Kicsit már karácsony

Bár nagyrészt az úgy nevezett átkosban nőttem fel, hiánygazdaságban, Milka csoki, Nintendó, és egyéb nyugati cucc nélkül, sosem fordult elő, hogy ne lett volna ajándék a fa alatt.
A fa alatt, ami a plafonig ért, és a szüleim titokban, bezárt ajtó mögött díszítettek fel. Nem voltunk gazdagok, panelben laktunk (és lakunk ma is), de a szüleimnek volt munkahelye - biztos munkahelye! -, mindig jutott ajándékra és ennivalóra. Mindig volt szép ruhánk, amit felvehettünk szenteste, volt fűtés, és volt autónk, amivel leutazhattunk a nagyszülőkhöz, hogy ott is megünnepeljük a karácsonyt. Emlékszem, mennyire vártam a csengettyű hangját, a pillanatot, amikor végre bemehettem a nagyszobába, ahova a Jézuska letette a karácsonyfát és az ajándékokat. 
Boldog gyerekkorom volt, és valahányszor visszanézem a fényképeket - igen, volt fényképezőgépünk -, az jut eszembe, hogy szerencsés voltam (és vagyok). Sok gyereknek ma, a 21. században, a rohadt nagy szabadságban nemhogy drága kütyükre, de semmiféle ajándékra nem jut, az ennivalóról, fűtésről, biztonságról ne is beszéljünk.

Ő volt az első

Ezért kezdtem el "dobozolni" ezelőtt pár éve. Hogy a sokból legalább egy-kettő arcán mosoly legyen karácsonykor és ne a könnyek folyjanak. Ha belegondolunk, hogy egy átlagos, magyar család - tehát nem a felső tízezer, vagy egy átlagos osztrák család, mert ezek itt néha nem normálisak - mennyit költ ajándékra, ennivalóra ilyenkor, akkor az a nagyjából 10-15 eurónyi összeg, amibe egy doboz összeállítása kerül, smafu.
A tudat azonban, hogy valahol egy kisfiú, vagy egy kislány hatalmas, csillogó szemmel bontja majd ki, ugyanazzal a kíváncsisággal, várakozással, amivel egykor én tettem, megfizethetetlen.
Sok évvel ezelőtt, abban az évben, amikor meghalt a nagymamám, a temetés után szinte azonnal turnézni indultunk Erdélybe egy ottani tánccsoport meghívására. Az a két gyerek, egy kisfiú és egy kislány, aki pár napja a parajdi sóbányában a baptisták jóvoltából magához ölelhetett egy-egy dobozt, még meg se született akkor.

Idén lehetett őket követni

 



Boldog karácsonyt nektek ott lent, srácok! Jó játékot, használjátok egészséggel, ami benne volt!   

Universalmuseum Joanneum mérnök szemmel

Hogy technokrata vagyok, az többé-kevésbé köztudott, éppen ezért viszonylag ritkán bukkanok fel olyan helyeken, mint a természettudományi és mezőgazdasági múzeumok. A kitömött állatokkal, mindenféle növényekkel és ásványokkal ugyanis egy bizonyos idő után nem tudok mit kezdeni, unatkozni kezdek és menekülőre fogom, de nagyon gyorsan.
A Joanneum ettől függetlenül tud érdekes lenni, még egy magamfajta számára is.
Lássuk, hogy miért.
1. Interaktív, birizgálható cuccok mindenhol
Egyszerűen zseniális, hogy a termek tele vannak játékokkal. Valahogy így lehet felkelteni egy gyerek - és egy nem különösebben biológus beállítottságú felnőtt- érdeklődését a természettudományok iránt.

  A képen látható tárló volt az egyik kedvencem a földtörténeti kiállításról - mondjuk ez speciel még érdekelt is -, ahol kis ecsettel kellett kiásni különböző leleteket a homokból. Óriási, de komolyan.
Aztán voltak még mikroszkópok, ahol az ásványok finom összetevőit lehetett látni, földrengés szimulátor, hegység-generátor...
2. Földtörténeti kiállítás
Ez a kiállítás szerintem elképesztő. Részletesen és szemléletesen mutatja be mindazt, amit az ember többnyire halálra unt a föci órán. Oké, hogy a tanár elmondja, hogyan alakult ki az Alpok, de mindezt animáción látni, az sokkal szórakoztatóbb, ahogy a kőzetlemez-mozgás is érthetőbbé válik, ha folyamatában látjuk, mint szárazon elmondva. Mivel rengeteg minden nyomkorászni, tapizni való van a termekben, észrevétlenül el lehet tölteni itt egy órát is akár.
3. A "Mozgó csontvázak" terem
Biomechanika a legszebb módon tálalva. Preparált állat mellett ugyanabban a helyzetben kihelyezett csontváz, plusz egy rövid leírás és mindjárt érthetővé válik, hogyan mozog, miért vannak olyan képességei, amilyenek. Az egész állatos részlegen nekem ez volt a kedvencem, az összes többi nem tudott érdekelni. 

Oké, a bagoly cuki volt, de ennyi. 

4. Ásványgyűjtemény

Ilyen mennyiségben ennyi követ én még nem láttam, és nyilván ez a gyűjteményüknek csak a töredéke.

Kicsit tömény, de mivel minden csillog, meg színes, és vannak mikroszkópok, meg interaktív játékok, így azért emészthető. 

5. A megújuló és fosszilis energiaforrások kiállítás.

A végére hagytam a legzseniálisabbat. Na, ez volt az, ami miatt azt mondom, megérte. Fantasztikusan okos módon, játékosan mutatja be a vízenergiát, a szélerőműveket és a napenergia hasznosítását, a pincében meg felépítettek egy bányatárnát... Igen, lemész a csigalépcsőn, és egy szénbányában találod magad. Eszméletlenül jó.   

Még pár kép:

 

 

Legvégül a piszkos anyagiakról:

Felnőtt belépő csak a természettudományi múzeumba 9 euró, tehát ha valaki mondjuk több, a Joanneum kezelésébe tartozó múzeumot szeretne megnézni, akkor érdemes 24 órás belépőt váltani, ami 13 euró és több helyre érvényes. Minden angolul is ki van írva, tehát a német nyelvtudás nem feltétel. Fotózni lehet, de csak vaku nélkül, fotójegyet váltani nem kell. Az audioguide 2,5 euro, a hanganyag pedig a múzeum honlapjáról letölthető. 

Üdvözöljük a 21. században...

Meg amit malacka elsőre gondolt...

Az hagyján, hogy négyből két csavarnál kiverődött a menet... ha csak ennyi lett volna, akkor már múlt szombat délelőtt vidáman pöfögött volna a gép, de nem.
.................................................................................................................................................

Szombat délelőtt négy gyertya ki, újak be. Krigli leszerelése, menetfúrás, új csavarok be. Semmi. Jó, akkor régi AC le, takarítás, új AC fel. Tádámm - s lőn alapjárat.
Szombat délután próbaút - jármű visszaküzdése a sarokról, utolsó métereken már tolva, mert még beköpi a frankó, új gyertyákat. Jelenség ugyanaz: alapjárat nincs, teljesítmény nincs, fullad, prüszköl, ehh...
Szombat esti program: Samara Biblia részletes átnézése, agyalás, ez bizony elektromos gebasz lesz, az alattomosabb fajtából.
Vasárnap reggel gyújtáselektronika le, csatlakozók felcsiszolása. Semmi.
Végső kétségbeesés. Trafó le, tartalék trafó fel, gyújtáselosztó fedél le, kitakarít, már mindenhonnan folyik a kontakt spray és a WD40.
Motor nagy nehezen röffen... alapjárat stabil... Próbaút? Próbaút. 3km, hiba nélkül. Nem fullad, nem rángat, megy. Ehhe... Indít, leállít, hűlni hagy, újra indít. Működik.
...................................................................................................................................................
Két hétvége ment el, de életre kelt a csökönyös csacsi, és most megy. Mentem vele ma kb. 20km-t és egy nyüffenése se volt, pedig ennyire ótvar, teszetosza forgalomhoz már régen volt szerencsém.
A legrosszabb az egészben persze nem a műszaki hiba, hanem a bizalomvesztés. A tudat, hogy még simán lehet vele gond, hiszen sok alkatrész 23 éves, sosem volt cserélve és nem feltétlenül pihentető úgy vezetni, hogy közben az ember minden idegszálával a gép rezdüléseire koncentrál.
400km van előttünk, HAZA KELL MENNIE, mert nem lehet ilyen időjárási körülmények között tovább a szabad ég alatt. A pára megrág mindent a motortérben, a csatlakozók oxidálódnak, ez az istenverte etanolos szar benzin - érdekes módon mindig a magyar területen betankolttal csinál hisztit, osztrákkal még sose volt gond - széteszi a membránokat, csőbelsőket, a karburátor halála pedig a kosz (meg a gőzbuborék és a víz, de ez már egy másik téma).
Haza fog menni, tudom. Kemény, tajgai fajta. Ha pedig végre otthon leszünk, garázsban, akkor át lesz nézve töviről hegyire, mert ideje lesz törődni is vele egy kicsit és nemcsak hajtani többezer km-t.
Most hétvégén meg, hogy ne legyen annyira unalmas, felújítom szépen a régi benzinpumpát, és felfúrom a régóta sarokban álló polcokat. Ennek is ideje lesz már...


Update: hazament, gond nélkül. Otthon is eldöcögtem még vele pár helyre, húzott, mint a disznó. Úgy néz ki, jól van, bár a fordulatszámmérő néha csinál érdekes dolgokat...

Szuperszamár még mindig kehes

De úgy néz ki, megvan a hiba oka.
Tegnap átesett egy osztófejfedél és forgórész cserén a kicsike, a gyertyákat is kihajtottam, hézagot beállítottam, az egyikre azt kell mondjam, ez már nem gyertya. Beköpte, valószínű a szombati digitális ámokfutás közepette - lehet, jobban jártam volna, ha hazatolom... (Roppant viccesen néztünk volna ki, ahogy egy kb 55 kilós csaj tol egy 940 kilós orosz vasat a városi forgalomban...Igen, ketten együtt nem vagyunk egy tonna, a hiányzó kilókat a szerszámos láda pótolja.)
Mivel alapjárata még mindig nincs - ilyen esetben a legapróbb dolgoknak is örülni kell, szóval nézzük a jó oldalt, legalább beindul, ha csak 5 mp-re is -, úgy döntöttem, leveszem én még egyszer a kriglitetőt - a légszűrő házának fedelét - és megnézem azokat a csavarokat, amiket múlt vasárnap cseréltünk ki.
Nos, amikor egy menetes alkatrészt egyszerűen ki lehet húzni a helyéről, akkor ott már nem nagyon van menet... Ez viszont azt jelenti, hogy négyből két csavar nem tart semmit, ergo ferde a krigli, ott szívja a falsot a malac. Legalábbis remélem, hogy tényleg csak ennyi baja van és nem kell komolyabb műtétet végrehajtani itt a parkolóban.
A felmentő sereg (Apu - műszaki segítségnyújtás, Anyu - lelki támasz) pénteken érkezik a pótalkatrészekkel - szegény szüleim ki kellett menjenek Rákosborzasztóra az általam összeírt, cuki bevásárló listával (zsömle, párizsi.. AC-pumpa, tömítés...), ezúton is köszönöm az asszisztenciát, a gépállat nevében is. Szegény, most olyan kis elkeseredetten csücsül a parkolóban, megérem majd kikezelni a pici lelkét - a reggeli fülsimogatás persze most is jár neki, nem haragszom rá, végtére is, hazahozott és végre értelmesen töltöttem a hétvégét... (Egy modern autónál ilyenkor rég letilt az elektronika, lehet hívni a trélert. Ő megküzdött minden méterért, én meg bájosan mosolyogva anyáztam a volán mögött és tapostam felváltva a pedálokat...)
Aki pedig még mindig nem érti, hogy miért szarakodok ennyit egy 23 éves, keleti autóval, annak azt tudom mondani, hogy azért, mert szeretek vele szarakodni. Bármennyire is furcsán hangzik, én szeretem ezt a 23 éves, keleti autót és ezen az se változtat, ha elromlik. Gépész vagyok, az a különleges fajta, aki nem bánja, ha mocskos, vagy sebes lesz a keze szerelés közben. Nekem ez a kocsi a részem, vele nőttem fel, sokfelé jártam már vele és még fogok is. Lehet, hogy lesz mellette majd másik is - akartam venni egy Bogarat, de Anyuék szerint egy fogatlan gépállat elég a családban, nincs annyi időm, hogy kettőt gardírozzak-, de ő mindig megmarad.       

Anyááááááááááááááááááááááááááááááád!

Az öreg autók első számú törvénye: ha egy dolgot megbontasz, hogy valamit megjavíts, szinte biztosan generálsz egy másik hibát...
Az egész azzal kezdődött, hogy kicseréltük a légszűrőt, és észrevettük, hogy négyből két tartócsavar meg van lazulva és majdnem bezabálta a kicsike az anyákat...
Mivel az ilyesmi cseppet sem vicces, a menetek fel lettek fúrva, új csavarok be, krigli helyretéve - a szenyával még tankolni is elmentem utána, és nem köhögött egy árva kis hangot se, hogy valami nem stimmel nála.
Kifele jövet aztán jött a hoppá, nincs padlógáz - ha tövig nyomom a gázpedált, nemhogy nem gyorsul, de inkább fullad. Ahha. Ez nem jó. Akkor megyünk részterhelésen, véletlenül se nyomkodva nagyon a pedált, nehogy végleg befulladjon, aztán megint hívhatom a Sárga Angyalt. Kihozott gond nélkül, bár alapjáraton kegyetlenül csörgött a kézi benzinszivattyú karja, vagyis valahol tömítetlen volt a rendszer.

 

Ma viszont otthagyott az út szélén. Kicseréltem itt a parkolóban a benzinszűrőt - ideje volt már, ahogy az a képeken is látszik -, szépen megtisztogattam az elektromos sarukat és elmentem vele próbaútra. Jól ment, mint mindig, aztán egy gázadásnál lehörkent és vége volt, mint a botnak. Se alapjárat, se lóf***. Nagy nehezen sikerült életre imádkozni - köszönöm a lelki segítséget annak az úrnak, aki legalább megállt, hogy segíteni próbáljon, jól esett és persze Apunak, aki telefonon próbált segíteni - és meglehetősen digitálisan, de legalább valahogy haza tudtam hozni a Csacsit. A szívem vérzett, ahogy küszködött szegény, hol kapott benzint, hol nem, rángatott, bőgött, néha egész szépen beindult, aztán befulladt megint. Az utolsó métereken már inkább toltam, mert az utolsó előtti kanyarban majdnem szétrázta a váltót.
Most itt áll az én szeretett Szamaram a pakolóban gyakorlatilag mozgásképtelenül, én meg a szervízkönyvet olvasgatom és azon gondolkozom, hogyan fogom kihajtani a benzinrendszerből a dugulást (ha egyáltalán az van benne és nem valami más disznóság miatt csinálja a fesztivált) egy lakótelep közepén úgy, hogy ne jelentsenek fel...

Ruha megszépül - harmadik felvonás

Hízott. Már megint hízott ez a cenk, tuti zugkajált a szekrényben! A kb három hónapja rámigazított, tökéletesen passzoló Ruha ugyanis megint lóg rajtam. Shit. Ettől függetlenül még mindig jobb, mint volt és úgy döntöttem, hogy akármi lesz is ősszel - értsd versenyzek, vagy sem - nekilátok formába hozni. Legyen bevethető, ne akkor kelljen kapkodni vele.

Először is, hiányzanak róla az átalakítás miatt leszedett díszek, ezeket vissza kell varrni. Csipkevirágok, flitterbortnik és a többi apró nyalánkság, természetesen mindent egyesével, és lehetőleg úgy, hogy normálisan nézzen ki. Az már most biztos, hogy nem minden megy vissza, mivel a szabás teljesen megváltozott, és ami eddig jól mutatott, az már így hülyén nézne ki. 
Másodszorra fel kell végre rendesen strasszozni. 4-5mm nagyságú strasszkövek, szintén egyesével. A dög ráadásul csak úgy zabálja a köveket, feltettem ma rá ötvenet és meg se látszik szinte.
A harmadik a hímzés. Mivel a szoknya részhez sikerült anno relatív szerencsétlen anyagot választani, valami alternatívát ki kellett találnom a szebbé tételéhez. A legkézenfekvőbb megoldás a hímzés. Kissé sziszifuszi meló, de a száröltés egyszerű és elég ahhoz, hogy máshogy törje a fényt az anyag, ne legyen annyira...hmmm... prosztó.
Mindez persze valójában halottnak a puszi, mivel attól, hogy kicsit formába lett/lesz hozva, Ruha még mindig totál out of fashion, és nincs sok esélyem vele pozitív irányba kitűnni. Egy swarovskyval mázsaszám teleaggatott, legfrissebb szabású költemény mellett max akkor lehet esélyem, ha sokkal, de sokkal jobban táncolok, mint az abban levő kolléga. Ez fél év kihagyással, széthullott térddel nehéz lesz, de meglátjuk. Egy év versenyzői karrier miatt azonban nem fogok 1500+ eurót kidobni az ablakon. Úgyhogy marad ő, összeakasztgatva hátul a palást alatt, hogy ne lógjon rajtam, mint tehénen a gatya...
(A puliról ne is beszéljünk. Na az aztán tényleg hardcore elavult, nekem meg rövid hajam van.) Merthogy versenyezni fogok, ezt eldöntöttem. Versenyezni fogok, ha nem ebben az évben, akkor a következőben. Magam miatt és a tanárért, aki fél év csend/kihagyás után is azt kérdezi, hogy mikor jössz vissza és ugye hamarosan visszajössz, és ugye jól van a lábad. Nem akarok belegondolni, hogy mire lettem volna képes az ő keze alatt, amikor még ez volt gyakorlatilag az életem. Ezekkel a lépésekkel, ezzel a motivációval és biztatással. Nem, mert sírhatnékom támad.      

Itt van az ősz...

Itt bizony. A szabinak vége, a zalai berekben már gomolyog a köd, a nyári meleg is csak emlék - holnaptól mehetek vissza a balettbe ugrálni tolni a GDP-t -, és hát amikor már be kell kapcsolni a kocsiban a fűtést... Igen, 10-12 fok van odakint, a Szergej meg hát... khmm...erősen légkondicionált.
További tény, hogy a Ladák valóban hidegvérű gépállatok - ennyire simán, értsd egyetlen hörrenés nélkül, már régen sikerült legyűrnünk a Budapest-Graz távot. Ehhez persze a Szergejről tudni kell, hogy igazi gourmet. Képes komoly hisztit csinálni, ha nem a kifinomult ízlésének megfelelő (szigorúan ólommentes 95ös, a hangzatos racing/mifaszom benzint ki nem állhatja) tápanyaggal látják el - le is szoktunk emiatt a hozzánk legközelebbi kagylós kútról, mivel:
1. a Szergej kihányta etetés közben a benzint, majd pedig 160 km-re Pesttől egyszerűen leállt, mert begőzösödött a benzinrendszer.
2. az Artúr is böfögött tőle. Márpedig ha az Artúr böfög, akkor ott igen komoly baj van. (Artúr a család ifjabbik, hét éves gépsárkánya, nevét a színe és gömbölyded formája miatt Gombóc Artúrról kapta. Nem, nem szereti a csokoládét. Azt én szeretem.)
Az egyetlen érdekesség a mai út során igazából csak az volt, hogy éhes lett a picike út közben - nem a régi már a szintjelző úszó, nagyjából csak saccolni lehet, mennyi nafta van még, így fordulhatott elő, hogy mégse volt teli tank a teli tank. Bónusz, hogy valamiért kicsit benzinszag van az utastérben, pedig most nem ette le magát a ,,gyerek". Ráadásul a hátsó ablak páramentesítőjét is ideje lesz szemügyre venni, mert az se működött. Ordító Bölényről - a ventillátor, eredetileg három állása volt, most már csak egy, a legnagyobb megy - ne is beszéljük, az ő hatásfoka se volt ma éppen világbajnok, Spongya Bobbal kellett letörölnöm a párát a szélvédőről... ehh... De legalább az olajcsere megtörtént, ha már az új légszűrőt nem is tudtuk betenni, merthogy nem passzolt. Utángyártott, ukrán szar, most kereshetek Niva szűrőt itt kint, már ha van még a régebbi típusokhoz, vagy akkor cserélem le az egyébként igen redvás alkatrészt, ha megint otthon leszünk. Tja, kérem, 23 éves youngtimer. Nincs idő mellette unatkozni, az embargó miatt ráadásul akadozik az alkatrészellátás, az AC-nk se jött még meg, a boltos mondta, hogy ne is álmodjak eredeti, ruszki pumpáról, mert teljesen bizonytalan, hogy mikor kapnak, ha egyáltalán. 
És hogy legyen egy kis napi politika is így a végén: Ennek az egész, mesterségesen generált és fenntartott menekültkáosznak a szlovének lesznek a legnagyobb nyertesei. A pályamatricájuk ugyanis mocsok drága, de aki nem akar esetleg orbitálisat szívni az északi útvonalon Ausztria felé, az mind erre jön, szóval meg kell vegye. Én még ennyi kocsit, pláne osztrák, vagy magyar rendszámmal még nem láttam a szlovén pályán, pedig már évek óta erre járok ki...

Walls of Ston

Beetetés...

Korábban írtam már Stonról, legalábbis pár sort.
Na szóval: ez keményebb volt, mint Kotor, bm!
Hazafelé jövet álltunk meg Stonban, a falmászás nem is igazán volt betervezve, de hát tíz nap puhánykodás után nekem MUSZÁJ valami balfaszságot csinálnom, különben nem lennék én.
A beugró 40 kuna. Ennyit fizet az a mazochista állat, aki déli napsütésben bevállalja a Falat.
Alapvetően nem nagy távolságról van szó: 5,5km Mali Ston és Ston között.
5,5 km tényleg nem sok, csakhogy emelkedik. Nem kicsit, nagyon.
A fényképek nem adják vissza a meredekséget.

... és amikor felsírtam

Nem szokásom ilyesmit mondani, de ide tényleg csak kifogástalan állapotban lévő keringési rendszerrel tessenek felmenni. Merthogy ez kegyetlen. 

Walls of Ston

A kilátás persze gyönyörű, összehasonlítva Kotorral a látnivalók száma minimális, mégis megéri.

Ston, háttérben a sómedencék

A hegytetőn álló erődítmény jelenleg még nem megközelíthető, de már építik vissza a felvezető falat, egy-két éven belül elérhető lesz. Már ha valaki be meri vállalni a hegytetőre vezető utat...

Itt már lefelé...

A két Ston (a kis meg a nagy) a Peljesac legrégebbi települései közé tartoznak, a Fal maga a sólepárlók védelmére épült.
A városkában jelenleg is nagy rekonstrukciós munkák zajlanak.
Ha valaki szereti a kagylót, akkor mindenképpen térjen be valamelyik helyi étterembe, mivel frissen halásszák az öbölben. 

Pozdrav

Pozdrav iz Orebića, avagy végre eljutottam nyaralni. Igaz, 950 km volt, meg kemping, de végre nem hivatalból vagyok úton. A mobilhome pedig jó dolog, feltéve, hogy valakinek nincs nagy komfortigénye, mivel a mobilhome pici és ugyebár a kemping az kemping, nem szálloda. Bár esküszöm, tisztább volt a cucc fürdője, mint a Rába cityben a 30e forintos szobáé. Ami kicsit betett az első pár napban, az a nyávogó, visítozó cseh-szlovák, totál neveletlen óvodások illetve bölcsődések hada, akiket kicsapnak a k. Szülők legelni... nem, a legkevésbé sem cukik reggel 7-kor, és sokat elmond a felnőttekről, hogy a szomszéd lengyel apuka kétszer szólt rá az egyik cseh anyukára, hogy a pelenkás totyogója amúgy épp lelécelőben van, esetleg ha gondolta, fogja meg, mielőtt fejest ugrik a fél méteres partról a 10cms vízbe.

Orebić, vagy még inkább Kučište a Peljesac-félszigeten, pont
Korčula várossal szemben található, és ideális hely az aktív pihenést kedvelőknek. Egyrészt lehet szörfözni, meg kite-ozni, ha valaki tud, másrészt remek kiindulópontja lehet különböző kirándulásoknak. Merthogy:
1. Közel van Korčula, potom 15kn egy hajóút. Ha pedig Korčula, akkor ugye Marco Polo és moreška, de erről később. Ja, a katedrálisba nincs belépő, csak a harangtoronyba felmenet fizetős.
2. Közel van Dubrovnik is, kb 100km, mert ki kell menni a félszigetről is. Az út állat, csupa kanyar, igazi élményautózás, de mindenki tankoljon előtte, mert benzinkút nincs sok...
3. Ston. 5,5km várfal, hegynek felfelé. Nem vénnek való vidék. A beugró 40kn, és keményebb menet volt, mint Kotor. Majd lesz róla egy külön poszt.
4. Maga Orebić is egy worth to visit hely a kicsi, de érdekes tengerészeti múzeumával, a kapitányok temetőjével és a ferences kolostorral a hegytetőn, ahol van még egy tengerészeti múzeum (20kn/fő), gyönyörű hajómakettekkel és rengeteg érdekességgel a helyi kapitányokat illetően. Majdnem bővebb a gyűjtemény, mint odalent. Hardcore túrázók felmehetnek a St. Ilija hegycsúcsra is. 961 m, semmiség...A Mimbelli étterem a központban szerintem jó, nem olcsó, az igaz, de egyszer megéri, mert a kaja nagyon finom, és a kiszolgálás is első osztályú.
Greenie tanácsa: A lignjet mindig sa žara tessék kérni, az az igazi, nem a prženi. Rántott tintahalkarikát lehet otthon is sütni a fritőzben...
5. Ha valaki nagyon akar, lehet kishajókázni is, mennek kirándulóhajók pl Mljet szigetére, de ez szerintem lehúzás. Akár 300kn-t is képesek legombolni érte. Per fő. Ennyiből 3 ember megkajál a Mimbelliben, vagy éppen megtekinti a moreškát.
Ami kicsit tré, az a gyalogút hiánya Orebić és Perna között. Este gyakorlatilag életveszélyes  gyalogolni, nem is teszi senki. A parkolók 5-6kn-t kérnek óránként, ami nem rossz és legalább nem vasalják ki az embert.

Ligne sa žara

Válság Zöldségfalván

Ezek az öt éves periódusok nálam mindig veszélyesek... Válságban vagyok, na!
Először is, eszem ágában sincs feladni a táncot, mint hobbit, viszont egyre nehezebb összeegyeztetni a munkámmal és ez - maximalista lévén - nagyon frusztrál.
Azzal kezdődött, hogy egy ártatlannak tűnő sérülés - meghúztam a nyakamat és előjött egy korábbi térdsérülés is - a munkahelyi stresszel (meg egy idióta macskajancsival a nyakamon) kombinálva elég szépen betett nekem, és gyakorlatilag tavasz óta nem edzettem rendesen. Ehhez jött, hogy szívem első számú cukorborsója bizonyos keringési problémák miatt (AC-t kell cserélni, és akkor remélhetőleg megoldódik a probléma) alkalmatlan hetente 400km letekerésére, a kísérleti cukorborsókat meg idén márciusról igencsak rövid pórázra fogták az illetékesek, úgyhogy hiába terveztem, nem tudtam feljárni versenyórákra Bécsbe. Az már csak a hab a tortán, hogy mindeközben még folyamatosan úton is vagyok, tehát esélyem sincs eljutni próbára, már amikor éppen van, lévén ugyebár nyári szünet, a próbaházba pedig, ahol eddig gyakoroltam, folyamatosan betörnek - kész Chicago -, így leszerelték a kulcstrezor, szóval most kulcsom sincs.
Versenyezni, fejlődni, egyáltalán táncolni viszont még mindig szeretnék, így aztán nagyon bánt, hogy elhanyagoltam az edzéseket és a kondim is totálisan odalett. A helyzeten nem segített a Granadában meglátogatott flamenco est - sőt, mondjuk ki, csak rontott, mert emlékeztetett arra, hogy valami nagyon hiányzik az életemből. Hiába nyomom itthon a fitneszt, a lazaságom, az állóképességem odavan és valahol a motivációm is. Hiányzik az ír sztepp, hiszen folyamatosan frissen tartom a tavaly ősszel tanult lépéseket, de nem úgy, ahogy régen. Igen, táncoltam a hotelszobában Spanyolországban éppúgy, ahogy Szarajevóban a konditeremben is, vagy éppen itt a ház előtt ugrókötelezés és kocogás után, de... ez kevés! Ez nem elég ahhoz, hogy kibírjak egy intermediate, pláne nem egy open roundot, mivel kiköpöm a tüdőmet egy Blackbird után is! Ez nulla, semmi, így nem lehet kiállni. A ruha is a szekrényben várja sorsa jobbra fordulását, pont olyan, mint én - alapvetően oké, de valahogy mégsem, mert hiányos, nem kész.
Lehet, most kellene váltani, de mire? Balettozni nem mehetek vissza, azt már nem bírja ki a lábam, és ahogy fest, a hátam se, de akkor mit kellene csinálnom? Hastánc, hiphop nem érdekel, kortárs képzés nincs a közelben, a páros táncok kicsukva, az überdivatos salsától amúgy is rosszul vagyok... Nem könnyű. Van persze még egy lehetőség, egy flamenco iskola nem messze a munkahelyemtől, hetente egy óra, az feküdne, lehet, meg kellene néznem. Lehet, tényleg szögre kellene akasztani egy kicsit a szteppcipőt így tizenöt év után, és átnyergelni valami másra, de akkor mi lesz a tavaly októberben kitűzött céllal, a 2016-os utolsó EB-vel? Kapituláljak és hagyjam cserben a TANÁRT, aki megbízott bennem?
Vagy szorítsam össze már megint a fogamat, és kászálódjak ki de kva gyorsan az önsajnálatból, mert az óra ketyeg, és októberben Bécsben talán még lenne esélyem legyőzni önmagamat? Egy Job of Journeywork, egy-két intermediate talán még kiadná, és az eredmények tükrében könnyebb lenne jó döntést hozni a hogyan továbbot illetően.
Mindegyik kihívás. Mindegyik képes lenne arra, hogy visszaállítsa a lelki békémet, amit nem találok már egy ideje. Nem tudom, melyik legyen.

Má megint...

Még jó, hogy szeretek utazni, és nem zavar, hogy hónapokig egy bőröndben - vagy kettőben - lakom. Szeptemberig ugyanis gyakorlatilag ez a helyzet, megy a km rendesen a lábamba. Utána meg, ha bejön a munka - aláírják az új szerződéseket a kedves vevővel -, akkor újra indul minden és meg se állunk az elkövetkező 3 évben. Persze én könnyen vagyok, max a szomszéd majd locsolja a muskátlikat, de a családosoknál ez azért nem feltétlenül előnyös. Jó pénz, persze, de könnyen lehet a válóperes ügyvédet is fizetni belőle...
A vonatozás egyébként vicces dolog, múlt héten pl Bécstől álltam a railjeten, mert már nem tudtam helyjegyet venni. Se légkondi, se klotyó. Nem, nem a menekültek miatt, a franc se akar Ausztria felől keletnek menni. Egyszerűen csak a szokásos hozzáállás, ahogyan az is, hogy valamiért egyre többször sikerül a grazi direktre kalauz helyett ogrét beosztani. Nagyon bírom Shreket, nem az ogrékkal van bajom úgy generel, de nem tartom szerencsésnek, ha magyaron kívül semmiféle idegen nyelvet nem beszélő, kimondottan ellenszenves példányokat nemzetközi forgalomba, egyáltalán utasközelbe engednek. A stílus, amit egyik-másik megenged magának, enyhén szólva bicskanyitogató, és a baj ezzel az, hogy az ember azokra is ferdén néz utána, akik nem érdemlik meg. Nagyon sokáig nem volt amúgy ilyen probléma, mert ha nem is tudott angolul a kaller, legalább nem voltak kompenzálandó komplexusai és nem kezelte úgy a nyomorult külföldi utast, mint egy darab szart.
A másik nagy kedvencem, és szintén csak a szokásos, ellenben nemzetfüggetlen probléma, hogy mihelyst a k. Utas leteszi a seggét a vonaton, nekiáll zabálni. Naná, hogy kolbászt, leberkäsesemmelt, vagyis valami orrfacsaróan büdöset, amitől mindenkinek hányingere lesz körülötte. Legközelebb pálpusztait is hozzá, légyszi, ha már lúd, legyen kövér! A szelfizést hagyjuk, ezt se értem, de én régimódi vagyok. Vonatozni egyébként azért szeretek, mert kényelmes, és tudok nézelődni, ami a volán mögül téve hangyabokányit veszélyes.

Granada kèpekben - első felvonás

Arra kell menni

Alhambra a Generaliféből

Generalife

Ember alkotta csepkövek

Oroszlános udvar - Nazari paloták

Az Alhambra tényleg gyönyörű. A sok szájtáti persze zavaró, szóval aki nem szeretne anyázni a kelembóláló, szelfiző siserehad miatt, az menjen főszezonon kívül. 

Bazársor Granada - mintha Sarajevot látnám

Szent Jeromos rendház

Kerengő

Izabella és Kolombusz

Még mindig nem számoltam össze, hány képet is lőttem a tesztút során, de ez a digitális gépek korában nem is igazán lényeges. Az analóg meg amúgy is otthon szunyált a szekrény aljában - nem fért be... - szóval ennyit erről.

És akkor Greenie mégis bejutott az Alhambrába

Sokan mondták már rám, hogy makacs és keményfejű vagyok. Nos, ez igaz, vállalom. Viszont enélkül aligha jutottam volna be az Alhambrába. Merthogy bejutottam, és megnéztem mellette még vagy 5 másik műemléket is, Granada kártyával. Ez ugyan nem a legolcsóbb megoldás, ha valaki nem akar mást látni, mint a mór palotákat, ellenben az egyik legjobb, ha igen.
A legtöbb idelátogatónak sajnos ugyanis Granada = Alhambra, és az, hogy van emellett még számos egyéb műemlék is, az nem érdekli. Itt emelném ki a két monostort, a Szt. Jeromost és a karthaúzi rendházat. Mindkettő lenyűgözően gazdag, igazi építészeti és kulturális kincs, érdemes megtekinteni. A katedrális és a királyi kápolna szintén, a környéken rozmaringgal hadonászó dzsipsziket meg mindenki válaszra se méltatva pattintsa le. (Ezek azok a jósolós fajták, mint régen a Deák téri metrónál is előfordultak. Hülyeségeket locsognak, és mindenáron papírpénzt kérnek.) Szintén nem kihagyandó a Szt. Miklós templom az Albaicínben, ahonnan 2 euróért a legszebb panoráma fotókat lehet lőni. A belépővel a helyreállítás és régészeti feltárás költségeihez járul hozzá az érdeklődő.
A Granada kártya további előnye, hogy a helyi buszokon 5 ingyenes útra jogosít (a 3 napos, az 5 naposhoz 9 utazás jár), így nem kell taxizni. Amúgy is vicces bkv-zni külföldön.
További javasolt tevékenységek Granadában: flamenco est, elveszés az Albaicín kerületben, tapas evés. Sört ne igyon senki, mert az nem jó. Képek hamarosan.

Granada - először

Néha nemcsak a rémálmok elevenednek meg, hanem az álmok is... itt vagyok Granadában. Amióta gyerekként láttam az 1492, a Paradicsom meghódítása című filmet, arról álmodtam, hogy egyszer eljutok ide, és megnézem az Alhambrát. Most 2,7km, ennyi választ el tőle. Az egyetlen gond, hogy nincs jegy - elfogyott. Azért még próbálkozom, a reményhal megy utoljára. Idefele meg majdnem összenyálaztam a Picúr kormányát, amikor egyszer csak ott termett a hegyen Lorca erődje. Vazze, ekkora böszmeteget már régen láttam! Valami eszméletlen lehet... sajnos, a konvoj nem állhatott meg - különben sose érünk le -, úgyhogy fotó nincs. Mondtam is az Edömérnek, hogy egyszer visszajövünk ide, és megnézzük.
Szóval Granada. A szállónk csúcs, végre tudok aludni. Ugyan mocsok meleg van, 40 fok körül, és továbbra se nyaralunk, de akkor is, nagyságrendekkel jobb, mint Sitgesben.
Amit nem értek, az a szállók általános hozzáállása a selejtekhez: a bolt tele van laktózmentes holmival, a minibárt már elfoglalták nálam a joghurtok, szóval hogy a retekbe lehet az, hogy előre szóltunk és mégsincs, csak nagy pofahúzogatásra kaja. Akkor is csak tej. Ja, és azt sem értem, hogy minek a szalámiba tejpor. A paprikás szalámiba. Noooooormális?
Ráadásul akkor se fogják a vételt, amikor kakaóval és joghurttal vonulok le reggelizni. Ehh... az se teljesen világos, hogy az hogy lehet, hogy valaki egy 4 csillagos szálloda recepcióján nem beszél angolul.
Na mindegy, még egy hét, azt már kibírom. Közben úgyis megyünk vásárolni. Hétvégén meg városnézés, esetleg kirándulás. És reménykedem, hogy valahogy mégis bejutok az Alhambrába.

Barcelona fél nap alatt

Láttad a Sagrada Familiát? Nem. És valamit Gaudìtól? Nem. Akkor mit láttál, Greenie, bm?
Például a La Ramblát. Érdekes, Váci utca qva nagyban, a fridzsider fokozatra kapcsolt klimával megvert üzletekkel. Azért a disney bolt vicces volt, kész mázli, hogy nem volt 158as méretben elza kosztüm, mert beígérték, hogy kapok egyet, és a következő specialista meetingre abban kell menjek. Mondtam, hogy szívesen, amennyiben az ajánlat tevője olafnak öltözik... há hogy néznék már ki hóember nélkül?!
Meg a Tibidabot. He? Vidámpark, csak éppen nem terjeng trágyaszag, és nem juttatták csődbe, hogy aztán valami haver újranyissa más néven, kevesebb játékkal.
Igen, így is lehetett volna csinálni, Tibidabo módra. Ilyenkor jövök rá, hogy Magyarország milyen kincseket herdál el... hogy mennyi mindenünk van, ami számunkra megszokott és kacatnak véljük, holott valójában kincs. Mint a javítóban rohadó gőzösök például, vagy a vidámpark. Az osztrákok be voltak ájulva a miénknél valamivel fiatalabb körhintától, én meg néztem, hogy mi itt a látnivaló. A repcsi persze tényleg mókás, az egyedi, akárcsak a mi hullámvasútunk.
Mondjuk a karszalag nagyon nem éri meg, ha nem akarja ott tölteni az ember az egész napot. 28,5 euro, cserébe minden játékra jó. Onnan tudom, hogy ennyi, mivel az akusztikus kollegával fel akartunk ülni a hullámvasútra.
Röviden: Barcelona meleg, és párás, jó nagy kikötővel, ahol nagyon szép hajók is vannak. A nevezetességek meg jól szétszórva mindenfelé. És ha valaki úgy gondolja, hogy csak a nők járnak boltról boltra, az sosem próbált még ajándékra vadászó pasikkal shoppingolni.
Azt is meg kellett állapítsam, hogy az 50+ naptej oltári találmány, csak éppen kitűnően ragad bele a kosz is. Mindegy, én legalább nem sültem well done-ra, mint egyik másik srác, aki a szombati dizsizés után a strandon töltötte a vasárnapot.
(Arra persze csak Sitgesben jöttünk rá, hogy szupermarketbe elfelejtettünk bemenni... sebaj, itt nincs vasárnapi zárva tartás, üdülőhelyen meg pláne.)
Még egy napunk van egyébként itt, aztán indulunk Granada felé. 880 km, és az Alhambra.

A Peppi természeten fotózkodni akart, csak hogy bosszantsa az Edömért, aki nem fért be a táskába. 

Sitges

Íme, néhány fotó Sitgesről, ahol szállásunk van. A teret, amit mi egyszerűen csak mozinak hívunk, nem fotóztam le...

Úgy tudnám leírni a legjobban, hogy a neonx színű napernyők alatt nem hetero párok/csoportok ülnek és bámulják a felhozatalt... avagy ahogy az egyik kollega mondta: Basszus, életemben először fordult elő velem, hogy utánam fütyültek az utcán...

Az egérbirodalom visszavág és egyéb nyalánkságok

Avagy Greenie on the road again

Nem tudom, nekem nem annyira begyere a spanyol tengerpart. Egyrészt homokos, aminek meg vannak a maga hátrányai, pl nem lehet csak úgy letenni a türcsit a földre, ès persze az előnyei is, minthogy nem vàgja szét az ember tappancsát a kő. A víz amúgy meleg - kivéve dagálykor... akkor mocsok hideg. Brrrrr...
Másrészt a zajszint sokszorosa a horvátoknál mgszokottnak, és éjjel egyig megy a dajdaj. Tekintve, hogy nem nyaralni jöttünk, ez  annyira nem vicces. Persze, valamit valamiért - a tengeŕre néző erkély mellé utcafront is jár ám, nemcsak kilátás. Arra is kíváncsi vagyok, hogy szuszakolom ki a pindurit a mélygarázsból, mivel a kapu nem túl széles, a jószágnak meg jó a térkitöltése.
A net harmatos, legalábbis nálam - olyannyira, hogy a recepciós már jelet se talált, amikor feljött megnézni. A klotyót meg alig lehet lehúzni... well done. Ami plusz nagyon zavar, az a 15 fokra bekapcsolt klíma: a takarítók folyamatosan buzelálják a kapcsolót, sikerült is megfáznom, ami nem túl örömteli, ráadásul nem hoztam bundás pizsamát. (Van persze annak is bája, amikor 35 fokban neocitrant kortyolgat az ember a plázson koktél helyett...)
Az utazásról röviden annyit, hogy Airbus A321 vs. fehér laboregerek 1:0, a kapitány arca pedig a priceless kategória gyémánt fokozatát érdemelte ki, amikor megpróbálta röhögés nélkül elmondani, hogy a korábbi egérszállítmány egy része kereket oldott, és jelenleg is a fedélzeten tartózkodik. Egy óra késés lett a vége a cincin szabotázsnak, mivel egérrel a csomagtérben nem szállhattunk fel, és keríteni kellett egy másik gépet, de iziben. Tavaly a kígyó, most az egér. Kíváncsian várom, jövőre mi lesz...
Akit pedig felkavar, ha két pasit lát kézen fogva sétálni az utcán, az ne Sitgesbe szervezze a családi nyaralást. A helyzet ugyanis az, hogy a plázson a tangás pasik száma a tangás nőkéhez képest egy nagyságrenddel nagyobb, és akkor finoman fogalmaztam.
Folyt. Köv.

Második állomás következik

Jackass túra - második állomás: ON
Nem tudom eldönteni, hogy én vagyok-e pakoló-zseni, vagy a felét nem csomagoltam be annak, ami szükséges lenne... Valahogy kevésnek tűnik a cucc, igaz, azt még nem tököltem ki, hogy Gombóc Artúrt hogyan fogom kiegyengetni annyira, hogy beleférjen a kézipoggyászba. A helyzet ugyanis az, hogy a bőröndöm ugyan kézipoggyász-kompatibilis, de csak akkor, ha teljesen le van lapítva a teteje, különben meghaladja a 23 cm-t. Beszuszakolom én a tartóba, a nyers erő sok mindent megold, csak nem akarok hisztit a reptéren. A másik nagy találós kérdés, hogy hogyan vigyem magammal úgy a kenyeret és az abonettet, hogy ne morzsaként érkezzen meg. A kézipoggyászba ugyanis már nem fér, kell a hely a Gombóc Artúrnak és a csokoládéknak, Edömérről és a kispárnámról nem is beszélve.
(Mivel eddig minden évben gebasz volt a csomagokkal, nem akarom a számomra fontos dolgokat a feladott táskába tenni. Így aztán Edike, az Artúr és a párna MUSZÁJ, hogy a kézipoggyászban legyenek.) Igazság szerint be kellett volna tenni a kaját valamelyik kocsi csomagtartójába, de nem voltam ott, amikor elindult a transzport. Úgyhogy most szívás van és tetriszezhetek a zoknikkal. Szóltunk ugyan a szobafoglaláskor, hogy selejtes vagyok, de az árban csak a reggeli van benne, és míg a többiek vidáman bekajálnak bármit, amit eléjük tesznek, addig én nagyon könnyen kicsinálhatom magam pár nap alatt. Hja, laktózintolerancia. Mondjuk még mázli, hogy "csak" laktóz és nem glutén. (Van laktáz enzimem, de annak is megvan a böjtje utána...sajnos.) A szomszéd nénivel már lezsíroztam, hogy öntözi majd a virágaimat, amíg nem leszek, úgyhogy idén úgy néz ki, Rambó és társai is megússzák keményebb kiképzés nélkül.
Mondjuk, kíváncsi vagyok, mit tud arrafelé egy 5 csillagos szálloda... remélem, lesz konditerem, ahol tudok majd pattogni, mert a futócipő már végképp nem fért a táskába.

Ismét úton

 A júni vége - teljes július időszakot felölelő jackass túra első állomásához érkeztünk: Edömér és én jelenleg Maisachban bambuljuk egymást egy hotelszoba kanapéján. És ha még egyszer rám sóznak egy navi nélküli bérautót, én rájuk uszítom az egész teknőc-falkát, Vérpeppivel az élen. Hiába Volvo, akkor is. A Gugli térkép ugyanis minden volt, csak pontos nem, a pályán még elment, de itt a kis utakon csúnyán bevitt a susnyásba. Alig találtam meg a hotelt, ami egyébként eszméletlen cool, a recepciósok végtelenül kedvesek, a szoba pedig elképesztően szép. Minden új, tiszta. Hja, Németország... amúgy Hotel  Abasto a neve. Ajánlom mindenkinek, aki München közelében keres szállást. Olcsónak nem olcsó, de frankó, és bivaly a WiFi. A reggeliről majd később nyilatkozom.

Edömér és Peppi ejtőznek