A fa alatt, ami a plafonig ért, és a szüleim titokban, bezárt ajtó mögött díszítettek fel. Nem voltunk gazdagok, panelben laktunk (és lakunk ma is), de a szüleimnek volt munkahelye - biztos munkahelye! -, mindig jutott ajándékra és ennivalóra. Mindig volt szép ruhánk, amit felvehettünk szenteste, volt fűtés, és volt autónk, amivel leutazhattunk a nagyszülőkhöz, hogy ott is megünnepeljük a karácsonyt. Emlékszem, mennyire vártam a csengettyű hangját, a pillanatot, amikor végre bemehettem a nagyszobába, ahova a Jézuska letette a karácsonyfát és az ajándékokat.
Boldog gyerekkorom volt, és valahányszor visszanézem a fényképeket - igen, volt fényképezőgépünk -, az jut eszembe, hogy szerencsés voltam (és vagyok). Sok gyereknek ma, a 21. században, a rohadt nagy szabadságban nemhogy drága kütyükre, de semmiféle ajándékra nem jut, az ennivalóról, fűtésről, biztonságról ne is beszéljünk.
Ő volt az első |
A tudat azonban, hogy valahol egy kisfiú, vagy egy kislány hatalmas, csillogó szemmel bontja majd ki, ugyanazzal a kíváncsisággal, várakozással, amivel egykor én tettem, megfizethetetlen.
Sok évvel ezelőtt, abban az évben, amikor meghalt a nagymamám, a temetés után szinte azonnal turnézni indultunk Erdélybe egy ottani tánccsoport meghívására. Az a két gyerek, egy kisfiú és egy kislány, aki pár napja a parajdi sóbányában a baptisták jóvoltából magához ölelhetett egy-egy dobozt, még meg se született akkor.
Idén lehetett őket követni |
Boldog karácsonyt nektek ott lent, srácok! Jó játékot, használjátok egészséggel, ami benne volt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése