Kedves Loisi

 Kedves Loisi kisasszony Pottenbrunnból, 

Valamikor 1940-41 tájékán Ön megvásárolt egy könyvet 6 birodalmi márkáért és 70 pfenningért. Igen, a Der Goldene Schnitt címűre gondoltam, jól sejtette. A világért se szeretném Önt zavarni, viszont arra gondoltam, hogy mindenképpen illene megköszönnöm, hogy így vigyázott rá. A könyv még most, 2024-ben is kitűnő állapotban van, a mintaívek hiánytalanul benne lapultak, sőt, még a hozzá adott mérőszalagot is sikerült kihalásznom az eredeti postai küldemény dobozából, amiben tartotta. A szalagot ugyan még nem tudom, hogyan fogom szétnyitni anélkül, hogy megsérülne, mert 84 év az bizony 84 év, akárhogy is nézzük, de igyekezni fogok. Feltett szándékom ugyanis, hogy varrjak belőle és ehhez szükségem van a vonalzóra, épségben. Szeretném, ha tudná, hogy a könyvet nagy gonddal csomagolták be és adták postára. Egyetlen nap alatt ideért és most jó darabig Grazban tartózkodik majd. Képzelje, az egyik antikváriumban még két csodás kiegészítő füzetkét is sikerült vásárolnom hozzá, nem tudom, Önnek megvoltak-e ezek. 

Kedves Loisi, köszönöm. Tudom, hogy nagy valószínűség szerint már nincs közöttünk, hiszen eltelt azóta 84 év és a féltve őrzött könyvét egy online piactéren eladásra bocsátották. Ígérem, hogy minden rendben lesz vele, békében nyugodhat. Nagyon fogok rá vigyázni. 

Maradok tisztelettel, Greenie

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az aranymetszésen alapuló Lutterloh rendszer a mai napig használatban van a szabászatban, az alap kezdőcsomag természetesen új szabásmintákkal 160 euró. Loisi mai értéken 48 euróért vásárolta a könyvet minden tartozékával együtt és használta is, ott van a tű nyoma a mintaívek egyikén. Tudjátok, mit varrt ez a fiatal nő magának, a második világháború első éveiben? Nem csinos táncruhát, vagy dirndlt, hanem alsóneműt. Igen, konkrétan bugyit és melltartót. Jusson ez eszetekbe, amikor valakik, valahol párás szemmel ünneplik és sírják vissza azt a kort!   

        

És hogy miért érdemes fenntartással kezelni az antikváriumokat, főleg Graz legdrágább utcájában és utána nézni a neten a dolgoknak? Az 1940-es évekből való Der goldene Schnitt (Luise Aigenberger, 1940-es kiadás, hamburgi modellek) nagyon ritka, bolhapiacon még sosem találkoztam vele, pedig előszeretettel túrom fel a könyvesdobozokat. Az árazás természetesen ehhez mérhető, a hölgy 195 eurót szeretett volna kapni érte, de mivel olyan remekül elbeszélgettünk és még tippet is adtam neki, hogy mi lehet a varrógépének a problémája, odaadta volna 150-ért. Nos, ez azért fájdalomküszöbön túl van, ráadásul hiányos is volt, úgyhogy inkább a két szezonális kiegészítő füzetkével távoztam a boltból, a könyvet pedig otthagytam a csába. Gondoltam, azért ennél olcsóbban is meg lehet ezt szerezni. Az ebay-en rögtön akadt 110 euróért egy... Óbazmeg, azért ez még mindig sok. A 45 eurós a kleinanzeigén meg szakadt volt és hiányos. Aztán a willhabenen egyik este felbukkant a feltehetőleg már néhai Loisi tulajdona, Payliveryvel, 70 euróért. Nem kevés, az anyja szemit, de ennél olcsóbbért nagyon nagy mázli lenne egy épkézláb  verziót fogni valahol és ha belegondolok, hogy mennyit költöttem szabásmintákra eddig... Na ja. Kaufanfrage senden... 

Szóval, így került hozzám az eredeti postai csomagolásában ez az öreg könyv, úgy bebugyolálva, mintha aranyból lenne. Drukkoltam, hogy benne legyen a mérőszalag is... benne volt. Totál belenőve a dobozba, és ha mindez nem lenne elég, a 84 éves, tudjaarossebmilyenműanyag bevonatos, speciális mérőszalag úgy összeragadt, mint a franc. Alig tudtam kivadászni, valószínűleg évtizedek óta nem nyúlt hozzá senki. Sajnos varrógépolaj sem segített neki, a szalag maga szétszedhetetlen, de a lényegi része, a speciális vonalzó épségben maradt. A mérőszalagot nejlonba csomagolva eltettem, mert hozzá tartozik a könyvhöz, de vége van. Vettem helyette egy újat, de még reménykedem, hogy a bolhapiacon szembe jön egy ősrégi varródoboz, benne egy ősrégi mérőszalaggal...      

Lamborghini Marzal - renovation (Superfast, 1969) - első rész

 Elég sok aljasságot követtünk el mi is gyerekként a matchboxaink ellen, de amit ezzel a szegény kis Marzallal művelt valaki, az már kimeríti a matchbox-kínzás minősített esetét. A pirinyó jószág erre igazán nem szolgált rá, mármint így lekenni valakit, ráadásul ilyen ronda színre... 

Tell me, whyyyyyyy?

Az 1969-es Lesney (Angliában gyártott) Superfast Lamborghini Marzal nem ritka példány, de ebay-en elég jó árat fizetnek a szép állapotú egyedekért, főleg akkor, ha az eredeti doboz is megvan hozzá. A konyhaműhelybe bekerült autóért 75 centet adtam, mert annyira megsajnáltam. A kis barátjával, egy 1968-as Mercedesszel együtt ők a modern matchboxaim között a korelnökök, náluk csak egy idősebb van a vitrinben, egy feltehetően 1930-1940 között készült, aprócska teherautó.  

Középen az öreg

A teherautó restaurálását nem tervezem, mert az a halálát jelentené. Ő úgy jó, ahogy van, bármilyen felújítás kiölné belőle a lelket. A Marzalt és a Mercedest azonban muszáj kiszabadítani ebből a méltatlan helyzetből. A Merci (1968) keményebb dió lesz, mert elveszett a csomagtartója, a Lambó viszonylag egyszerűnek ígérkezik, mert hiánytalan.   

Mosakodás után

Szerencsére csak vízfesték volt rajtuk, ami némi víz, narancsillatú tusfürdő - spa napot tartottak a picikék - és egy régi fogkefe segítségével elég jól le is jött róluk. Ez a színváltozat (salmon pink) sérülten 2 dollár, jó állapotban 10 és 60 dollár között megy ebay-en.

Mindketten elég viharvertek, a Merci fényezése viszonylag ritka, de a hiányzó alkatrész miatt nem sokat ér. Lehet, hogy le kellett volna túrni a banánosláda aljáig...   

A korábbi, kisautó projektekről itt olvashattok.

Hamarosan jelentkezem a fejleményekkel. 

Vintage workout

 Palánta koromban sok időt töltöttem a nagyszüleimnél, és imádtam hallgatni a nagymamám történeteit. Mami szívesen mesélt a fiatalságáról, amikor még Mária-lány volt, Filoména nővérről és a többi apácáról, akik tanították őket. Az ő elbeszéléseiben is visszatérő téma volt a torna, amihez ők zászlókat is használtak, azokkal táncoltak hazafias énekeket énekelve közben. 

Mami a múlt század harmincas éveiben járt iskolába, illetve volt fiatal tinédzser, és ha valaki visszanézi az akkori filmhíradókat - országtól, politikai beállítástól függetlenül -, azt fogja látni, hogy a sport, a testnevelés központi téma.

A harmincas évek nőideálja a mai 34/36-as méretnek felel meg nagyjából. A huszas évek fiús, elöl deszka, hátul léc ideálja átadja a helyét a karcsú, sportos, mégis nőies alaknak. A magára adó ifjú hölgy minden nap tornázik. A harmincas évek ruhái a 20. század talán legelegánsabbjai, egyszerre decensek és kihívóak, szabásuk az alakot követi. 

A férfinak sem elég már az, ha "egy fokkal szebb az ördögnél". Az elegáns öltöny csak elegáns, izmos testen mutat igazán jól, tehát az urak is jobban tették, ha beiktatták mindennapjaikba a testedzést. 

De hogy is néz ki egy majdnem száz éves torna rutin?

 

A fenti videó tizenkét gyakorlatot mutat be, természetesen az akkori kor szokásainak megfelelően, sokszor kapkodva, lendületből végezve. A gyakorlatok egy részétől ebben a tempóban maximum derékfájást lehet kapni, karcsú derekat nem, viszont "normalizálva" érdemes beiktatni őket a modern gyakorlatsorunkba.   

Szintén egy bájos gyöngyszem, ráadásul egy magyar hölggyel a főszerepben:

Ezek a "buta" kis gyakorlatok sokkal keményebbek, mint elsőre tűnnek, megtalálható köztük kardió, erősítő és dinamikus nyújtó feladat, ráadásul a teljes testet átmozgatják. 

A két videót kombinálva egész pofás gyakorlatsort lehet összerakni, amitől az ember jócskán meg tud izzadni. Herbert a YMCA-től persze biztosan nem ettől szerezte az izmait, hiú ábrándjai senkinek ne legyenek, de az irodában monitor előtt görnyedő, folyamatosan telefont basztató, elkényelmesedett huszonegyedik századi embernek, aki ráadásul lényegesen több kalóriát is zabál be, mint a száz évvel ezelőtt élt elődei, igenis hasznos lehet ez a tizenkét gyakorlat. 

Edit kisasszony guggolásos gyakorlata egyszerűnek látszik, de tizenkétszer elvégezve már a legkevésbé sem mókás, főleg a teljes guggolás, ahol az emberek többsége azonnal el is vérzik, mert nem tud úgy leguggolni, hogy a sarka a földön maradjon.   

Egyenes háttal, nyújtott lábbal ülni? Ugyan, kérem. Ezelőtt 15 éve, amikor még tánctanfolyamokat tartottam, a lelkes jelentkezők kilencven százaléka képtelen volt a fenekén ülni a farokcsontja helyett. 

És hogy miért tetszik nekem a fenti két videó? A mai fitness influenszerek által képviselt testkép jól összerakott diéta és kőkemény edzésterv nélkül az átlagember számára elérhetetlen. Az általuk bemutatott gyakorlatoktól sosem lesz olyan alacsony a testzsírszázalékod, ha mellé nem eszel úgy és nyomod hetente még több órán át a fitneszt, adott esetben súlyokkal. A harmincas évekbeli felvételeken azonban nem elérhetetlen, félisten-testű amatőr/profi sportolók, hanem sportos, vékony, de nem szénné gyúrt emberek láthatóak. A hölgyek karcsúak és nőiesek, az úr egészséges izomzata se nem túlzó, se nem felfújt.    

Ha valaki elvégzi ezeket az öreg gyakorlatokat legalább egyszer egy nap, egy szettben tizenkétszer, máris tett valamit önmagáért. Sem nádszál vékony, sem pedig kigyúrt He-man nem lesz tőlük, de elindul egy egészségesebb én felé. 5-5 perc bemelegítés és levezetés hozzáadásával sincs több a két videó gyakorlatsora 20 percnél. Napi húsz perc. Ha a zuhanyzást is hozzáadom, nagyjából 30, ennyivel kell előbb felkelni, vagy pedig félretenni a telefont és a Candy Crush Sagat...   

DIY - bútorápolószer fillérekből

A receptet egy német nyelvű újságban (LandIdee Altes Wissen) találtam és nem kellett csalódnom, mert a cucc tényleg hozza a tőle elvártat. 

Lotte "alvázának" ugyanis ápolásra volt szüksége és mivel nem találtam a korábban vásárolt faápolót, hát csináltam magamnak. Lenmagolaj tök véletlenül volt itthon, korábban vettem bőrápolásra, aztán azóta is a hűtőben nézelődött. Még az üveg is újrahasznosított, úgy másfél-két éve kallódott a szekrényben, miután kiettem belőle a pohárkrémet. 

Szóval a recept: végy 20g méhviaszt és 50g lenmagolajat, tedd üvegtégelybe. Vízfürdőben melegítsd őket addig, amíg a viasz teljesen felolvad. Vedd ki, hagyd kihülni, nagyjából 10 perc után már használható. 

Használata: Puha ruhával vidd fel a kezelendő fa felületre, dörzsöld be és hagyd beszívódni. Amikor megszáradt, a felületet pamutronggyal, vagy polírozó kefével polírozd fényesre. 

Gyönyörűen kihozza a fa természetes erezetét, szépségét, Lotte egészen kivirult tőle. 

Ha valaki lemaradt volna, Lotte egy 122 éves Singer 28k varrógép, aki még mindig az eredeti szállító kofferében lakik, aminek elveszett a felső része. 

Lotte története

Dressing vintage - tapasztalat két év után

Pokolian régóta vásárolok használt ruhákat, de csak nagyjából másfél-két éve kezdtem el korosabb ruhák után kutatni a neten. A történet, ugye, a Puchságossal kezdődött, majd igazából a Goodwood Revivallel folytatódott és azóta is tart, bár idén a felsőruházat létszáma már (még) nem bővült. 

Ha valaki szeretne visszaugrani a múlt század közepére öltözködés szempontjából, három út áll előtte: 

1. antikvitások, használt ruha boltok, charity shopok és az etsy kínálatából eredeti ruhákat szerez be 
2. repro ruhákat vásárol
3. megveszi az eredeti ruha szabásmintáját és megvarrja

A harmadik opciót a legtöbben azonnal kihúzzák, mert kell hozzá varrógép, anyag és egy kis gyakorlat sem árt. Hozzáteszem, az egyik legkedvesebb, sokat hordott len szoknyámat úgy készítettem el, hogy soha életemben azelőtt nem varrtam párnahuzatnál bonyolultabb dolgot, de valahogy sikeresen össze tudtam eszkábálni egy melltartót és egy '40-es évek beli bugyogót is, szóval nem ördöngösség. A melltartó amúgy baromi kényelmes, sokkal kényelmesebb, mint a készen vásárolható konfekcióáru, szóval ha valaki nem akar sok pénzt kiadni, érdemes belevágni a varrogatásba. Ha sikerül Lottén beállítanom végre a felső szál feszességét és helyre tenni a kézi kart (lustasáááááág), akkor készre varrom a nagyibugyit és tervben van pár egyéb ruhadarab is.  

A második opció azért érdekes, mert a szabás nagyjából szokott stimmelni, főleg a Seamstress of Bloomsbury, House of Foxy, vagy a Vecona Vintage esetén, de ezek a prémium kategóriát képviselik - nemcsak a minőség, de sajnos az árak is. 

A Collectif és hasonló márkák, például a Belsira, vagy a Vixen, Hell Bunny ruháit inkább a pin-up irányzatot követőknek tudnám ajánalni és még valami: ezek a márkák sokszor kínai üzemekben készülnek, kínai minőségben, kínai anyagokból. 

Legjobb példa erre a cseresznyevirágos ruhám, amit az azóta megboldogult Próbafülkében vettünk, és pofámleszakad minőségben sikerült az anyagrészeket összeilleszteni Kínában. Értsd, minden darunak hiányzott a feje és egy darab virág nem volt a felső részén. Vissza is lett adva, kaptam helyette egy másikat... 

A repro ruhák másik érdekessége, hogy modern fehérneműhöz készülnek, nem pedig a negyvenes, ötvenes években hordott csúcsos melltartókhoz. 

Az anyagok csak a drágább márkák esetén korhűek és biztosítanak kellemes érzetet, amúgy belepusztulszműanyag majdnem az összes. 

Plusz, sokszor a repro ruhák drágábbak, vagy ugyanannyiba kerülnek, mint az eredetiek.  

Foltoska, a kockás és a spanyol

A legjobb megoldás (szerintem) mindenképpen az eredeti ruhák beszerzése. 

Ezeknek a legnagyobb hátránya, hogy mivel az anyaguk hetven-nyolcvan-kilencven éves, előfordulhat, hogy időnként javításra szorulnak. A többségük amúgy klasszikus fazon, fel se fog tűnni, hogy valójában egy véncsontról van szó. Vannak persze kirívó példányok, mint például az én kis "foltoskám", aki a fodrai miatt nem túl jó rejtőzködésben. 

Öt darab nyári ruhám van ebből a korszakból, a legidősebb a kockás, ő valószínűleg még a harmincas éveket képviseli. Ennyien már tudnak úgy forogni, hogy nagyjából egy hónapban egyszer kell őket mosni, ha egyáltalán. Az ujjatlanok túl is vannak az egy hónapon, a szürke jelenleg szabin van, mert meg kell oldanom a hátán lévő anyagfoszlást, az elsőként vásárolt lenruha volt az egyetlen, aki ki lett egyszer mosva júniusban, az ötödiket, akit egy granadai használt ruha boltban találtam, idén még csak egyszer vettem fel. Ő egyébként szerintem a legcsinosabb szabású és bár egyértelműen házi készítésű, a varrás minősége alapján az eredeti tulajdonos hivatásos varrónő lehetett. 

És nem, nem autóval járok, hanem biciklivel. Mindegyikük járt már tesztúton is, szóval kemények az öreglányok. Négyen az ötből ráadásul házi készítésűek, ez látszik a szegésekből, egyikük igen nagy kedvenc lehetett, mert még egy korhű javítás is van rajta. Ő volt az, akit nagyon olcsóért vettem, mert a helytelen tárolás következtében szegény penészfoltos lett. Nos, a foltoska foltjainak már nyoma sincs, a ruha pedig boldogan éli világát. 

Mosni meg azért nem nagyon kell őket, mert az anyaguk miatt egy jó alapos szellőztetés többnyire elég nekik, hogy viselhetők legyenek egy héten többször is. 

     

Disclaimer: ha egy régi női ruha vállban, derékban, meg amúgy mindenhogyan passzol, csak mellben buggyos kicsit, akkor valószínűleg nem korhű fehérnemű van alatta. Saját tapasztalat. A fekete koktélruhám valahogy mellben elállt, aztán felvettem egy korhű melltartóval és hopp, máris nem állt el.

A fentiekből látszik, hogy miért éri meg befektetni eredeti ruhákba, ha valaki szeretne kicsit máshogyan, kicsit talán elegánsabban, mégis nagyon kényelmesen öltözködni. A minőség miatt.

Akkoriban még nem a mennyiség volt a lényeg. Az átlag emberek nem birtokoltak sok ruhát, ami volt, azt megbecsülték, ha kellett, javították, vagy javíttatták. 

Minden egyes, túlélő példány egyedi darab, és ha az ember nem valami törékeny, gyűjtői darabot szemel ki magának, akkor még sok évig tudnak szolgálni.