Karácsonyi

Boldog karácsonyt mindenkinek!
Mai találós kérdésünk: Hogyan hozzunk össze másodfokú égést Szenteste?
A válasz: stílusosan forró olvasztott csokival. Nem mondom, hogy nem fáj, mert abban a pillanatban, hogy leszárad a Panthenol, ordítani tudnék. A jobb kezem jelenleg out of order, kész mázli, hogy a balt is elég jól tudom használni. Mondjuk ballal kanalazni a halászlét vicces volt. És csak 3 ujjam lett hólyagos a 15 perc hűtés ellenére is, max 0,01%. Mi nincs itthon? Égésre való tapasz. Mi nincs nyitva? A patika, vagy a dm.

A kép amúgy Slagnäs és Arvidsjaur között készült. Saját, csak szét van szűrőzve. 

Északi fények

Itt a 2018-as év utolsó tesztútja. Svédország, Nord 1 - vagyis Slagnäs, vagyis Tjintokk. Mínusz 16 fok a szabadban, rénszarvasok, a gépek, mi és a hó. És esetleg a sarki fény, amit remélem, lesz szerencsém látni. Legalább egyszer ez alatt a tíz nap alatt, ha már csak 3 óra a nappal. Eddig nem sikerült. A kaja viszont szuper és a konditerem is, ma például simán letoltam egy két órás edzést, tegnap meg egy órásat - ha így megy tovább, durván megizmosodva, rohadt jó koreográfiákkal megyek haza.
Ami nem nagyon van, az a meleg víz. Eddig kétszer sikerült úgy zuhanyoznom, hogy nem ugrottam ki a zuhany alól. Nincs az a bojler, ami elbír ennyi embert egyszerre.
Akik még kint voltak/vannak a héten a mieink közül, egytől egyig szuper emberek és sokkal könnyebb úgy együtt dolgozni, hogy a viszony nem fagypont alatti. 
Valahogy most jobb a kedvem még akkor is, ha tudom, hogy kemény tíz nap lesz. Tudom, hogy várnak rám. Hogy számítanak rám és arra a tudásra, amit az elmúlt évek alatt összegyűjtöttem. A mi csapatunk tényleg csapat. Senki se hordja fenn az orrát, senkinek se derogál bekoszolnia a kezét. Mínusz 30 fokban mindenkinek befagy a segge, függetlenül attól, hogy hol áll a céges táplálékláncban. És mind egyet akarunk: hogy működjön a dolog és jó legyen. Megcsináljuk, ez a jelszavunk. Együtt.
A megnövekedett telefonforgalom köztem és Kag között okozott amúgy egy kis durcit a múlt héten mifelénk, de aztán Ukkmukkfukk rájött, hogy neki is véges a kapacitása, és hogy én nem kihagyni akarom őt a buliból, hanem egyszerűen csak hatékonyabban kommunikálok Kaggal, a rókacsapat kvázi vezetőjével, mint bárki más. Kag amúgy, bár nem annyira közösségi ember mint a srác, aki a teneriffei bulit összehozta annak idején, szintén igazán különleges figura. És egy valamit nem szabad elfelejteni ezekkel a fiatal - nagyjából magam korú - emberekkel kapcsolatban: mindannyian a fejlesztésből jönnek, nem menedzserek, hanem mérnökök, nem kevés aggyal.
Kag és a legifjabb Vuk már egy hete kint vannak, mi pénteken jöttünk és még ketten jönnek most hétfőn - az öreg Karak és a nagy Vuk -, aztán teljes lesz a banda. Hat darab róka, ez így már elég jó. Karakkal egyébként most találkozom személyesen először, eddig csak telefonon beszéltünk. Nagyon kíváncsi vagyok rá és szerintem ő is énrám, hogy milyen is a valóságban az egy szem rókalány, mert hogy félős nem, ezt már levágta.         
Most végre nem koffercipelő kisiparosként, hanem önálló kisrókaként vagyok jelen, ezt még szoknom kell, de egész jól megy. Mostanra sikerült ugyanis nagyjából belátni, hogy nem lehet egyetlen, központi szócsövet használni technikai és szervezési kérdésekben, mert a szócső egy idő után túlterhelté és ingerültté válik. Sokkal hatékonyabb, ha a részprojektvezető egyeztet a mérnökével, aztán hagyja, hogy az vigye tovább az ügyet. Így is van hatmillió exceltábla, amit vezetnie kell (és ami természetesen sose stimmel), mert pár dinoszaurusz még mindig nem érti, hogy létezik ezekre hatékonyabb megoldás is, plusz ötmillió meeting. Nyilván a szervezési dolgok őrájuk maradnak, ebbe én bele nem folynék a világ minden kincséért se. Nem az én söröm, hogy úgy mondjam.
Tehát tíz nap a rókabandával, aztán két hét nyugalom mindenkinek. A családnak, a kocsiknak és nekünk is. Karácsony, barátok, korizás, bulizás van nálam a tervben. Várom nagyon, jó lesz leereszteni a gőzt. Szuperszamarat is össze kell kapni, mert még nem lett kicsomagolva a cókmókja a vizsga óta.

És a bónusz: a Granadában legendává vált egyik rakoncátlan kissárkány, akit én kereszteltem el egy reggeli eligazításon Vobvobnak, azóta is ezen a néven fut, a projekten belül mindenki így hívja. A projektvezetők is. Nem röhög... kicsit se...  

Dobozolni, dobozolni!

Ismét Cipősdoboz akció!
Nov.30-tól dec.20-ig mehetnek a dobozok és a tárgyi felajánlások a gyűjtőpontokra. Itt a remek lehetőség elajándékozni mindazt, ami már nem kell, de még kifogástalan állapotban van.
Az én két dobozom már izgatottan várja, hogy bekerülhessen a Cipősdoboz várba, ahonnan tovább utaznak majd valahova, ahol egy kisfiú és egy kislány felbontja őket. Talán éppen egy fűtetlen szobába, ahol egy fenyőág a karácsonyfa és nedvességtől mállanak a falak. Ahol két gyereknek talán ez lesz az egyetlen ajándéka és most életében először fog látni, enni Milka csokit.
Szerencsés gyerekkorom volt, mert nekem mindig jutott bőségesen a fa alá, de tudom azt, hogy mit jelent a nincs.
Magyarországon ma nincs háború, mégis vannak gyerekek, akik nem fognak semmit kapni. Akik éhesek maradnak minden este. Akiknek lassan összedől a fedél a fejük felett, akiket kilakoltatnak. Tegyünk azért, hogy ezeknek a gyerekeknek is legyen karácsonya! Vegyetek elő egy cipős dobozt, csomagoljátok be szép papírba, töltsétek meg apróságokkal és adjátok le! Kövessétek a csomagot, és gondoljatok arra, hogy ott valaki most nagyon örül!      

Blekk frájdéj

Úgy kell nekünk a black friday, mint egy falat kenyér, de komolyan. Van már ugyan két smart LED-tévé, de muszáj venni egy harmadikat a konyhába is, mert leárazás van, g...! Sőt, muszáj megvenni a tizenkilencedik pár piros papucsot is, mert tizennyolc nem elég, és hát látod, mínusz 300%!
Emberek, először is, a cetlikre BÁRMIT ki lehet írni! Nagy kedvencem az egyik magánszervíz falára kitett tábla, miszerint "vegyél hármat, fizess négyet". Nem röhögtem nagyon...
Tegnap ki kellett mennem a Shopping Nordba pár olyan dologért, ami kifogyott otthon és csak a Müllerben, illetve a Merkurban kapható. Mivel kocsim jelenleg nincs, busszal mentem, így nem kellett aggódnom a parkolás miatt - merthogy bizony egy szál parkoló nem volt. Jön a karácsony, black friday, black weekend, az emberek úgy vásárolnak, mintha nem lenne holnap.
Közben meg szép lassan rattyra vágjuk a bolygónkat, ömlik a mocsok a légkörbe és egyre fogy a zöld terület, halnak ki az állatok. Átlagállampolgár meg vásárol, és vásárol és vásárol. Mert havonta kell cserélni a ruhatárat, hiszen kiment a divatból a macis pulcsi és most kell egy egeres, mert akciós a nyesedékkel teli műanyag parizer és a trash realityt a csomagolt pizza melegítése közben is nézni kell a konyhában. Termeljük a szemetet ész nélkül, és csodálkozunk a gyors klímaváltozáson, aztán meg küldjük az imákat random országba a tűzvész/cunami/földrengés/járvány áldozatainak.
Nem vagyok sötétzöld, de igyekszem tenni valamit a környezetemért, mivel az a helyzet, hogy jelenleg nincs B-bolygó. Csak a Föld van, nem kéne hazavágni.
SZÓVAL NE VÁSÁROLJ ÉSZ NÉLKÜL!
A környezet védelme ugyanis az egyénnel kezdődik. Azzal, hogy nem fogyasztunk mértéktelenül. A leárazások így karácsony táján tényleg jól jönnek, csak éppen annyira megvezetik az embert, hogy senki sem teszi fel a kérdést: Vajon Pistikének tényleg ez a csengőbongóforgólófasz kell karácsonyra, vagy játszik vele két percet és aztán megy a szekrény mélyére jó esetben, rosszban meg a kukába? Vajon Bözsikének tényleg kell még egy tepsifon/hajvasaló/szőrtelenítő/varrógép/porszívó/huszadik üveg parfüm a fa alá?
A rendelkezésre álló nyersanyag mennyisége pedig véges, gondolom ezzel senkinek nem mondok újat. A túlfogyasztás a probléma és nem az, hogy valaki vegán, vagy sem. Ha hirtelen mindenki úgy döntene, hogy nem eszik többet húst, az őshonos flórát haszonnövényekkel irtanák ki a növekvő kereslet és profit miatt, lásd pálmazsír és pálmaolaj esete az orangutánokkal. Az evolúció egyébként se hülye, nem véletlenül mindenevő az ember. Ahogy a járványok, betegségek és háborúk sem véletlenek, hanem egy szabályozási folyamat részei, a természetben nem egy ilyenre van példa túl domináns fajok esetében. A gond nem is ez, sokkal inkább a sebesség ijesztő, amivel maga a folyamat végbe megy. Megállítani nem lehet, de lassítani igen. Most még talán.
Ha nincs kereslet, nem lesz szükség akkora kínálatra sem - a természetben minden az egyensúlyra törekszik, ha pedig nem tudom eladni a szarjaimat, akkor nem lesz bevételem, nem lesz profit, csak költségek. Gyártás, tárolás, szállítás, megsemmisítés. Csakhogy amíg az idióták összeverekednek a bevásárló központban a silány minőségű turmixgépen, amiből egyébként már van kettő otthon és még működik is, addig nem lesz változás. Addig egyre nőnek a szeméthegyek, pusztul a természet és vele az ember is. A gyártás szennyez. A szállítás szennyez. A tárolás szennyez. A megsemmisítés szennyez.
Nagyon fontos, hogy ha rendelkezésre áll, akkor válasszuk a környezetet kevésbé terhelő termékeket! Hasznosítsunk újra és ne pocsékoljuk a nyersanyagokat! Gyűjtsük szelektíven a szemetet, amennyire csak tudjuk! A házunkban a hetven feletti nyugdíjas házaspár és a huszonéves egyetemista is lelkesen szelektál, otthon a szüleim fehér hollóként ugyanezt teszik, miközben az összes többi beledönti a kajamaradékot a műanyagos kukába.
A termékéletciklus meghosszabbításával sokat tehetünk önmagunkért. A tudatos fogyasztás a kulcs ahhoz, hogy egy jobb, egészségesebb világban élhessünk és egy élhető bolygót hagyhassunk a következő generációkra.
Nincs rá szükséged, de még használható? Add tovább! Valaki biztosan örülni fog neki.
Tönkrement? Keress helyette környezetkímélő módon gyártott terméket, a hulladékot pedig úgy dobd ki, hogy lehetőség legyen a benne lévő nyersanyagok újrafelhasználására!
Ki kellett dobnod, mert nem használtad fel és tönkre ment? Gondolkozz el rajta, miért!
Mielőtt bármit megvennél, tedd fel a kérdést magadnak: TÉNYLEG SZÜKSÉGEM VAN ERRE?
Mondom, nincs B-bolygó.  

Újabb 2 év kalandra fel

Természetesen nem volt kétséges, hogy őfelsége csont nélkül abszolválja a hatósági vizsgát. Tegnap még lebitumeneztem a korábban már lealapozott, sérült küszöböt, és így teljesen kifogástalan állapotba került az alvázvédelem. Ma pedig már le is vizsgázott. A szétment motortartó bak szilentet persze még majd cserélni kell, de az nem vizsga követelmény.
Hogy mi pénz és munka van ebben a kocsiban, azt most hagyjuk. Én erre költök, nekem ez a háziállatom, mást úgyse tudok tartani. Szeretem ápolgatni, és amilyen csillogó szemmel a szerelő nézte ma reggel, amikor bevitte a műhelybe átnézésre, az egészen priceless volt. Annyira ritka, annyira öreg, mégis annyira szép ez a kocsi a maga apró csúnyaságaival, hogy amerre megy, megbámulják.
2 év újabb forgalmi engedély. 2 év újabb kaland. Panorámautak, jövünk!

Bookwyrm

A jóisten összes pénzét el tudnám költeni könyvekre, esküszöm. Már félek bemenni könyvesboltba, ezért is vettem az e-könyv olvasót. Azon legalább jó sok könyv elfér, amik aztán mindenhova velem jöhetnek és nem kell aggódnom amiatt, hogy már megint be kell fúrni egy polcot.
Egészen kicsi koromtól kezdve könyvek vesznek körül. Soha nem volt olyan karácsony, húsvét, vagy szülinap, hogy ne kaptam volna legalább egy könyvet ajándékba, később pedig már a zsebpénzem/fizetésem tetemes hányadát sikerült otthagynom a könyvesboltban. Még a kötelező olvasmányokkal se sikerült leszoktatni az olvasásról, pedig volt olyan irodalom tanárom középsuliban, aki igen erősen próbálkozott - sikertelenül. Ifjú Werther megtanult repülni, a többiek maradtak, a tanárnőt pedig kikészítettük annyira, hogy leadja az osztályt.
Jelenleg egy, a folyóiratok nélkül is legalább hatszáz darabos könyvtár büszke tulajdonosa vagyok, ami azóta is folyamatosan gyarapszik, én meg úgy ülök közöttük, mint valami zsebsárkány a kincses ládái között.
Van persze pár, amit nem olvastam, de a többségükön legalább egyszer átrágtam magam és van néhány olyan is, amit egyszerűen nem tudok letenni.
Az első ilyen könyv Dan Abnett Titanicus című dark sci-fije volt, a második Czank Lívia A függöny mögött - a balett titkos világa. Két teljesen eltérő műfaj, Warhammer 40k és tánc, mindkettő más miatt fogott meg. A Titanicus nyilván a gépek miatt, a Függöny mögött pedig annak a több mint egy évtizednek az emlékei miatt, amit a színpadon töltöttem hivatásszerűen. A táncosokkal kapcsolatban még mindig sok hülyeség él az emberek fejében, én is kaptam jó pár olyan beszólást annak idején emberektől, hogy ihaj, hálás vagyok Czank Líviának, hogy megírta ezt a könyvet!
Mindeddig a legnagyobb hatással azonban egy szintén dokumentarista kötet, Steven Hartov és Michael J. Durant The Night Stalkers című írása volt rám. Úgy kitúrta az első kettőt a hátizsákból, mint a pinty, pedig igazából csak megrendeltem a Black Hawk Down mellé, hogy na, akkor olvassuk el ezt is.
Ha valaki látta a Black Hawk Down-t, akkor Durant neve ismerős lehet - ő volt a második lelőtt gép pilótája, aki szomáliai fogságba került. Az alakulat akkor már jó pár éve létezett, de csak kevesen tudtak róla - a szomáliai incidens azonban egy csapásra reflektorfénybe állította a különleges rendeltetésű helikopteres egységet. (Néhány gépük a délszláv válság idején egyébként Boszniában is megfordult...)
Ma már annyira nem titok a létezésük, hogy gyakran lehet látni a gépeiket különböző nyilvános eseményeken és tele van velük a YouTube is. Tampa, Oshkosh, különböző Nascar versenyek, csak hogy néhányat említsek, de előfordul olyan amatőr videó is, amikor a Little Bird-ök valamelyik metropolisz felhőkarcolói között cikáznak naplemente után. Mindez persze nem azt jelenti, hogy tudjuk, merre járnak - az csak akkor derül ki, amikor egy-egy gép és katona elvesztését lehozza a Newsweek -, csak azt, hogy léteznek, hogy igen kraftos cuccaik vannak és hogy amit csinálnak, az anélkül is kurva veszélyes, hogy lőnének rájuk. Nagyon sok név került fel a gránit emlékműre gyakorlaton bekövetkezett esemény miatt. Amikor az ember folyamatosan a saját és a gépe határain egyensúlyozik, a legkisebb hiba is járhat végzetes következményekkel. Egyszerűen nincs puffer.
A The Night Stalkers pilóták és legénységek szemszögéből nézve enged bepillantást az alakulat megalakulásától kezdve a közelmúlt konfliktusaiig egy olyan világba, amiről az átlag állampolgárnak legfeljebb csak halvány dunsztja lehet, ha egyáltalán.
Sok fotelhuszárnak érdemes volna elolvasnia ezt a könyvet, csak hogy világossá váljon számukra is, mibe is kerül az a látszat biztonság, amiben élünk. És amiért ezek az emberek az életüket kockáztatják, vagy oda is adják, ha kell. (A családi békéről nem is szólva.)
Lehet játszani a pacifistát, de sok értelme nincsen. A harc és a háború egyidős az emberiséggel - ajánlom szeretettel a Kard lelke című tanulmányt, igen érdekes -, soha nem volt és nem is lesz béke.
Az utóhangot leszámítva, ahol már finoman szólva túl lett tolva a pátosz, az egész könyv zseniális. Helyenként rettenetesen műszaki, ami miatt sokan fintorogtak is a goodread-en, és nagyon szívesen olvasna még sztorikat az ember a benne szereplő pilótákról, mert eszméletlen figurák lehetnek. A könyv magyarul nem, csak eredeti nyelven, angolul hozzáférhető, viszont megéri a szótárazást.
És hogy miért fogott meg annyira? Mert teljesen oda vagyok a helikopterekért kicsi koromtól kezdve. Mert pilóta szerettem volna lenni, és Mi-24-est repülni. Akkor nem volt képzés és évekkel később kiderült az is, hogy pár centivel tényleg kisebb is vagyok annál, mint ami kellene, hogy biztonsággal elérjem a pedálokat. Nem lettem pilóta. Mérnök lettem. Fejlesztő mérnök, aki prototípusokkal dolgozik és szereti, amit csinál. Akkor is, ha veszélyes.

      

Hegyre fel - Villacher Alpenstrasse

avagy a Cárevics zsenge 26 évesen panorámázni ment 1700m fölé és megcsinálta.

Elég edzett vagyok, ami a hegyi utakat illeti a nem kevés hideg/meleg/magas tesztúttal a hátam mögött, de azért egy pillanatra csak beszartam, amikor kifizettem a közel 18 eurót és áthajtottam a sorompón a Villacher Alpenstrasse aljánál a Cáreviccsel.
16,5 km, 116 kanyar, 10%-os maximális emelkedés - egy modern kocsinak többnyire nem nagy ügy, de itt és most egy karburátoros, 26 éves, kézi váltós gépállatról van szó, aki ennyire magasan még sosem járt és összesen van benne 75 lóerő. 
Hogy ez mit is jelent? Azt, hogy padlógázon, harmadikban ment az emelkedőkön óra szerint hatvanat - a GPS szerint ez a valóságban nagyjából 5km/h-val kevesebb, félre is húzódtam, ha láttam, hogy valaki gyorsabb van mögöttem.
Lassan, de biztosan felment. Megküzdött minden méterért, dolgozott a gépszív, ahogy talán még soha - az öreg, orosz morzsa-Porsche legyőzte a hegyet. 
Igaz, aztán nem annyira elegánsan kibugyogott vagy egy liter vizet a felső parkolóban, mert a kiegyenlítő tartály a jelek szerint nem igazán tudott kiegyenlíteni és 1700 méteren bokszkesztyűvel üt a fizika.
Ettől és a két motorleállástól eltekintve - az egyik oka az én lábam volt, a másik pedig a hideg motor - hibátlanul abszolválta az etapot és én hihetetlenül büszke vagyok rá!
Ezzel a kocsival nem lehet lazázni, nem lehet nagyvonalúan elengedni a kanyarban, mert nincs ABS, nincs ESP és ha valamit benéz az ember, akkor az ÖAMTC, vagy a tűzoltók húzzák ki az árokból. Nem beszélve a féltés-faktorról, mert hát nekem ez a kocsi a mindenem és könnyen nyílik a pofonláda, ha valaki nem a korának kijáró tisztelettel viszonyul hozzá. 26 éve velünk van, a családunk tagja, esküszöm, fájt, amikor lefele jövet harmadikban pörgött a motor és kattogott valami a váltónál (ennek feltételezhető okát azóta megtaláltuk), úgyhogy inkább elvasaltam pár millimétert a fékekből. (Így is maradt elég.)
Az út tanulsága, hogy őfelsége a Grossglockner Hochalpenstrasséra még nem áll készen, ami idén már nem is aktuális, tekintve, hogy a kocsi nincs téliesítve, így nov. 1 előtt el kellett hagyja és el is hagyta Ausztriát.
Ez volt idén az utolsó előtti kirándulás - az utolsó Szlovéniába, Bledbe vezetett. Most pedig már otthon van, a védett garázsában, új gumikon, vizsgára készülve. Májustól ezidáig 6000km-t ment, ami közel ezerrel több az átlagos futásteljesítményénél. A matricát pedig büszkén viseli, jövőre begyűjtünk legalább még kettőt (a Goldecket és a Gerlost), és előbb, vagy utóbb, de meg lesz a Glockner is...
A képek nem adják vissza, milyen gyönyörű is valójában ez a panoráma út, főleg így ősszel, ragyogó napfényben. 

Voltak páran...

Szebb napokon biztosan nem lesz a legfelső parkolóban hely, nem érdemes felmenni. Az eggyel alatta lévőben tuti le lehet rakni a kocsit, nincs tülekedés és felmenni a túraútvonal kezdőpontjához kb 5 perc. 

 A Dobratsch nemzeti parkért már nem kell külön fizetni. Ha valakinek van annyi ideje, felmehet a 2100 méteren tanyázó kápolnához. Nekem sajnos nem volt, így csak fél útig baktattam fel.

Edömér is jött, naná

Az Alpengarden már zárva volt. Tja, október vége...

A túraútvonal jól kiépített, de van egy vadászösvény (Jägersteig) is, ezen kizárólag gyakorlott túrázók induljanak el, megfelelő felszerelésben és megfelelő egészségi állapotban! 
A Panoramastrassek Ausztriában abszolút bakancslistásak, aki teheti, járja be az összeset!
A Villacher honlapja, innen át lehet menni az összes többire: Link

Múzeumok éjszakája osztrák módra

Voltak a tervek, aztán szembe jött a valóság. A lieboch-i mini vasúttörténeti múzeumon kívül tervben volt Schloß Eggenberg és a Landhaus - ez utóbbi kimaradt, mert Eggenbergben több mint egy órát álltam sorban, hogy bejuthassak és még el akartam csípni az utolsó tömegközit hazafelé.
Ez persze még mindig elmarad a három órás rekordtól, amit a budavári Sziklakórház produkált a megnyitása évében, de nem mondom, hogy jól esett. A lényeg, hogy megérte, mert a kastélynak ez a szárnya amúgy csak nappal látogatható, a múzeumok éjszakájára több mint hatszáz (!) gyertyát gyújtottak meg - elektromosság ugyanis a kastélynak ezen az emeletén nincs. A tárlatvezető hölgy sok érdekességet elmondott a termekről és a barokk kor szokásairól - fotó sajnos nincs, mert nem lehet fényképezni.
A lieboch-i múzeumka érdekes volt, de nagyjából fél óra alatt elintézhető, a kis piros, a "Vörös Villám" pedig elképesztően cuki. Egy 1952-ből való dízel motorkocsiról van szó egyébként, aminek kényelmesebb ülése van, mint a RailJetnek és a megengedett maximális sebessége 90 km/h. Ráadásul nem süvít be minden eresztékén a szél... fűtött... oké, a dízel jól nevelt ogreként fújtat, morog, prüszköl a kamrájában, de nem büdös. Szóval több mint hatvan évesen is körökkel előzi a MÁV jelenlegi színvonalát. Igaz, a MÁV Nosztalgia gőzös vontatta Pullmann-kocsijában is messze normálisabb körülmények uralkodtak, mint mondjuk a Bp - Graz direkten, azonban az ÖBB-n nagyon ritkán szoktak balkáni körülmények uralkodni - kizárólag akkor, ha az utasok balkáni körülményeket teremtenek.

Nem lehet nem szeretni ezt a kis csodát, egyszerűen bűbájos. 
Az Eggenberg kastély Graz egyik legkedveltebb múzeuma hétköznapokon is, a belépő ugyanakkor drága és így nem csoda, hogy tömött sorban álltak az emberek.
A múzeumok éjszakájára ugyanis 15 euró volt a normál jegy, 12 a kedvezményes (én is ezt vettem, ÖAMTC tagságival), amivel nemcsak a belépés volt ingyenes innentől, hanem a kitűnően megszervezett múzeumbuszok használata is. Plusz 6 euró a regionális belépő, amivel oda-vissza utazhattam a piros csöppséggel. Ez lényegesen alacsonyabb a normál árnál, ráadásul este hat és hajnal egy között annyi múzeumot néz meg vele az ember, amennyit bír. A hülyének is megéri, az osztrákok pedig eszméletlen spórbaglyok tudnak lenni, már akkor bevásárolnak valamiből, ha csak 10 centtel olcsóbb a rendes áránál.  

Azért a kastélytermeket meg fogom nézni egyszer majd nappal is.
 
   

Futóbolondéria

Az egészséges életmód híve vagyok, de a maratoni futás szerintem qvára nem tartozik az egészséges dolgok közé. Már csak azért sem, mert az egész város közlekedését hazabassza egy-egy ilyen szarság több napra és ne higgye senki, hogy a dugóban álló kocsik friss hegyi levegőt böfögnek ki. Nem, a legújabbak sem. A hétvégi futóverseny miatt gyakorlatilag már most lehetetlen normálisan eljutni Grazban A-ból B-be, ma 50 perc alatt tettem meg 8,5km-t. A cárevics szerencsére komoly, felnőtt járműként viselkedett, de mire mindenféle bokorugrással sikerült kikecmeregni a káoszból, már alig tudta szabályozni az alapjáratot, 5 másodpercenként ment a hűtőventillátor. Termosztát teszt pipa, működik. És semmi sem jó, mert ki a francia akar a kipufogógázban tekerni, vagy gyalogolni, a buszok, villamosok pedig szintén állnak. Szuper. Köszi. Mindez azért, hogy futkoraszhassanak a népek a betonon, mert az olyan jó. A többség meg szív, mint a torkos borz. Erről jut eszembe, vasárnapig ki kell találnom, hogy hogyan jutok el a táncterembe. Imádom a Graz maratont, mondtam már?

Múzeumozás ezúttal Ausztriában

Első fotók, jön majd több is...

A nyomorult

A cenk elment nélkülem Mallorcára, ahonnan még csak ajándékot se hozott, sőt még fotókat se csinált... Hát nem pofátlan? A bőröndömről van egyébként szó, ami sikeresen lekéste Münchenben az átszállást, és Barcelonából a Groundforce-nak az volt a leglogikusabb, ha Granadába Palma de Mallorcán keresztül küldik le. Ja, a mallorcai gép délben landolt, a csomagot este 8-kor hozták ki... Ízirájder, öcsém, ez itt Spanyolország. Reggel 10-ig a fű se nő, aztán meg sziesztáznak... De legalább egyben maradt a koffer...

Croatia 2018

Íme, egy kis összefoglaló az idei nyaralásról a Two Steps from Hell csodálatos zenéjével kísérve. Bónusz: az összes fotó mobillal készült. A videó is. 

A Šibenikhez közeli Solaris Beach Resort kemping részén voltunk, mobilhome-ban. Szeretjük az ilyen szállásokat, hotelbe elvétve megyünk, igazából csak akkor, ha nincs más opció. 

A Solaris egy üdülőtelep, ezt mindenki vegye figyelembe, amikor ide foglal szállást. Bizonyos szolgáltatások ingyenesek - például a sport telep -, másokért fizetni kell, de adnak bizonyos kedvezményeket (wellness, Aquapark) és van a szín tiszta lehúzás álá dalmát falu.

És hogy miért lehúzás?

1. Csak akkor mehetsz be, ha asztalt foglalsz és eszel. Ha csak egy kávét innál sütivel, nem engednek be. Ha "csak" bevásárolsz a falu szuvenír boltjában, nem engednek be. 

2. Az ebéd fejenként 200 kuna, a vacsora 300 kuna. Igaz, ez elvileg több fogás, de az ital nincs benne. A mihez tartás végett: egy három fős család a közeli elsőrangú pizzeriában 200 kunából degeszre eszi magát és komoly borravalót hagy...

Szóval ebbe a dalmát faluba inkább ne menjetek be! Válasszátok helyette a Gastro Italianot a Podsolarsko 78. alatt! Udvarias kiszolgálás, barátságos hely, nem elszállt árak.

A kemping amúgy szuperül felszerelt, hülyebunkót meg bárhol kifoghat az ember - sose értettem, hogyan jut eszébe valakinek egy másik ember ajtaja előtt grillezni - nem vicc, a büdöstojás ostdeutscher kibta a házunk elé a kugelgrillt - és piázni. Valószínűleg a magyar rendszámú kocsi láttán nem gondolták, hogy valaki negyed 12-kor kiballag és cizelláltan elküldi őket németül. Azt meg pláne nem, hogy egy ötvenpár kilós nő lesz az, mamuszban, pizsamában... (Szerencsére egyszer elég volt szólni, bár kész voltam bevetni a srácoktól felszedett trágárságkészletet is, ha záros határidőn belül nem pakolnak össze...)

A strand elég érdekes, gyakorlatilag nincs tisztítva, így népes tengeri sün populáció él az irgalmatlan méretű kövek között, tehát óvatosan a bemenettel.

A fagyizó a Sweet Dreamsben finom, a bolt a bejáratnál nem aránytalanul drága, ellenben laktózmentes cucc nincs - Horvátországban szinte egyáltalán nem jellemző -, és a horvát termékekért is be kell menni a városba. 

A Solaris értékelése tehát összességében pozitív, tökéletes kiindulópont a különböző túrákhoz - Krka nemzeti park, Skradin, a Szent Antal csatorna, vagy éppen Knin meglátogatásához. 

És egy jó tanács: ne akarjatok gyalog bemenni a mindössze 3 kilométerre lévő bevásárló központba! Nincs gyalogút és a horvátok elég pöcsül vezetnek...

   

Szappanopera Szuperszamár módra

A dögnek lelke van. 2 hétre magára hagytam és most nagyon nem akarja a közlekedést. Valami a benzincső cseréjekor meg lett mozgatva és most nincs alapjárat. Vagyis van, csak éppen akkor nincs, amikor elveszem a gázt, hogy váltsak, ergo nem lehet terhelni. Anyád autó! Még jó, hogy ma próbakört gondoltam menni a holnapi etap előtt, így nem mondjuk Röcsöge alsón rohadtam le vele, hanem a garázssoron, ahol még szivatóval vissza tudtam jutni a garázsba. Ismét kalandos útnak nézünk elébe... Hurrá, mert utána megint 2 hetet fog állni... I love Szuperszamár!

Update: a nevelés csodája... Őfelsége természetesen gond nélkül abszolválta a 400km távolságot, miután még egyszer a próbaúton befulladt. Tja, egy vákuum cső elporlott 26 év alatt. Ducktape a barátunk... És még a beígért mosás is sikerült, szóval most elégedetten cseveg a haverjaival a ház előtti parkolóban.

Az akta lezárva

Ugye, emlékszünk még a vevőszolgálatos bejegyzésre? Ma végre pont került az ügy végére. Nem mondom, hogy gyors volt, de ugye múlt héten nem tudtam vezetni, és így az átbumlizás a város másik végére nem igazán játszott be.
A telefon-kalamajka legújabb fejezetében már egy kék P10 Lite játszotta a főszerepet, akit a fekete helyett rendeltek (volna) meg. Két darab volt még belőle egy isten háta mögötti Saturnban, az eladó le is beszélte, hogy amint a készlet-zárás befejeződik, kivételezik és átküldik az egyiket Grazba. Úgy távoztam kb. három hete, hogy akkor a köv szerdán jelentkezik, hogy mi a helyzet. Nos, baszott felhívni, pedig megígérte, éspedig azért, gondolom én, mert nem tudta, hogyan közölje, hogy a telefont beza nem adják oda... Ez volt az egész ügy egyetlen fekete pontja, a válaszom egyébként pontosan ugyan az lett volna, mint ma, személyesen volt - hogy akkor most szeretnék a főnökkel beszélni, mert ez most már kicsit kezdi feszegetni a határokat.
Ez meg is történt, emberi módon, nem üvöltve - így lett 13 euróért egy P20 Lite-om, merthogy a minden pénzt visszakaptam: a telefon árát és az anno hozzá vásárolt tokét is, továbbá engedményt kaptam az új telefon lista-árából is, ugyanis meg se szabadott volna történnie annak, hogy eladnak nekem kártyafüggetlenként egy szolgáltatói készüléket és ezért mindenképpen kártalanítani szerettek volna.
Hibáztunk - nem tudunk ugyanolyat adni - megoldjuk. A vevő elégedetten távozik, a jó hírnév megmarad. Kultúrhelyen így megy.
Az akta ezennel lezárva, az új telefon belakva. Köszönöm, Saturn!     

Rokkant jobb boka

Tavaly teszteltem az LKH sürgősségijét napközben, szerdán meg sikerült ismeretséget kötni az UKH éjszakai ügyeletével.
Táncostársnő ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy ő márpedig otthagyja a randiját (nem vicc), és betranszportál engem még aznap az UKH baleseti ügyeletre, miután sikeresen magam alá törtem a jobb bokámat egy forgásból tánc közben. Orvos-táncos AnB barátnőm is azt javasolta, hogy mindenképpen mutassam meg szakembernek a művet (ha nem is aznap, de másnap), mivel az extrém fájdalomtűrési küszöb miatt abszolút nem mérvadó, hogy tudok járni és mozgatni a lábfejemet... Ja, igen, biciklivel jöttem haza a sérülés után. Dehogy hagyom ott Biciglit a Lend kellős közepében!
Na, szóval, egy élmény volt! Ennyi kéz-láb sérült embert egy rakáson régen láttam, talán még mentő koromban a János kórház traumáján. Bokatörött focista, mopeddel elzanyált kamaszlány, ágyból kiesett nénike nyakrögzítővel, combnyaktörött nénike szépen bevákumozva - ő szegény tényleg nagyon oda volt -, gerincsérült nénike - ő nagyon szarul nézett ki -, ficamok, rándulások, kiugrott vállak, vérző sebek... Ejha!
A létező legnagyobb köszönet és elismerés illeti meg a szolgálatot teljesítő ellátó személyzetet rangtól függetlenül!
Ami számomra érdekes volt, hogy a mentőket nem vették előre, hanem kiváratták velük a sort. Ha a beteg nem volt súlyos állapotban, akkor bizony aszalódott ő is, meg a mentőszemélyzet is a váróban a többiekkel. Így aztán nem meglepő, hogy feltorlódott három kocsi is - a combnyakas nénit szegényt így is öten rakták át, négy mentő (három fiú, egy lány) plusz a röntgenes. Ó, igen. Ausztriában simán van egy kocsin két lány a mentést hivatalosan ellátó Vöröskeresztnél, akkor is, ha mindkettő vasággyal együtt 50 kiló. Ja, hogy a felszerelés is olyan, hogy két ötven kilós lány is le tud vele hozni egy normál súlyú férfiembert az emeletről... pardon. (Csak úgy halkan: 120 kilós humánt két férfinek se kéne lecipelnie. Ha ehhez hozzáadom a saját cuccot, meg a beteg bőröndjét, akkor könnyen befigyel fejenként 70+. Ez rohadtul nem kóser!)
Azt is csak halkan jegyezném meg, hogy soha sehol nem ért még hátrány a magyar állampolgárságom miatt. A felvételi lapra ugyanis minden esetben fel kell írni a munkaadó nevét és a foglalkozást, innentől kezdve mindenki számára világos, hogy nem szociális segélyből élek és láthatóan tudok viselkedni is, mivel nem büdösen, nagy arccal, köszönés nélkül rágózva megyek be a vizsgálóba. Ez lehet, hogy nem trendi, de én már csak ilyen elmaradott vagyok. A röntgenes nagyon cukin még azt is megkérdezte, hogy honnan ered a nevem, mert számára ez annyira különleges.
Végül kevesebb mint két óra alatt sikerült abszolválni a gyors állapotfelmérés - röntgen - diagnózis - terápia javaslat - kézfogás sokszöget, ez táncostársnő szerint egész jó idő, lehetett volna öt óra is. Szerintem is, főleg akkor, ha bejön egy heli...
Mondjuk csütörtök reggel csillagokat láttam - nem vicc, a legnagyobb olyan volt, mint egy napraforgó, szép sárga, sötét középpel és változtatta a méretét.
Jelenleg mondjuk kevéssé boldog tulajdonosa vagyok egy már nem igazán fájó, de pufók és csoda színekben pompázó lábfejnek, továbbá nagyjából úgy járok, mint egy falábú kalózkapitány, csak épp szakállam nincs. A doktor azt mondta, hogy amennyire lehet, pihentessem, és ha már nem bírok a hátsómon megmaradni és sportolni támadna kedvem, akkor azt a következő négy hétben kizárólag bokarögzítővel tegyem a rásérülést elkerülendő (Murphy mint tudjuk.). Egy biztos, a két hét múlva esedékes próbánkat még őrmester üzemmódban fogom abszolválni - a csajok táncolnak, én meg a padról dirigálok és nyomom velük a fekvőtámaszokat.   

A legnagyobb szívás egyébként az egészben az, hogy biztonsággal nem tudnék vezetni, tehát az autókázásnak lőttek...

Facepalm tortával

Parkolói kendács

Apukámnak ezen a hétvégén, anyukámnak jövő hétvégén ünnepeljük a születésnapját, úgyhogy hazacsettegtem a Szuperszamárral a hétvégére egy közös ünneplésre. Amennyiben a családnak nem tagja egy 26 éves gépállatka is, akkor ez ünnepi ebéddel, torta evéssel, kellemes beszélgetéssel eltöltött időt jelent. Ellenkező esetben 3,5 óra szentségelve izzadás egy garázsaknában a tortázás és az ünnepi ebédelést követően, mert a kisállat remek érzékkel szervez gépészeti apa-lánya programokat... Pénteken ugyanis elmentem tankolni - újra megnyitott a Shell kút itt nálam -, és akkor még nem tűnt semmi furcsának. Jöttek a döccök, elértem az IKEÁ-t a Center Westnél és hallom, hogy furcsa basszus hangon szól valami hátulról. Gondolom én, a szomszéd Golfos csávó hallgatja túl hangosan a rádiót... de nem. Valami fura. Valami duhog és ez nem egy helikopter, úgyhogy itt valami árulás lesz.
Szétment volna valami a kipufogóban? Mindegy, a Cárevics gyorsul, igaz, kicsit lomhább a szokásosnál, biztos nem volt annyira jó a benzin. 250 kilométerre Graztól pit stop, gondoltam, most már alánézek, mi a franc van...

Ennyi maradt a tartókból

Hát, leszakadt a kipufogó rendszert - katalizátort és hátsó dobot - tartó összes gumi függeszték, az van. Káromkodva slattyogás a klotyóra, majd vissza, szerelőkesztyű, drót, csípőfogó, napfényvédő elő, akkor most aláfekszünk és szerelünk, mert a cső rajta tanyázik a hátsó hídon és az nem annyira vicces. Tűző napon egy parkolóban pláne nem. Motoros srác néz, megáll, kérdezi, segítsen-e... Ezúton is köszönöm, nagyra értékeltem a szándékot, nagyon ritka, hogy valaki felajánlja, bár az utolsó, nagyobb üzemzavaromnál is segített egy fiatal srác eltolni biztonságos helyre a Cárevicset.  
Hogy mennyire szürreális látvány egy kantáros miniszoknyás, vékony fiatal csaj, amint kipufogót szerel egy kocsi alatt, azt azoknak kellene elmondania, akik látták a manővert. A lényeg, hogy 10 perc alatt fent volt a helyén a dob, és én még időben odaértem a megrendelt tetőboxért a Budaörsi útra. A forgalom a pályán már előre vetítette, hogy a legtöbb ember agya rég megfőtt a káposztalében, de ami a valamikori Osztapenkonál a lámpánál történt, arra nem voltam felkészülve.
MINDIG indexelek, minden kocsival, ha irányt váltok és nemcsak a tükörbe nézek bele, de enyhe hátrafordulással a holt teret is ellenőrizni szoktam. A Budaörsin kifele jövet - Cárevics fején a tetőbox-szal - is ezt tettem, szélsőből a belsőbe, anyukám is hátranézett, hogy tényleg szabad-e a sáv. Az volt, bementem, amikor észleltem, hogy előttem bizony beváltott a lámpa. Tudom, hogy új divat Pesten átmenni a piroson, de én inkább maradok régi módi, főleg úgy, hogy kb 20 gyalogos várakozik a zebránál az átkelésre, és ha csak egy is leugrik, azt hetvennel ott ölöm meg a helyszínen. Normális fékezéssel megállok a vonalnál, senki nem repül semerre a kocsiban, nincs gumicsikorgás, semmi vészfék, a Cárevicsben nincs ABS, tehát csúszik, ha nagy a fékerő, amikor orbitális dudálás mögülem és egy ötvenes faszi minősíthetetlen módon elkezd ordítani velem. Hogy hülye picsa, nem tudsz indexelni? Csak így, hülye picsa és letegez. És nem hagyja abba, ordít, mint a sakál, hogy nem indexeltem, hiába mondom neki, hogy de, akkor jön azzal, hogy nem működik az indexem, és mutatom, hogy működik, ott van lent a helyzetjelző mellett. Nem vagyok büszke rá, de sikerült eldurrantania az agyamat, mert csak nem hagyta abba a szitkozódást és mivel iszonyat bölömbika tudok lenni - nehéz dízelt is át tudom ordítani, nem nagy kunszt -, mielőtt még váltott a lámpa, teli tüdőből visszaüvöltöttem neki: De indexeltem, csak te nem látsz, te vén fasz! Nos, ez annyira meglepte, hogy végre befogta, oda se mert utána nézni, amikor elhajtott Őrmező felé, én pedig jöttem ki a Balatoni útra.
Baromira nem érezem úgy, hogy helyes volt alpárinak lenni, és a legkevésbé se gondolom magam menőnek emiatt, de kérdem én: őt mi jogosította fel arra, hogy engem, egy másik, vad idegen embert pocskondiázzon a saját hülyeségét mentegetve? Merthogy az ő problémája nem az index volt (amit igen sokan tényleg nem használnak), hanem az, hogy nem mentem át a piroson és így neki is fékeznie kellett, a saját figyelmetlensége miatt majdnem fennakadva a vonóhorgon. Vajon mire gondolt, amikor feljogosítva érezte magát a verbális erőszakra? Mennyire kell frusztráltnak és lelkileg nyomoréknak lenni ahhoz, hogy egy egyszerű közlekedési szituációban fába szorult féregként, kocsiból kiszállva szidalmazni kezdjen valaki egy másik embert? És vajon akkor is mert volna üvölteni, ha a 2,5 tonnás, fekete, sötétített üvegű Herbert van előtte és nem a kicsi, öreg Cárevics?
Csináltam már hülyeséget - ki nem? -, és akkor elnézést is kértem érte a mögöttem lévőtől, de azt nagyon nem viselem jól, ha olyasmiért kötnek belém, amit nem követtem el. Ha pedig valaki mocskolódik, akkor én sem sokáig maradok úrinő.   
Magyar István tanár úr mindig azt mondta, hogy a társadalom állapota a közlekedésben tükröződik vissza. Azt hiszem, odahaza nagyon nagy baj van... Tényleg kelleni fog az a kamera...    

Biciklis bestiárium

Graz szeret magára úgy hivatkozni, mint kerékpárosbarát városra és ebben van is igazság, mivel a kerékpáros infrastruktúra kielégítően jónak mondható. Azon ne akadjunk most fent, hogy sok helyen a kerékpársáv a buszsávval/villamospályával közös, sőt az autókéval is, mert nincs más lehetőség. A lényeg, hogy elég jól lehet(ne) haladni így is, ha nem lennének az alábbi különleges állatfajták.
A kerékpár ugyebár az a közlekedési eszköz - jármű! -, aminek a vezetéséhez nem szükségeltetik jogosítvány. Igen tekintélyes sebességet lehet elérni vele, ami magában hordozza a súlyos/halálos kimenetelű baleset lehetőségét. Ez szarul hangzik, de sajnos ez van, éppen ezért nagyon ki kellene szedni az alábbiakat a többi, normális közül.

1. A túrdöfransz sárga trikójáért hajtó
I am speed, ahogy Lightning McQueen mondaná. Semmi nem érdekli, ő mindig versenyben van - általában sisak nélkül, kétes műszaki állapotú, öreg versenybringával, fixivel vagy montival tolja. Kattog a váltó, majd leesik a lánc, úgy hajtja a nyomorult drótszamarat, és szlalomozik a sétálóutcában a gyalogosok között. Senkire nincs tekintettel, a játékbolt kirakatához szaladó gyereket sziszegve kerüli ki - ha tudja -, kanyarodási szándékát véletlenül se jelzi. Általában azért van még életben, mert a többiek igyekeznek elkerülni őt, de láttam már jól nevelt ólajtó módjára átzakózni a kormányon nem egyet közülük. A legrosszabb tulajdonsága, hogy magasról tesz a KRESZ-re, ő az, aki simán átmegy a piroson - kikerülve az ott várakozó mazsolákat -, simán lecsűr szemből az orrod előtt két centivel, és mindehhez gyakran zenét is hallgat.

2. A jajmegneizzadjak
Többnyire nők, csini ruciban, kormánykosaras, vagy csomagtartós bicóval, körömcipőben/strasszos papucskában. A táska véletlenül sincs rögzítve, tehát folyton ellenőrizgeti menet közben, hogy megvan-e még, és lassan... nagyon lassan halad... természetesen nem megfelelő fokozatban a city bike-kal, mert a végén még megizzad. A legviccesebb benne, hogy összetartott térdekkel, X-ben próbál tekerni, még véletlenül se párhuzamos pályán mozog a két lába egymáshoz képest, mivel a ceruzaszoknya ugyebár nem ápol s nem takar el...
Sisak vagy van rajta, vagy nincs, a frizurától függ, megelőzni nehéz, mert hajlamos a szlalomozásra. És mindig, de mindig chemtrailt - értsd parfümcsíkot - húz maga után.

3. Tátika, fontoska és ízirájder
Hogy éppen azért szlalomozik gyökkettővel, mert nézelődik, vagy mert éppen telefonál/SMS-ezik, a végeredmény szempontjából teljesen lényegtelen, ez a három egy alfajt alkot. Ő az, aki úgy andalog jobbra balra, hogy közben nem fogja fel, vagy nem akarja felfogni, hogy akadályoz másokat. A füle többnyire be is van dugva, hogy teljesen ki tudja zárni a valóságot. A telefonja is sokszor hozzá van nőve, ha megáll a pirosnál - észrevette -, akkor azonnal piszkálja a tepsifont. Kanyarodási szándékot nem jelez, és mindig az utolsó pillanatban fékez, mielőtt eltűnne balra, vagy jobbra. A harmadik ilyen manőver után szívlapáttal vernéd szájba akkor is, ha nem vagy különösebben vérmes típus.

4. Piacra mentem, life
Drága édes mamikák és papikák, akik elismerést érdemelnek azért, hogy még mindig tesznek az egészségükért annyit, hogy kerékpároznak, viszont ahogy sokan közülük az autóban is, úgy a kerékpárúton is el vannak veszve. A forgalom reggel nagy, csinos kerékpáros bolyok tudnak kialakulni egy-egy lámpánál, és ennek az embertömegnek a tempóját ők nem tudják felvenni. Simán csalinkáznak ide-oda, mert az egyensúlyuk már nem a régi, és sokszor teljesen kiszámíthatatlanul váltanak irányt, vagy csak jönnek egyszerűen szembe, mert ott jobb az aszfalt, nem ráz annyira a vas. És természetesen lassan mennek, ami tőlük teljesen rendben is volna, ezért senki sem is bántja őket - egyszer láttam egy idős urat, aki oxigénpalackkal nyomta, teljesen szabályosan, normálisan. Respect!

5. Egymásmellettszép
Többnyire haverok, vagy nagyon szerelmes párok, akiknek muszáj beszélgetniük/egymás kezét fogniuk és mivel a farok-ormány fogás humanoid lévén nem opció, így bizony egymás mellett haladnak. Folyamatosan, és ha nyuszika kevésbé fitt, vagy a jajmegneizzadjak csoport tagja, akkor kurva lassan is, így emiatt gyakorlatilag akrobatikus ügyesség, vagy rohadt nagy mázli kell a leelőzésükhöz. Ez a kombó akkor különösen veszélyes, ha gyalogos-kerékpáros szakaszon történik a haladás, mert akkor nemcsak a dupla akadályt kell leküzdeni valahogy - a páros, mivel egymásra figyelve csivitel, nem figyel a környezetére -, hanem azt is ki kell számolni, hogy a gyalog merre fog elugrani. A haverok annyiból jobbak, hogy többnyire megteszik azt a szívességet, hogy a szembe jövőt elengedik. A párok többnyire nem.

6. Nemérdekel
Grazban lopják a bicikliket, akár tetszik, akár nem, éppen ezért a többség igen szar bicókkal jár, amiért egyrészt nem kár, másrészt annyira szarnak néz ki, hogy senki se akarja elemelni. Sajnálatos módon emiatt sokan úgy szabadulnak meg a már elhasználódott/feleslegessé vált drótcsacsitól, hogy otthagyják közterületen. Az elhagyott járművek miatt aztán egyre nehezebb olyan biciklitárolót találni közterületeken, ahol nem kell rozsdás kiálló bizbaszba nyúlástól, vagy szemétözöntől tartani. Ha egyáltalán le lehet normálisan tenni a járgányt, mert nemcsak autónak, de kerékpárnak sincs elég parkoló a városban.   

+1: A Keplerstraße fekete bőrű harcosai
Mindenki tudja, hogy nem erőnléti edzést tartanak, amikor ide-oda ingáznak a pályaudvar és a Lendplatz között...

Véssük jól az eszünkbe! A kerékpár jármű, amin teljesen védtelenül, kiszolgáltatva ülünk. A sisak nem csak a papírkutyáknak való, és igenis számítani kell arra, hogy a többi közlekedő nem feltétlenül fogja betartani a közlekedési szabályokat. Látni és látszani, távolságot tartani muszáj. Ezért nem megyünk közel parkoló autóhoz, és nem legyintünk a világításra mondván, hogy úgyis olyan helyen tekerünk, ahol jó a közvilágítás. A saját érdekünkben.

Stráfcetli

Dobpergés, konfettiszórás, pezsgődugó lövi le a csillárt: megérkezett életem első közlekedési bírsága egyenesen Spanyolországból! Veszedelmeset cselekedtem, jelentem: a pampa kellős közepén, ahol se lakott terület, se kanyar, se gyalogátkelő, se parkoló, se kereszteződés, se lófasz nincsen, csak jól belátható, széles, egyenes út, és még csak egy kőszáli kecske sem tud előugrani sehonnan, egy érzékelhetően rendkívül indokolt 60-as táblánál becsúsztam a fix trafi elé lejtmenetben kereken 71 km/h-val.    
Ráadásul, ha 20 napon belül fizetek, kapok 50% kedvezményt a bírságból... Nem röhög! Kihágásom súlyos vétségnek számít, bár a 60-as táblánál 61 és 91 között ugyanannyi a bírság, büntetőpont se jár érte. Mondom, nem röhög!
Szabálynyúl típus vagyok, amikor csak lehet, betartom a sebességhatárokat, az agyára menve ezzel sok embernek. Mert minden relatív. 11 km/h differencia lakotton élet és halál között dönthet. Rossz út-, és látási viszonyok között 11 km/h sebességtúllépésnek könnyen lehet fájdalmas vége. Most  igazából csak annyi volt - a mérésben visszanéztem -, hogy tökéletes látási viszonyok között hagytam a két és fél tonnást gurulni, lelépve a gázról.
Túlléptem a megengedettet? Igen. Jogos a csekk? Igen.
Közlekedésbiztonságról szól? Egy nagy francot. Ott, ahol tényleg kellene, ott nincs kamera. Kamera? Egy kibarmolt parabolatükör nincs a beláthatatlan helyeken a parkolóból a kihajtást biztonságosabbá téve. Nem szankcionálják a szabálytalanul tekerő kerékpárosokat, és nem szólnak rá a rossz helyen gyaloglókra. Szabálytalan parkolás? Nem téma. A lényeg, hogy ahol a sofőrök hagyják a lejtőn kigurulni a vasat, ahol szinte biztosan kicsit jobban megeresztenék, ott legyen egy fix mérő. Mert ott garantált a pénzbeszedés. Nemcsak tőlünk, hanem a turistáktól is.
A spanyol rendőrség pontosan tudja, hogy az egész európai autóipar oda jár tesztelni, és hogy biztosan lesz fogás. Ezért van ott és csak ott a 60-as tábla mérővel kombinálva. Ha a biztonságot tartanák szem előtt, az egész A-395 rég tele lenne fix trafikkal. Csakhogy akkor ezek az ipari óriások elmennének máshová, hatalmas veszteséget okozva ezzel Granadának és a spanyol államnak. Ezt pedig nem kockáztatják. Ennyit nem ér a közlekedés biztonsága...
Egy biztos, szeptemberben kerek hatvan lesz a táblánál... és őszintén remélem, hogy nem áll bele senki a seggembe emiatt...

Update: befizettem a bírságot, meg is kaptam az 50% kedvezményt. Csodás... hétfőn majd kiküldöm a vevőnek, hogy igen, én voltam, és a penitencia le van róva. 

Nemzetközi repülőnap Varasd (CIAV 2018)

Ha valaki megkérdezi a családtagjaimat, hogy mivel tudom a munkámon kívül a frászt hozni rájuk, akkor a válasz valószínűleg a "gondol egyet, és útnak indul" lesz. Teszi ezt természetesen a Cárevics őfelségével, kivel mással, mert csak így kerek a világ és ki nem hagyná a buliból az öreg vasat!   
A varasdi nemzetközi repülőnapot már korábban kinéztem magamnak, és mivel a Szuperszamár is kitűnő egészségnek örvend, bátran mertem nekivágni a 147km-nek. Ennyi ugyanis Graz és Varasd távolsága, az egymásba érő falvak és a katasztrofális minőségű út miatt valamivel több mint 2 óra - akkor is annyi, ha nem téved el az ember ordenáré módon Varasd belterületén. Ez most már úgy látom, hagyomány lesz, a Waze húzott ki a szarból, no meg a mobilnet... Esküszöm, most már nyomtatok egy térképet magamnak, ha legközelebb arra tervezek tévedni.
Eredetileg amúgy csak vasárnap ugrottam volna le, de:
- a szombati program sokkal ígéretesebb volt
- a vasárnapi időjárás előrejelzés nem éppen ideális időt ígért.

Emiatt aztán szombaton mentem - csütörtökön meg sovány malac vágtában foglaltam szállást, mert bátor vagyok, de nem hülye. Nem indulok neki este fél 8-kor a nagyvilágnak erdőn-mezőn keresztül, amikor az őzek éppen fajfenntartási szoftvert futtatnak. Nemcsak az öreg vassal, mással se, legfeljebb olyannal, aminek van hőkamerája.
Szállás: Ha valaki Varasdon jár és nincsenek nagy igényei, akkor jó szívvel ajánlom a Bed&Bike Hostelt. Eszméletlen barátságos, patyolat tiszta szállás, ahol ugyan közös a zuhanyzó és a WC - makulátlan tisztaság!!! -, cserébe van viszont mindennel felszerelt konyha, hűtő fagyasztó rekesszel (valaki tele is pakolta fagyival), ingyen parkoló, ingyen wifi és ingyen klíma, valamint igen kedvezményes bicikli bérlés. Ja, és az óváros 10 perc komótos séta - a kolesz mellett pedig, ami 5 percre van, ingyenes szabadtéri kondipark található. Ha ezt tudom, viszek gyúrós cuccot. Mindezt 22 euróért az utolsó pillanatban foglalva - 22 euró egy egyszemélyes szobáért semmi, a 10+ fős dormokért szoktak személyenként 14-15 eurót elkérni.
Vissza repülőnaphoz: a repülőteret reggel 9-kor nyitották meg és kb. háromnegyed 10-re értem oda, így aztán bőségesen volt parkoló a mezőn - Szamár utoljára Zeltwegben kapott hasast fűcsomótól, de hősiesen tűrte -, viszont kuna nélkül, ami mint utóbb kiderült, hiba volt. Még jó, hogy vettem jegyet a neten, merthogy nemhogy kártyával nem lehetett fizetni, de kp euróval sem. Sehol, egyetlen büfében sem. Úgyhogy szuvenír nuku és elestek attól a pénztől is, amit vízre költöttem volna... Mert aki hülye, és a kocsi csomagtartójában felejti a másfél literes palackot, az megérdemli...
A kuna kizárólagosság baromi kellemetlen, és hát Magyarország sem euro-zóna, mégis lehetett Kecsőn euróval is fizetni, szóval ezen lehetne változtatni.   

Black Hawk farkinca

A program hivatalosan csak délben kezdődött, úgyhogy a kiparkolt gépeket körbe lehetett járni - Varasd reptere nem alkalmas vadászgépek fogadására, viszont a kisebb gépeket és a heliket kicsapták legelni, és legálisan oda is lehetett menni hozzájuk. Az UH-60A például tárva-nyitva állt, szabadon be lehetett ülni, amit a népek ki is használtak. 
Bár repülnie kellett volna később (a pilóta maga is csak saccolni tudta, hogy mikor), végül érthetetlen okból nem szállt fel. Információ a miértről azóta sincs, de pár csepp eső egy ekkora madárnak meg se kottyan és gyanítom, sokkal inkább politika volt ebben, semmint biztonságra törekvés. Ha a Krila Oluje négy gépét felengedték a szemerkélő esőben, akkor a Black Hawk földön tartását semmi sem indokolta - sokkal inkább van az az érzésem, hogy a Krila kedvéért elvették a Black Hawk szlotját, ami jobb prognózisú volt, és mivel a Krila volt a fő attrakció (a showt amúgy korábban a Hornet, a MiG-21 és a két Orlik már csúnyán ellopta, de mindegy), utána hiába nem esett, a Hawk nem repülhetett. Nagy kár, mert szívesen megnéztem volna (és nemcsak én, többen sérelmezték a dolgot), mit tud a madár két olyan képességű pilótával, mint akik vele jöttek. (A gépet a Slovak Training Academy üzemelteti, de a két pilóta - vagy legalábbis azok, akik ottlétemkor épp őrizték - a US Army kötelékébe tartozott és hosszú éveket húzott le különleges műveleti katonaként. Sikerült kölcsönösen meglepnünk egymást, aminek következtében én csak itthon vettem észre, hogy bár nagy szerelmem a Black Hawk, az összes fotóm róla az, amit itt tetszenek látni. Igen, ez az egy szem farkinc. Ügyes, nyugodtan röhögjük ki! Mire nem képes egy tetoválás és egy szürkészöld szempár...)
A korábban meghirdetett program olyan volt, mint a BKV menetrend - tájékoztató jellegű. A Po-2-t hiába várta a nép és az Eurofighter "bemutatója" egy darab áthúzás volt a reptér felett Románia felé menet, kiérdemelve ezzel az Év Trollja díjat. A Gripen igyekezett, de ez a gép továbbra is úgy műrepül, mint egy kivi - ha kellően jól megrúgják, esetleg forog kettőt a levegőben, de nem áll nagy karrier előtt a showbizniszben.
Hatalmasat ment viszont a spanyol F/A-18 Hornet és a horvát MiG-21 - ez utóbbit látva nekem a könnyem is kicsordult, szentimentális barom vagyok, de ez van.
Odatették magukat a lengyelek is a két Orlikkal, és külön dicséret illeti a zeneválasztásukat, nagyon illett a programhoz a Two Steps from Hell és a szép gesztust, amivel a repműszakiakat is megemlítették. Merthogy örök igazság a gépekkel dolgozók között, hogy "Végy egy jó szerelőt!" Lehetőleg ne olyat, aki csutkáig lehúzott ablakkal kibassza a műhelyből a kocsit a felhőszakadásban...
Igazából mindenki ott volt a szeren, bár a Krila egy kicsit halványabbnak tűnt a szokásosnál. Hogy az ígért hat gép helyett csak négy szállt fel, már fel se tűnt senkinek...
A program folyamatos változtatása egyébként nemcsak a látogatókkal, hanem a hajózókkal szemben is udvariatlanság, mi több, nettó pofátlanság.
Hadd mondjak egy példát: te meghívsz engem a rendezvényedre, hogy adjak elő egy tíz perces műsort. Én örömmel igent mondok, készülök rá, mert anélkül nem megy. Ez nekem nincs ingyen, de megteszem, mert lehet, hogy egyszer majd én kérlek meg hasonlóra. Te ugyan fizeted nekem a szállást, a tüzelőanyagot és a kaját, de amikor én odamegyek felkészülten, te gagyi indokkal azt mondod, hogy bocs, mégse. Se ma, se holnap. Kóser dolog ez? Nagyon nem, ugye? (Van pár cifra sztorim a táncos éveimből, tudnék mesélni.)

Még szemmaszkkal alszik... Yak-11

MiG-21

Hornet

A spanyolok igen szépet repültek, ők aztán tényleg megtisztelték a közönséget azzal, hogy minőséget mutatnak. Nagyon-nagyon odatette magát a pilóta, és tökéletesen kihasználta a gépben rejlő művészi adottságokat.

Minyó munkában

Kiowa Warrior

A szokásos repülőnapos leégést ezúttal sikerült megúszni, bár még úgy is csokoládébarnára sült kezem-lábam, hogy másfél óránként megmártóztam az 50-es faktorú naptejben. Picit meleg volt... aztán jött az eső, és a sok papírkutya kereket oldott. Nem vicc, hazamentek. Úgy futottak, mint a nyulak, pedig tényleg enyhe zápor volt, nem úgy, mint ma reggel hatkor, amikor valamelyik barlanglakó akkora csatazajjal vonult el a szállásról, hogy majdnem kifordultam az ágyból...
Apropó barlanglakók. Én még ennyi bunkóval egy rakáson sose találkoztam, de tényleg. A száraz tarló kellős közepén, gyerekek mellett cigiző, kiürült söröspoharat a kordonon csuklóból átdobó, a másik embert odébb lökő, letaposó, záróvonalon előző toplák gyökér északi horvátok... És még ezek mondják a dalmátokra, hogy milyenek. Hozzátok képes úriemberek egytől egyig b+! Több kör rakija után is... Na mindegy.
És egy tipp: ha nagyon rühelltek valakit, és soha többet nem akartok beszélni vele, vegyetek elemes zenélővillogókattogócsattogó játékot a gyerekének. A siker garantált. (A mellettem lévő 3 gyerekes család legkisebb, szemre 7 éves fiúgyerekének vett apuka egy elemes puskát, amit a gyerek délelőtt 11-től délután hatig folyamatosan működtetett... Halleluja. Szerintem nem volt olyan a környéken, aki ne akarta volna eltörni azt a szart. Nem, nem szóltak rá a gyerekre, hogy legalább öt percre hagyja már abba a "lövöldözést".) 
A szervezést egyébként legfeljebb az ad hoc változó program miatt érheti szó, minden egyebet tökéletesen megoldottak. A parkolóból kihajtást is. Vicces volt látni, hogy a vendég pilótákat a helyi koleszban szállásolták el - 11-kor, amikor visszafelé jöttem a városnézésből, még ott fotoszintetizáltak a napozóágyakban. (Ilyen ez a popszakma. Most Granadában mi is elkövettük azt a hibát, hogy csütörtökön este kicsit jobban elengedtük a gyeplőt és hajnali egykor értünk vissza a szállodába, miközben péntek reggel 8-kor már kezdenünk kellett. Rég láttam ennyi jól nevelt fikuszt egy asztalnál, és ha belegondolok, hogy szeptemberben lesz egy szombat-vasárnap is, és vasárnap nem dolgozhatunk...Case Tenerife reloaded, nemhogy 11-kor, de még a hazaúton délután 5-kor se volt egészen magánál a társaság nagy része.) Ez persze azt is jelenthette, hogy vasárnap reggel korlátozottabban volt gépnyálazás, biztosan nem tudom, mert én délbe elindultam vissza Grazba és nem mentem már ki a reptérre.
És igen, dobpergés: bejutottam a várba!

Edömérrel, naná!

SATURN Vevőszolgálat 5*

avagy mit is jelent a vevő tisztelete a kereskedelemben.
Aki személyesen is ismer, az tudja, hogy marhára nehezen szántam rá magam az okostelefonra váltásra - hozzáteszem, az öreg Nokia még mindig tökéletesen működik, viszont a praktikum azt diktálta, hogy legyen egy smart phone, így nem kell a tabletet, a fényképezőgépet és a plusz egy telefont kirámolni a repülőtéren a biztonsági ellenőrzéskor.
Kizárólag ezért lett tehát márciusban a Huawei P10 Lite, merthogy dual SIM, méretileg még nem húsz személyes tepsi (kicsi kezem van), igen fasza a kamerája és mindent tud, amit a tablet, meg a telefon együtt, de nem kerül csilliárdokba. A Saturnban akkor éppen volt, közvetlenül a P20 megjelenése előtt le is volt kicsit árazva, szóval megvettem és örültem neki, feltöltöttem az osztrák kártyát, a magyar meg maradt a Nokiában. Azért is választottam a Saturnt, mert több elektronikai eszközt is vettem már ott és soha nem volt gond a termékekkel, ráadásul ha valami mégis félre sikerülne, akkor könnyen elérhetők.
A telefont imádom, szuper kis eszköz annak ellenére, hogy már egyszer gyári resetet kellett nyomni egy frissítést követően, viszont Granada előtt kiderült róla, amikor át akartam tenni a magyar kártyát is, hogy bár DS-nek kéne lennie, valójában csak mono SIM-es. Hoppá.
Ha valaki a neten utána olvas, ilyesmi akkor fordulhat elő, ha valaki szolgáltatótól vesz mobilt, ők hajlamosak efféle szemétségre és bár az enyém kártyafüggetlen, de egyértelműen köthető a Drei-hoz (előre telepített Drei-appok), így simán lehet egy szoftveresen lebutított szolgáltatói eszköz, amit kiadtak egy kereskedelmi lánchoz. Mivel még garanciális, nem akartam én meghekkelni, vagy beballagni vele az első török/szír handy shopba. A tesztút és a családi nap miatt azonban csak ma sikerült eljutnom oda, hogy átkocogjak a Shopping Nord-beli üzletbe, ahol vettem.
Nos, voltak fenntartásaim, de a SATURN csillagos ötösre vizsgázott. Nem mismásoltak, nem szívóztak, hanem sűrű elnézéskérések közepette elismerték a hibát, ami őket is meglepte, merthogy a telefonnak a száma alapján DS-nek kéne lennie, viszont effektíven nem az, ki is próbáltuk még egyszer, egy másik kártyával.
Mivel a készülék jelenleg nincs raktáron (lejárt lemez, kijött az utód, a P20as család, az osztrákok pedig simán hajlamosak kifizetni 700+ eurót egy telefonért), rendeltek nekem egyet, ami pár napon belül beérkezik, az árkülönbözetet pedig természetesen vagy visszafizetik, vagy kapok egy Gutscheint, merthogy olcsóbb lett idő közben. És hogy ne kelljen újra elmagyarázni mindent, menjek átvenni a telefont majd szombaton, mert ő, az ügyintéző csak aznap dolgozik és ő akkor gyorsan kiadja, mivel ismeri az ügyet.
Pislogtam, mint hal a szatyorban.
Ennyi? Se bokszkesztyű, se fenyegetőzés a panaszkönyvvel, se több hónapos levelezgetés? Pedig mindenre fel voltam készülve. Oké, fél órát szívott a dolgozó a kódokkal, meg főnök kérdezgetéssel, hogy aláírják-e a cserét, de voltaképpen csak ennyi volt.
Tja, VEVŐSZOLGÁLAT. A múltkor az OBI-ba kellett visszavinnem egy virágláda tartót és ott is szó nélkül pár napon belül visszautalták a pénzt... Nem 30 nap, meg terményáldozat és tűzugrás után. Hozzáteszem, az eladók itt sincsenek agyonfizetve és Ausztriában élni - főleg a lakhatás, a szolgáltatások és a gépkocsi fenntartás - arányaiban lényegesen drágább, mint Magyarországon. Miért tud itt mégis köszönni az eladó és megkérdezni, hogy miben segíthet? Miért nem csak a telefonját buzerálja rágózva, miközben a vevő tanácstalanul álldogál az üzlet közepén? Otthon is pontosan úgy megyek be a boltba, mint itt. Udvariasan köszönve, mosolyogva, nem csöpögő hamburgerrel a kezemben. Miért néznek rám mégis úgy, mintha zavarnék, mintha csak azt várnák, hogy mikor takarodok már ki?
Vannak persze kivételek - a Tchibo például kirívóan normális otthon -, de a különbség ordítóan nagy. Mintha itt már rájöttek volna az üzletek, hogy ha a vevő nem megy be és vásárol, ha elégedetlen a bánásmóddal, akkor ők egy idő után az utcára kerülnek, fizetés nélkül...

Update: nem tudnak szerezni telefont. Hiába rendelték meg, akinek még van, az nem adja át, a raktárkészlet pedig fals volt. Az egyetlen elérhető készüléket nem vettem át, mivel TELJESEN le volt merülve az akkuja és ez nem sok jót jelez a jövőre nézvést. Úgyhogy fekete helyett kék lesz. Mert az még van és meg is szerezhető.

Hiperszuperkutykurutty

El kell oszlassak egy általános tévhitet: tesztúton lenni nem csupa móka és kacagás. Megvan persze ez a része is, mert messze vagyunk az irodától és a központtól, ami bizonyos fokú szabadságot eredményez, de tizenkét óra melóval pro nap már két nap után nem annyira őszinte a mosoly. És igen, valamennyire kárpótol a konstans fáradtságért a közeg és a hely, ahol vagyunk - bár fent a Sarkkörön annyira nem vicces, mint Granadában, vagy Teneriffén...
Ráadásnak meg ott van az olyan is, mint a tegnap, amikor röpke 16 óra alatt sikerült hazajutni Granadából... Az ok prózai: a két átszállás közül a barcelonai nem sikerült zökkenőmentesre, tekintve, hogy majd egy óra késéssel érkezett be az a repülőgép, aminek Frankfurtba kellett volna juttatnia minket. Ekkora késést reménytelen behozni, tekintve hogy nem úgy száll le és fel egy repülőgép az agyonzsúfolt légtérben, ahogy akar és egy kereskedelmi ingajárat miatt nem fognak tisztára seperni egyetlen folyosót sem.
Ha műszaki hiba okozta volna a késést, mint például a Vueling gépek esetén (a javítást a fedélzetről követtük végig, mivel így nem kell egy petákot se fizetniük az esetleges nagyobb késésért, bár annyira nem vicces, amikor a gép szárnyán matatnak a szakik), akkor nem lenne morgolódás tárgya az eset, de úgy, hogy a frankfurti földi személyzet egyszerűen nem tudta időben befejezni a berakodást, úgy már kicsit más a gyerek fekvése. Az eredmény: öt óra malmozás a reptéren meccsnézéssel és vacsorával kombinálva, továbbá két kör UNO-ra is jutott idő - még jó, hogy nem tettem át a poggyászba a kártyát. Szerencsére a Lufthansa egy 10 eurós utalvánnyal megdobott bennünket, így a kaja ennyivel kevesebbe került és tényleg finomat ettünk. Igen, jól tetszik érteni, elment a gépünk és átfoglalták a jegyünket a következőre, ahol még volt hely... a háromnegyed tízesre... Ráadásul eladtam a szuper ablaknál lévő helyemet egy, a gép elejében lévő helyért tök feleslegesen, hiszen hiába futottunk, mint a nyulak. Így most nincs képem az Alpokról...
A legnagyobb szívás az egészben, hogy így este hét helyett fél tizenkettőre sikerült hazajutni, ráadásul ez utazási idő és nem munkaidő - hiába üzleti út -, így a hétfő nem szabad, ráadásul elveszett egy csomó, egyébre fordítható szabadidő. A szabadidő pedig megfizethetetlen, utalhatnak ezért akármennyit a számlára.
Az egyetlen, ami talán kicsi öröm az ürömben, hogy így Morzsi, vagyis a poggyász is megérkezett és odafentről láttuk lemenni a napot.      

Szuperszamóca

Szuperszamár mindig szerez magának barátokat, néhány éve Győr felé az A2-n ismerkedett menet közben egy orosz családdal - vagyis inkább a család ővele -, ma pedig két igen marcona kinézetű, vállas fickó arcára csalt nagy ovis mosolyt. A Volksgartenben ma LMBTQ népfeszt volt, ami miatt először nem találtam parkolót a Probenhaus környékén, ahol nekem a tánctermem van. Vicces, nem? Otthon a Billy Elliot-ot egy tökkelütött melegpropagandának kiáltja ki (nem az), ami miatt lemondanak előadásokat, itt meg családok mennek ki egy ténylegesen meleg-rendezvényre, mert jó a hangulat és van ugrálóvár.
Eredetileg pénteken mentem volna gyakorolni, csak a kissé selejtes nyurmóka betette a staflit, így áthelyeztem mára a másfél órámat. Na, szóval mennem kellett egy kört a tömb körül, kikanyarodás előtt egyszer csak azt veszem észre bal felől, hogy két nagydarab figura fültől fülig mosolyog integet, fényképez, és feltartott hüvelykujjal lájkolja a Szuperszamarat, miközben kiabál, hogy jó autó és szpasziba. Két kigyúrt, kopasz orosz, a harmadik a zebra másik oldalán várt rájuk. Rég láttam embert ilyen boldognak egy autó láttán, magamat leszámítva, mert én mindig vigyorgok, ha beülök a Szamárba. El is vittem ma őcárevicsségét tánc után pancsolni, mert szégyenletesen koszos volt, majdnem két órán át piperészkedtünk. Merthogy az nem úgy van, hogy beállunk vele a gépi mosóba... Nem. Saját kezűleg lecsutakol, megküzd a magas nyomású mosóval, aztán szárazra törölget, lakktisztítóz, políroz, porszívóz, ablakot pucol, közben csúnyán néz a felhőkre, hogy össze ne pisiljék már a művet és végül tejbetök vigyorral gyönyörködik a ragyogó gépállatban. Mindezt koszosan, büdösen, másfél óra edzés után. Közben legalább tíz autóstárs jött be kocsit glancolni, és egy nő se volt köztük. Úgy néztek rám, mint valami szent őrültre...
A cárevics most újra szuperelegáns, és örömmel bújt be a vadi új, jégeső elleni védelemmel és finom, puha belső béléssel ellátott ponyvája alá, amit múlt héten kaptunk ajándékba egy táncostárstól. Picit nagy rá, mert L-es és ugye egy erősen virsli alkatú, M-es járműről van szó, de nem fogja meg a kis bőrét, védi a naptól és a heti jégesőben már bizonyított. A másikat meg majd eladom, mert amúgy hibátlan, de ezt sokkal jobban szereti és teljesen felesleges két ponyvát raktározni a pinyóban.      

Méret

Az alakom részben genetikai adottság, részben kemény munka, részben pedig a laktózintolerancia eredménye, éppen ezért nem nagyon vagyok haklis a ruhaméretekre. De: amikor ugyanabból a rövid nadrágból egyformán jó a 34es és a 36os, majd felpróbálok egy 32es és egy 36os szoknyát, és mindkettő tökéletesen áll, akkor úgy gondolom, van egy kis bibi a méretezéssel. Nem tudom, hogy miért csinálta ezt az Orsay, eddig nem volt ilyen gond... lehet, hogy túl sokan rendeltek neten és nem mentek be a boltokba vásárolni? Nem tudom, minden esetre azért ez nem jó. Mert én széles ívben lekakadulom, mi van a méretcetlire írva, ha jól áll és kényelmes a ruha, ahogy mérlegem sincs, de sok nőnek lelki gondot okoz, ha eggyel kisebb, vagy nagyobb a méret. Épp elég baj, hogy defektes énképet mutatnak a magazinok -  nem, sem a piszkavas, sem a zsírszalonna, de a vízmentes bodybuilder sem egèszsèges - ne tetézzük ezt még fals méretezéssel is, ha lehet. Lehet?

Gewitter

Volt egy kis vihar erre felénk, szépen átrendezte az erkélyemet. Reggel alaposan meg kell szemlélnem a Cárevics őfelségét, remélem, ő nem kapott akkorát, mint a muskátlik...

A legviccesebb az egészben, hogy Ubi meg fent maradt a párkányon, és nem vetődött a muskátlik után.  

Hatalmas vihar volt egyébként, egy embert agyon is nyomott egy fa a Stadtparkban. 

UPDATE 06.13: A Cárevics jól van, jót tussolt ma délután velem együtt. Utoljára egy kecskeméti repülőnapra tartva sikerült ennyire elázni... De hazatoltam a  biciklit... Esernyősen, tangapapucsosan...

This is uborka

Balkonparasztkodásom eddigi legnagyobb sikere. Ubik. Aranyos, pici ubik!

Autobahn

A német autópályáról az a legenda járja, hogy ott nincs sebességkorlátozás, mehetsz annyival, ami a csövön kifér. Muhaha...
Nos, valóban vannak szakaszok, ahol TÁBLÁVAL nem korlátozzák a sebességet - gondoskodnak a korlátozásról maguk a közlekedők, akik minimális agysejttel a nyakukon ülő tökben volán mögé keverednek.
Először is, nagy sebességgel menni akkor flash, ha nagyjából azonos képességű sofőrök vannak az ember körül  és maga a környezet is zárt - ilyenkor tényleg állat a 200+
A döntött ovál felső szegmensén állni a pedálon valóban adrenalin pur. Balesetveszély itt is van persze, hiszen emberek ülnek a gépekben, de jóval kisebb, mint odakint, ahol Anuluk tömkelege tart A-ból B-be. 
Anulu ugyanis többnyire gyűlölte a fizikát suliban - ha egyáltalán tanult - és simán úgy gondolja, hogy becsoroghat eléd 180-nál 89,5 km/h-val, majd fékezel. Vagy ugyanezt nem 40 tonnással elkövetve mondjuk 110-zel... és nem gyorsít még véletlenül se, hogy mielőbb befejezze a manővert, amit anélkül kezdett meg, hogy belenézett volna a visszapillantóba. Vagy ha bele is nézett, a kétbites rendszer nem dolgozta fel az információt, hogy az a másik kurvára jön...
Nem. Szóval konstans 110-zel (89,5-del) kocog előtted - meg a többi marha előtt, aki haladna - és nem megy vissza a szélsőbe, mert már látja, hogy van 2 km-re előtte egy másik kamion, amit meg kell előznie. Sávot váltani pedig veszélyes, szóval kint marad a belsőben, feltartva mindenki mást, mert neki ehhez joga van. A teherautósok előszeretettel kezdenek például előzésbe emelkedőnek felfelé, a sebességkülönbség nagyjából 1 km/h - a teherautóval előzni tilos táblát jelentős hányaduk telibe szarja. (Ezek miatt is van szükség a jelöletlen - "civil" - rendőrautókra, máshogy nem lehet megfogni az ilyen barmokat.)
Hogy mit jelent nagyot fékezni 180+ tempóról, az Anulut nem érdekli. Ő közlekedik, mert joga van hozzá és tudja, hogy senki sem rángathatja ki a kocsijából és b....hat le neki kettőt, hogy eszednél vagy, te retardált?!
Fék-gáz-fék-gáz. Ez a német autópálya. Ökölbe szorult aggyal markolni a kormányt állandó fékkészültségben, nem pedig önfeledten száguldani mosolygó arccal. A határok megnyitásával túl sok alkalmatlan gyökér került a rendszerbe, főleg keletről. És igen, a magyarok is jócskán közöttük vannak. Ugye, fehér furgonos "barátom", aki cigicsikkel a szádban, bekötetlenül bevágtál kilotízzel a kilohetvennel csörtető, két és fél tonnás patchwork-mintás vas elé...    
   

Edömér és a luxus

Az egész napos hátizsákban tartózkodás után Edömér arca mindent elmond. Az élet kemény...

Elfogók

Nem értem. Szabályosan mentem az autópályán és nem akart se letolni, se megállítani egyetlen civil rendőrautó se. Se a Toyotával, se a Cáreviccsel, de még csak a nyurmókával se az osztrák oldalon. Botrány. Micsoda igazságtalanság!  Remélem, hogy azok, akik most felháborodnak, akkor sem kiabálnak rendőrért, amikor a csontrészeg gyökér jogsi nélkül bedarálja a rokonukat egy frontálisban. Mondom ezt úgy, hogy öt napja rohadtul anyáztam a fakabátokra, mert beszorultam miattuk egy teherautó mögé az érdi emelkedőn. Ja, nénós autó volt. Mögötte sor, lassabban ment a megengedettnél, mégse mert elmenni mellette senki. Nem mert bemenni a legbelsőbe, mert jaj rendőr. Érdekes, nem? Mennyi bátor oroszlán! Vagy inkább cirmicica, aki egyébként menne, mint a disznó, de fél a büntitől. Mert tudja, hogy a nénós autó veszélyes a pénztárcára. Ha nem tudja, szarik a szabályokra, aztán puffog. Nézzünk már magunkba, emberek! Tuti, hogy szabálynyuszkók voltunk, amikor ránk nyomta a kéket a seriff?  Na még egyszer. Biztos?