Hízott. Már megint hízott ez a cenk, tuti zugkajált a szekrényben! A kb három hónapja rámigazított, tökéletesen passzoló Ruha ugyanis megint lóg rajtam. Shit. Ettől függetlenül még mindig jobb, mint volt és úgy döntöttem, hogy akármi lesz is ősszel - értsd versenyzek, vagy sem - nekilátok formába hozni. Legyen bevethető, ne akkor kelljen kapkodni vele.
Először is, hiányzanak róla az átalakítás miatt leszedett díszek, ezeket vissza kell varrni. Csipkevirágok, flitterbortnik és a többi apró nyalánkság, természetesen mindent egyesével, és lehetőleg úgy, hogy normálisan nézzen ki. Az már most biztos, hogy nem minden megy vissza, mivel a szabás teljesen megváltozott, és ami eddig jól mutatott, az már így hülyén nézne ki.
Másodszorra fel kell végre rendesen strasszozni. 4-5mm nagyságú strasszkövek, szintén egyesével. A dög ráadásul csak úgy zabálja a köveket, feltettem ma rá ötvenet és meg se látszik szinte.
A harmadik a hímzés. Mivel a szoknya részhez sikerült anno relatív szerencsétlen anyagot választani, valami alternatívát ki kellett találnom a szebbé tételéhez. A legkézenfekvőbb megoldás a hímzés. Kissé sziszifuszi meló, de a száröltés egyszerű és elég ahhoz, hogy máshogy törje a fényt az anyag, ne legyen annyira...hmmm... prosztó.
Mindez persze valójában halottnak a puszi, mivel attól, hogy kicsit formába lett/lesz hozva, Ruha még mindig totál out of fashion, és nincs sok esélyem vele pozitív irányba kitűnni. Egy swarovskyval mázsaszám teleaggatott, legfrissebb szabású költemény mellett max akkor lehet esélyem, ha sokkal, de sokkal jobban táncolok, mint az abban levő kolléga. Ez fél év kihagyással, széthullott térddel nehéz lesz, de meglátjuk. Egy év versenyzői karrier miatt azonban nem fogok 1500+ eurót kidobni az ablakon. Úgyhogy marad ő, összeakasztgatva hátul a palást alatt, hogy ne lógjon rajtam, mint tehénen a gatya...
(A puliról ne is beszéljünk. Na az aztán tényleg hardcore elavult, nekem meg rövid hajam van.) Merthogy versenyezni fogok, ezt eldöntöttem. Versenyezni fogok, ha nem ebben az évben, akkor a következőben. Magam miatt és a tanárért, aki fél év csend/kihagyás után is azt kérdezi, hogy mikor jössz vissza és ugye hamarosan visszajössz, és ugye jól van a lábad. Nem akarok belegondolni, hogy mire lettem volna képes az ő keze alatt, amikor még ez volt gyakorlatilag az életem. Ezekkel a lépésekkel, ezzel a motivációval és biztatással. Nem, mert sírhatnékom támad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése