Ezek az öt éves periódusok nálam mindig veszélyesek... Válságban vagyok, na!
Először is, eszem ágában sincs feladni a táncot, mint hobbit, viszont egyre nehezebb összeegyeztetni a munkámmal és ez - maximalista lévén - nagyon frusztrál.
Azzal kezdődött, hogy egy ártatlannak tűnő sérülés - meghúztam a nyakamat és előjött egy korábbi térdsérülés is - a munkahelyi stresszel (meg egy idióta macskajancsival a nyakamon) kombinálva elég szépen betett nekem, és gyakorlatilag tavasz óta nem edzettem rendesen. Ehhez jött, hogy szívem első számú cukorborsója bizonyos keringési problémák miatt (AC-t kell cserélni, és akkor remélhetőleg megoldódik a probléma) alkalmatlan hetente 400km letekerésére, a kísérleti cukorborsókat meg idén márciusról igencsak rövid pórázra fogták az illetékesek, úgyhogy hiába terveztem, nem tudtam feljárni versenyórákra Bécsbe. Az már csak a hab a tortán, hogy mindeközben még folyamatosan úton is vagyok, tehát esélyem sincs eljutni próbára, már amikor éppen van, lévén ugyebár nyári szünet, a próbaházba pedig, ahol eddig gyakoroltam, folyamatosan betörnek - kész Chicago -, így leszerelték a kulcstrezor, szóval most kulcsom sincs.
Versenyezni, fejlődni, egyáltalán táncolni viszont még mindig szeretnék, így aztán nagyon bánt, hogy elhanyagoltam az edzéseket és a kondim is totálisan odalett. A helyzeten nem segített a Granadában meglátogatott flamenco est - sőt, mondjuk ki, csak rontott, mert emlékeztetett arra, hogy valami nagyon hiányzik az életemből. Hiába nyomom itthon a fitneszt, a lazaságom, az állóképességem odavan és valahol a motivációm is. Hiányzik az ír sztepp, hiszen folyamatosan frissen tartom a tavaly ősszel tanult lépéseket, de nem úgy, ahogy régen. Igen, táncoltam a hotelszobában Spanyolországban éppúgy, ahogy Szarajevóban a konditeremben is, vagy éppen itt a ház előtt ugrókötelezés és kocogás után, de... ez kevés! Ez nem elég ahhoz, hogy kibírjak egy intermediate, pláne nem egy open roundot, mivel kiköpöm a tüdőmet egy Blackbird után is! Ez nulla, semmi, így nem lehet kiállni. A ruha is a szekrényben várja sorsa jobbra fordulását, pont olyan, mint én - alapvetően oké, de valahogy mégsem, mert hiányos, nem kész.
Lehet, most kellene váltani, de mire? Balettozni nem mehetek vissza, azt már nem bírja ki a lábam, és ahogy fest, a hátam se, de akkor mit kellene csinálnom? Hastánc, hiphop nem érdekel, kortárs képzés nincs a közelben, a páros táncok kicsukva, az überdivatos salsától amúgy is rosszul vagyok... Nem könnyű. Van persze még egy lehetőség, egy flamenco iskola nem messze a munkahelyemtől, hetente egy óra, az feküdne, lehet, meg kellene néznem. Lehet, tényleg szögre kellene akasztani egy kicsit a szteppcipőt így tizenöt év után, és átnyergelni valami másra, de akkor mi lesz a tavaly októberben kitűzött céllal, a 2016-os utolsó EB-vel? Kapituláljak és hagyjam cserben a TANÁRT, aki megbízott bennem?
Vagy szorítsam össze már megint a fogamat, és kászálódjak ki de kva gyorsan az önsajnálatból, mert az óra ketyeg, és októberben Bécsben talán még lenne esélyem legyőzni önmagamat? Egy Job of Journeywork, egy-két intermediate talán még kiadná, és az eredmények tükrében könnyebb lenne jó döntést hozni a hogyan továbbot illetően.
Mindegyik kihívás. Mindegyik képes lenne arra, hogy visszaállítsa a lelki békémet, amit nem találok már egy ideje. Nem tudom, melyik legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése