a csodát, öt nap alatt nem tudták összeszedni a kutyus vonatjegyére a pénz. Öt napot éltek huszadmagukkal egy iskolában. Kijevből indultak, Olaszországba. Szegények, a kisfiú labdának nézi a narancsot, valószínűleg életében nem látott még - az anyukája elveszi tőle. Ennivaló, nem játék. 

Két fiatal anyuka öt-hat éves kislányokkal, Harkivből. Jómódúak, pénzük elég. Oroszul beszélnek. Németország nyugati végébe mennének, ismerősökhöz. Minden vagyonuk egy-egy bőröndbe, meg egy kézi táskába becsomagolva. Tartják magukat, de a szemükben ott van minden. Az ujjukon jegygyűrű. A férjek, az apák sehol. 
Bármelyikük lehetne a szomszéd család. A kislányok jól neveltek, a sokkot nagyjából kiheverték, nevetnek, szaladgálnak és persze tömik magukba a kapott édességet marékszámra. Az autóban a welcome pingvint angolul köszönik meg.  

Idős nő, egyedül. Három napja műtötték, az orrán jókora buci kötés. Nincs hova mennije, nincs senkije, és semmije a kis csomagján kívül. 

Rozsdás, öreg Zsiguli az iskola parkoljában, isten tudja, kihez tartozik, honnan jött. 

Negyven kilós cigánylány szorítja magához a pár hónapos csecsemőjét, úgy viszi a kölcsön babakocsihoz. Sétálni mennek. A tekintete üres, akárcsak azé a fiatal nőé, aki félig zombiként slattyog az iskola egyik végéből a másikba. 

Záhony kultúrház - raktár. A színpadon hegyekben a holmi. Le kell még válogatni. Raklapokon áll az adomány, többnyire nyugatról hozták, nincs rajta magyar felirat. 
Az állomáson az önkéntesek nélkül már összeomlott volna a "front". 
Ahogy a határon is, ahová a környező falvakból a saját autóikon hordják ki a cuccot.
Kiégtek, fáradtak, miközben erejükön felül próbálnak emberek maradni. 

Én egy éjszakát alszok izolált matracon, hálózsákban, mosakodás nélkül a pelusok és bébiételek között a földön, de vajon él-e még Zlatka és Száska apukája? Élnek-e még a nagyszüleik? Mi van a szép szobájukkal, a játékaikkal, a kis kincseikkel? Vajon áll-e még a ház, amit pár hete még az otthonuknak neveztek?      
 
A kétéves kisfiú mosolyogva mászik ki a gyerekülésből, előttük a grazi Messe. A kutya jegye meg ki van fizetve Olaszországig. 
Nagypapa, közli... És a száz kilós osztrák embernél eltörik a mécses. 

Előttem van egy fénykép, még az első napokból. Akárha a Walking Dead plakátja lenne - gigadugó a városból kifele, befele szinte senki. A kocsikra nézve simán készülhetett volna Budapesten is.
Az egyik sor közepén, a sok cross-over és egyéb nyugati állatfajta között szemet szúr egy ismerős sziluett. Ő a legkisebb, mélyen ül a többiekhez képest. Virsli-típusú élőlény, hosszú orr, hosszú hátsó. 
Őfelsége ikertestvére...
A háborúknak nincsenek győztesei. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése