A dobozok landoltak

Ismét Erdélyben, Parajdon. Két kisgyereknek már nem lesz üres karácsonykor a fa alja.
A Cipősdoboz Akcióban 41170 doboz gyűlt össze, sokkal kevesebb, mint tavaly.
Adni, segíteni jó. Nekem mindig volt ajándék a fa alatt, még az úgy nevezett átkosban is, de mivel tudom, mit jelent az, hogy valami nincs, hát dobozolok. Jövőre is, és azután is. Ezentúl mindig, amíg csak tehetem. Mert egyetlen kisgyerek se érdemli meg, hogy kihagyja a Jézuska.

Na bazzeg

Rohadt kíváncsi voltam, nekem, mint nőnek mi az a tíz dolog, amivel nem lehet mellélőni karácsonyi ajándékként. A cikket az indexen keresztül a Stíler blogon találtam és hát izé, úgy tűnik, én nem számítok nőnek. Merthogy az a tíz dolog, ami oda le volt írva, karácsonyi ajándékként abszolút no go olyasvalakitől, aki a cikk szerint oldalborda besorolásban (pasi, férj, élettárs) van.
A bejegyzés írója szerint minden igazi nő parfümöt, spa vochert, kozmetikai vásárlási utalványt, hajformázót, elektromos fogkefét, illatgyertyát, illóolajat, neszesszert, paplant/párnát, illetve személyre szabott sminktanácsadást álmodik magának a fa alá. Jó hogy nem epilátort, vagy egy csomag borotvát, borotvazselével! Esetleg még egy szamovárt...Természetesen ugyanitt található egy mit ne vegyünk a pasinknak összeállítás is. Jé, vazze, egy király ütvefúró, vagy egy illatszer szett egy férfinek távoztőlemsántán, de egy nőnek lehet elemes fogkefét és szappant venni. Oké,  helikopter vagyok, és inkább az, mint díszbaba a polcon. 
Merthogy ezek egytől egyig sekélyes, lövésemsincsmitvegyekneked ajándékok. Ezeknél esküszöm még egy tomagochi is jobb ötlet, úgyis sok csaj akar valami állatot, amit babusgathat. (Nem túl régen elég megrázó élményben volt részem a villamoson: a velem szemben ülő, erősen negyven végi nő gügyögött egy csivavához.) Vajon miért nem szerepel a listában könyvutalvány, vagy egy klassz magazin előfizetés? Ruházati üzletben beváltható utalvány? Egy régóta keresett könyv az antikváriumból? Vagy ha már drága dolog, egy kedves ékszer, ami tönkrement, vagy elveszett megjavíttatása, illetve újrakészíttetése? Egy pöpec táska? Egy apró kabala? Egy kirándulás? Egy koncert-, vagy színházjegy? Vezetéstechnikai tréning? Önvédelmi kurzus kifejezetten nőknek? Önvédelmi eszköz (pl. taktikai toll, vagy riasztó)? Valami praktikus a kocsiba? És ha uram bocsá, mondjuk saját kezűleg készítünk valamit? A legbénábban összeeszkábált karkötőt is a legnagyobb örömmel és büszkeséggel fogom viselni, mert azt nekem készítette valaki, aki szeret. A kedvenc zenéimből összeállított CD-t rongyosra fogom hallgatni.
De a legegyszerűbb és legőszintébb még mindig feltenni a kérdést: Mégis mi a francot szeretnél karácsonyra? Vagy nem? Most akkor ki is a helikopter?

Direktmarketing - fail

Sosem vagyok udvariatlan a direkt marketingesekkel, mert tudom, hogy ez is csak egy munka és a többségüknek legalább annyira kellemetlen, mint amennyire nekem idegesítő. Nagyon sok normális telefonálóval találkoztam már, akik bemutatkoztak, udvariasak voltak, és tudomásul vették, hogy le lettek pattintva. No de, amikor:
1. titkos telefonszámról
2. be nem mutatkozva
3. erőszakosan
4. arrogáns módon, a másikban bűntudatot ébreszteni próbálva
5. el nem köszönve
6. egészségügyi szolgáltatással
7. jó hírű szolgáltatók nevével visszaélve
próbálkozik valaki, akkor eldurran az agyam.
Történetesen éppen egy egyedülálló idősekre tervezett távfelügyeleti rendszert próbált elsózni a picsa nekem, visszaélve közben nemcsak egy jó nevű cég, de az Országos Mentőszolgálat nevével is. BTW, konkrétan azt mondta, mielőtt dühösen rámbaszta a telefont, hogy: "Én nem próbáltam eladni semmilyen szolgáltatást én csak egy kérdést tettem fel! Micsoda emberek vannak! Már meg se hallgatják a Mentőszolgálatot!"
Ide figyelj, te nagyon hülye, te nem a Mentők vagy, hanem egy frusztrált nyomorult, akinek sürgősen segítségre van szüksége! Ha gondolod, meg tudom adni egy krízis központ számát. És nem, nem gondolkoztam azon, hogy mit tennék, ha a fürdőkádban kapnék stroke-ot, vagy infarktust. Normális ember nem ilyesmin elmélkedve mászik be a fürdőkádba, bár ez lehet, hogy új információ.
És még egy ilyen hívás, aranyom, és a telefon nemcsak az OMSZ-nak fog menni, hanem a rendőrségre is.       

Egy utazó nélkülözhetetlen útitársai

avagy ezek nélkül el lehet indulni tesztútra, de sokkal kényelmetlenebb lenne nélkülük az élet. Igen, 4 csillagos szállodába is jönnek velem.
1. Kanálgép
Kanál, villa, kés és egy konzervnyitó, amivel sört is lehet bontani. Az enyém Bundeswehres, beszerzési helye bármelyik military bolt.
2. Pléhbögre
A mindenes. Lehet benne teát, kávét, bögrés levest, 5 perces tésztát, szóval sok mindent főzni. Vagy egyszerűen csak vizet inni. A lényeg, hogy nem törékeny és híven tükrözi gazdája személyiségét. (kicsit ütődött, de attól még működik és egy Lada Samara van rajta. Mi más?)
3. Merülő forraló
MADE IN CCCP. Komoly, világjáró példánym, igaz a legmesszebb, ameddig eljutott, Írország és az óceánpart volt. A hőálló üvegpoharat egyszer majdnem elhagytam, egy versenyen begyűjtötték és elmosogatták, de visszaszereztem. A főzés elengedhetetlen kelléke, és nem, nem cseszi le az egész szállóban a villanyt. Ő a legidősebb, még Apukám hozta Moszkvából a nyolcvanas évek első felében. Ha hazaértem, le kell vìzkőtlenítenem, és készülhet az újabb, németországi útra.

A negyedik dolog, ami mindig jön velem, de nincs a képen, az a kajás dobozka, amiben mindig van néhány májkrém, nutella, instant kávé, teafilter, cukor, só, fűszer. És igen, ezt mind képes vagyok belepakolni egy kabinkofferbe is úgy, hogy mellette még elfér másfél hétre való ruha is. 

Vonatra fel - Bernina vonal

Gyerekként imádtam vonatozni, és ez mostanra sem változott.
A tesztutakban az is a jó, hogy mindig akad egy kis szabadidő azért a napi tíz-tizenkét óra mellett, úgyhogy ma fogtam magam és elmentem vonatozni. A többiek által kitalált menjünk el vásárolni és enni Livignoba valahogy nem vonzott (nem is tudtam, hogy ennyi hímnemű shopping queen-nel vagyok összezárva), a Bernina-vonal annál inkább.
Nos, a 46 eurós retúr jegy az utolsó centing megérte. (Kedvezményesen vettem a jegyet, akció volt, amúgy 56 a retúr). Nem véletlenül van a világörökségi listán. A táj lenyűgöző, a pálya 2153m-ről ereszkedik 413m-re, majd vissza. Ha manó lennék, tuti itt keresnék magamnak szállást. (Amikor négy éve először jöttem végig a hegyeken, folyton attól tartottam, hogy elém pottyan valami tündér, vagy manó és én a Jackpottal áttaposok rajta...)
Szerencsére sikerült álomidőjárásban végigmenni a vonalon, talán kicsit sok is volt a fény - ha valaki engem kérdez, erős napfényben legalább annyira nehéz fotózni, mint kevés fénynél.
A hegyekkel nem lehet betelni, jópár csúcs háromezer felett van, egyszerűen félelmetes az a precizitás, amivel a pályát megtervezték egykor. A Bernina-vonal mérnöki műremek, minden egyes ív a helyén van, tökéletesen megszámolva, a kezdetektől fogva egyenáramú vontatással. Zseniális.   

Természetesen Edömér nem maradhatott otthon, muszáj volt végre kimozdulnia a hotelszoba négy fala közül. Most már legalább a piros kis sapija nem tűnik fel senkinek. Hideg van.

A körviadukt

A vonal Tiranoban ér véget, olasz oldalon. Mivel nem akartam túl sokáig maradni (holnap munkanap és még volt egy kis előkészítenivalóm), így összesen negyven percet szántam a városkára. Mondanom se kell, hogy nem volt elég.

Tirano

Tirano

És ami a legjobb: a vonatok menetrend szerint közlekednek. A Rhätische Bahn nem a MÁV. Az itteni másodosztály otthon simán első lehetne, minden tiszta, nem koszos, nem büdös és a többi. Természetesen van különvonat meg egyéb nyalánkság, de nem csak az van. (Amikor a kalauz felhúzatta az ablakokat, mondván hideg van - majd megrohadt az ember, olyan meleg volt -, egy idő után kitört a parasztlázadás és húzogatni kezdtük fel-le az ablakokat...)
A Bernina-vonalat csak ajánlani tudom, érdemes végigmenni rajta.
Bakancslista következő állomása: Albulabahn

Pontresina és a többiek

Malojapass

Raoul Renier könyvei mindig is nagy kedvenceim voltak, különösen a Sötét Mersant sorozat és hát az az igazság, hogy teljes mértékben megértem Steinhardt kapitányt, amiért a kantonokban telepedett le zsoldosévei végén. Svájc kimondottan szép, akkor is, ha az ember nem üdülni van itt, hanem dolgozni és éppen nincs túl sok hó.
Oké, gyakorlatilag alig van, kétezer méteren eső esik.
Global warming, ugyan már. Kamu az egész.

Lagalb

Más kérdés, hogy ez nekünk egyrészt ideális - kevésbé veszélyes -, másrészt viszont franc vigye, mert csak a hűtőkonténerekben tudunk kemény mínuszokat szimulálva indítani.

2016. november vége

2012.december eleje

A szállásunk Pontresinában kiváló (Hotel Palü, ha valaki esetleg szállást keresne a környéken), a városka központja még egy kilométerre sincs. A látnivalók száma erősen konvergál a nullához, ide mindenki síelni jön, a város egyetlen múzeuma zárva, a szállodák többségével együtt.

Múzeum

Ami viszont van, a Bernina hágón átvezető vasútvonal a maga 7%-os maximális emelkedésével. Először én is pislogtan, hogy biztos elírás, de nem. Vasúton ez nagyon sok. A Bernina-vonalat az Albula-vasúttal együtt az UNESCO a Világörökség részének nyilvánította. Remélem, holnap lesz időm befizetni egy retúr jegyre.

Pontresina

Pontresina

 A csúcsos valami amúgy egy több mint száz éves szálloda, jelenleg vendégek nélkül. A szezon még nem kezdődött el igazán.

Úton

Steinbock

After work chill

Mert megérdemlem. A teás bögrét meg nem rakom a kanapéra még egy fotó kedvéért sem.  És igen, az ott a telefonom. Igen, nem tepsifon. Épp ma zanyált ki a kezemből a garázsban és esett szét. Leporoltam, összeraktam, működik. Fémtokos Nokia, egy atomcsapást túlélne. Ezért (is) szeretem.

Levizsgázott

A jármű ismételten megkapta az engedélyt, továbbra is szabadlábon közlekedhet. Nem mintha kétséges lett volna a dolog, de akkor is örömteli, hogy 2 évig megint békén hagyják. Az Edömérrel meg nem tudom, mi történt. Biztos nem kapott csokoládét a takarítónőtől, vagy a Bagszi  megverte... de az is lehet, hogy csak nem bírja a hegyi levegőt, esetleg unatkozik a cimbijei nélkül.

Jármű a kórházban

Az autóm holnap megy szervizbe, kicsit izgulok érte. Nem mai csirke már, és mint minden pohos jármű, ő is egészen más bánásmódot és szakértelmet igényel, kicsit mindig tartunk tőle, milyen állapotban kapjuk vissza, nem-e csípnek be valamit, ahol aztán folyni kezd és a többi. A műhelyfőnök csak azért vállalja, mert már vagy húsz éve hozzá járunk vele, és az alkatrészt is nekünk kell vinni...  na ja, ide jutottunk. Beszereljük, csak hozd magaddal, ami kell.
A páros évek mindig drágák, ilyenkor ugyanis a jószág vizsgázik, eddig csak a cserealkatrészek kerültek majd százezer forintba - jó, ebből negyvenezer a négy új kárpit, amiből kettőt még a szabim alatt sikerült is feltenni - és még nincs kifizetve a szerelő, meg a hatósági díj. Összehasonlítva egy modern autóval, ez az összeg persze aprópénz, de egy huszonnégy éves keleti autónál, aminek a teljes értéke kb. százötvenezer, már nem annyira vicces. Meg lehet persze kérdezni, hogy megéri-e, de sok értelme nincs. Ha nem érné meg nekem, nem fizetném ki. A bakancslistán ott a Großglockner Hochalpenstraße és a Transzfogarasi, muszáj tipptopnak lennie jövő nyárra.
  A fotókon amúgy a jármű lábsérülése látható. Tipikus, hogy úgy mondjam. Ráadásul úgy vettük észre, hogy típusidegen alkatrész került beépítésre, ezért nyuvadt ki ilyen hamar - a bal oldali kicsivel több, mint egy évet bírt és így szétrongyolódott, a jobb oldali két éves volt.
A hátsó lengéscsillapítók huszonnégy év után adták meg magukat. Elvileg javíthatók lennének (ez még olyan kor gyermeke), csak találj valakit, aki tud még lengéscsillapítót tölteni. Rozsda egy szem se, a jó ég áldja meg az öreg mestert, aki új korában úgy kifújta alvázvédővel a kisállatot, hogy azóta is csak kisebb javításokat kellett eszközölni, akkor is csak ott, ahol a barbárok szétcseszték a csápos emelővel az alvázat. (Amióta szóltam, hogy nem kéne gumipogácsa nélkül emelni a kocsit, főleg nem az emelőpontokon kívül, volt egy kis mosolyszünet, de azóta rend van. Ugyanígy fel kellett venni a bokszkesztyűt a féltengely szimmeringje miatt, amit rendszeresen elnyírtak a képen látható gumiharangok cseréjekor és folyt az olaj. Szerintük egy Ladából folyhat az olaj, mert Lada. Szerintem meg nem, és láss csodát, amióta nem csípik be, nem folyik az olaj. Nahát!)
Hozzáteszem, nem én vagyok az egyetlen ragaszkodó példány: az egyik táncostárs hölgy szintén huszonéves Corolláját itt Grazban nem akarták levizsgáztatni, merthogy rozsdásodik. A mocsok állat szerelő beleütött bizonyítás gyanánt egy csavarhúzót a kaszniba - ha valaki, bárki ilyesmit tenne a kocsimmal, azt hiszem, nyolc napon túl gyógyulóval vinnék kórházba! Szerencsére talált egy szerelőt, aki normális áron vállalta, hogy kijavítja a kérdéses rozsdafoltokat (amik egyébként új autókon is megtalálhatók, a nyolc éves Artúrnak csúnyább a lába, mint a huszonnégy éves Szuperszamárnak és nem viccelek), így Carola Corollája megmenekült az afrikai transzporttól.

Sütkérezős (Mini panettone)

avagy Greenie elhatározta, hogy mini panettone-t fog sütni és sütött is.
Végül is az internet korában gúgöl a barátod, és mindent lefordít neked. Teszem hozzá, tanultam - pontosabban tanítottak - olaszul még általános iskolában. Igaz, mostanára az egészből nagyjából annyi maradt meg, hogy il treno, az is csak a pizzéria miatt... Nem szerettem az olaszt. Nem akartam olaszt tanulni (németet akartunk helyette, mert az nagyságrendekkel értelmesebbnek és hasznosabbnak tűnt) és hát most se nagyon fog el a vágy egy olasz nyelvkönyv iránt, na. Van ilyen.
A panettone ettől függetlenül finom, de nem volt kedvem vacakolni az élesztős receptekkel és különben is, én mini verziót akartam, lehetőleg minél kisebb felfordulás árán, gyorsan és egyszerűen.

Szeretek kísérletezni, és mivel a recept, amit kitúrtam, használhatónak tűnt, gondoltam, végzek egy próbasütést.
Az eredmény isteni lett, igaz, a Hauptbahnhofig kellett mennem a kandírozott narancsért, és még jó, hogy vettem darabolt mandulát, mert az se volt itthon. Az persze már csak a tészta összerakásakor derült ki, hogy tej sincs. Sebaj, szekrény mélyéről elő a Südtirolban vásárolt mandulatej, az megy bele, lesz, ami lesz.

És akkor a recept, ha valaki kedvet kapna a kotyvasztáshoz.
Hozzávalók:
3 tojás, 20 dkg cukor, 10 dkg vaj, 35 dkg liszt, 1 ek sütőpor, 1 pohár tej (lehet alternatív tejpótló, mint mandulatej is, azzal is működik), egy narancs és egy citrom reszelt héja*, fél fiola mandula aroma**, 10 dkg kandírozott narancshéj (aranzani), 10 dkg csokicsepp
Díszítésnek: cukordíszek, darabolt mandula, szórócukor

*: vagy egy teáskanál szárított, ha valaki azt használ, mint például én is
**: nálunk a mandula aromát kis kémcsövekben adja a doktor ötker. Ez nem egy zöld lötty, mint az otthoni, hanem áttetsző. 
Elkészítés:
1. A tojásokat szétválasztjuk, a fehérjét egy teáskanál cukorra felverjük habnak és félretesszük
2. A lisztet elkeverjük a sütőporral.
3. A tojások sárgáját kikeverjük a puha vajjal, az aromával, a maradék cukorral, a tejjel, a citrusok héjával, a csokival és a felkockázott kandírozott narancshéjjal. A masszához hozzákeverjük a lisztet. Ha valakinek van olyan ismerőse, aki lábrázást kap a kandírozott gyümölcstől (nekem az egyik kollégám ilyen), akkor a narancsot majd csak a legvégén, sütés előtt, külön tegyük bele, így legalább néhány olyan sütit is készíthetünk, amiben nincsen.
4. A lisztes trutyit összekeverjük a felvert tojásfehérjével. Ezt a ne törjük össze a habot dumát sose értettem, minden esetre óvatosan, fakanállal és ne gépi keverővel dolgozzuk össze a tésztát.
Ezután adagoljuk csinos kis papírkapszlikba a masszát, tegyük a tetejére a  és 150 fokra előmelegített sütőben kb negyven percig süssük. Sütője válogatja, hogy mennyi idő kell neki, úgyhogy tűpróbával ellenőrizzük. 

Az eredeti receptben a narancshéj helyett mandarinhéj szerepel és annak a leve, ezt én cakk-pakk kihagytam. A vajat pedig a mélyhűtőből vettem ki, és teljesen felolvasztottam a mikróban, de ettől még mindig nagyon finom lett a sütemény. Lehet, hogy ha lesz kedvem, egy igazi panettone receptet is ki fogok próbálni karácsonykor.

Tanksimogató a Várban

Há, de cuki, már ha szabad ilyet mondani egy ilyen bestiára... Persze, jobb lett volna a kompozíció, ha egymással néznek farkasszemet, de ez már csak szőrszálhasogatás.

Imádom a Várat és a Hadtörténeti Múzeumot.

Mindig van valami időszaki kiállítás, amivel fel tudnak csalogatni akkor is, ha éppen rohadt sok dolgom lenne. A Hunyadiak korának történelme (link), páncéljaik rekonstrukciói láthatók még december közepéig a Hadtörténetiben és megújult az első világháborús kiállítás is. Mondjuk ki: ez utóbbi marha jó lett, csillagos ötös. A korábbit bevallom, baromira untam, de az újat gyakorlatilag minden korosztály számára sikerült érdekessé tenni és ez nagyon jó. Interaktív és informatív, történelemtanár ismerősöknek ajánlom, hogy próbáljanak látogatást szervezni ide, mert így talán felkelthetik a kölykök érdeklődését és esetleg tanulnak is valamit, nemcsak évszámokat bifláznak be. (Nekem olyan töritanáraim voltak, akik a miértre próbáltak rávilágítani. Miért akkor, miért ott és miért úgy történt, ahogy történt. Ok és okozat.)
A páncélkiállítás is jó, csak kicsi. Információ persze bőséggel akad, de lehetett volna egy kicsit több a kiállított anyag. Hozzáteszem, így is rengeteg időt sikerült eltölteni itt, mivel végigolvastunk minden tárlót, végignéztünk minden filmet, de akkor is: egy folyosó és egy terem az egész. Nyüff.
No, de a tank, kérem... az már egészen más.

Ne kérdezze senki, miért csücsül fenn a Várban egy T-34-es, de ott van, akkor is, ha ez egy kissé pikáns.
Hogy élő-e, azt se tudom, a beltér elég (túl) patent állapotban van, még az is lehet, hogy indítható a gép.

 És akkor a maga teljes valójában:

Ja, szolgálati közlemény: megnyitott a RepTár, a szolnoki repülőskanzen utódja. Most már csak azt kell kitalálnom, mikor jutok majd el oda...

Debella

avagy napi what the fuck és hogyan zúzzuk miszlikre néhány másodperc alatt rengeteg lány/nő lelkét.

A screenshot egy táncruházatot forgalmazó hálózat külföldi webboltjáról való. Eszerint én a 34/36-os konfekció méretemmel, 165 centis magasságommal és 55 kilómmal XL-es méret vagyok. Nem tudok mást mondani erre, csak hogy ez BETEG bazmeg! 

Könyvet hétvégére

Az elmúlt hetet ismét úton töltöttem, mert ilyen ez a szakma. Ahol a bőrönd, ott az otthon - nappal egy autóban, éjjel egy hotelszobában élni, hazaérve a szennyest kimosni, az elfogyott élelmiszert visszapótolni, hogy aztán néhány héten belül az egész kezdődjön újra.
Ezért is vettem tavaly karácsonyra az e-könyv olvasót, így mindenhová magammal tudom cipelni a kedvenc könyveimet, mert azért mégis csak egyszerűbb a kis lapos kütyüt betenni a már amúgy is kövérre hízott táskába, mint mondjuk Abnett Titanicusát* a maga hatszáz oldalas fizikai valóságában. Most a neustadti út előtt örültem is, hogy kedvenc Baneblade**-emnek kijött a folytatása, lesz mit olvasnom... aha. Azt nem írták oda a szenyák, hogy csak előrendelés, letöltés október 22-től. Ezzel csak akkor szembesültem, amikor le akartam húzni a könyvet... Fuck.
Mindegy, amióta hazajöttem a bevásárló körútból (tesztút alatt kizabált cuccok újratöltése, következő tesztútra kaja beszerzése, elfogyott a mosószer is...), a Shadowswordot olvasom. Harckocsik, titánok és a zene hozzá...


* A Titanicus alapmű mindenki számára, aki nem azon fanyalgott a Pacific Rim vagy a Transformers láttán, hogy bugyuta a sztori és csapnivaló a színészi játék, hanem nyálcsorgatva bámulta a bazi nagy (CGI) gépeket, amint bazi nagy szörnyekkel/gépekkel bunyóznak. A Warhammer 40k titánjai elég rendesen odab****nak, országomat egy Warhoundért, kár hogy 200 euro felett van egy ilyen makett.
**A Baneblade a Warhammer 40.000 univerzum egyik szuper-nehéz tanktípusa, jellemzője, hogy lassú, de nagyon fáj, ha belemegy az ember szemébe.

 

Fránya elektronok II.

Ha valami nagy gabaszt tud csinálni és rohadt nehéz rájönni, hogy mi van, akkor az az elektromos hiba egy autóban. A megoldás sokszor véletlenül találódik meg (de szépen megmagyartam), és később, amikor megint előjön a probléma, a legtöbbször nem működik.
A tegnapi nap több szempontból is sikeresnek minősül. Egyrészt sikerült reanimálni a két napja döglött tizennyolcaskát (hogy meddig, azt nem tudjuk), másrészt a Szergej újra lát és ez se volt egyszerű menet.
Említettem, ugye, hogy kiment a tompított. Benzinszint visszajelzés nélkül lehet élni, de fényszóró nélkül nem, muszáj volt megcsinálni. Kicsi Greenie gondolta, megoldja öt perc alatt egy izzócserével... ehelyett egy óra tömény szívás lett a móka vége, mivel egyrészt kétszer kellett föl-le megjárnom a harmadik emeletet (nem volt lent kés és műszerész fogó a kocsiban), másrészt úgy szétkorhadt a vezeték és olyan rohadt kemény lett a burkolata, hogy nem lehetett megplankolni, toldani kellett. Még jó, hogy volt drótom... A sarut kivadászni a csatlakozó csokiból külön harc volt (ehhez kellett a műszerész fogó, ilyenkor örülök, hogy a makettezés miatt tartok ilyesmit itthon), esküszöm, körbeugráltam az autót, amikor végre lett világosság.
Van ilyen. Én legalább normálisan hozzáférek, de aki próbált már izzót cserélni Yarison, azt tudja, mekkora szopás tud lenni még egy ilyen egyszerű művelet is. Pro és kontra.
A fentiekből pedig gondolom mindenki számára világos, miért fázom leszedni a műszerfalat...

A fránya elektronok

Keddenként mindig kocsival megyek táncórára, mert hazajutni nagyjából egy óra lenne, és ahhoz valahogy nem fűlik a fogam, bevallom...
Az időjárásról csak annyit, hogy már a Szergej is fázni kezdett. Hiába tajgára termett példány, szalonszamár lévén kicsit fázós, na. Nem szokott hozzá, hogy ilyen kellemetlen körülmények között még kint tartózkodjon a szabad ég alatt. Az is kiderült ma, hogy mégis csak működik a hátsó ablak fűtése, csak kicsit lassú, valószínűleg eloxidálódott a csatlakozósaru, gatyába kell rázni. Vasárnap amúgy epic volt, amikor multiméterrel, szerelési útmutatóval, fejbúbig beöltözve leslattyogtam, majd a lépcsőház ajtaján kilépve vettem észre, hogy esik az eső. Úgyhogy visszaslattyogtam és varrtam egy békát... A benzinszintjelző még mindig nem mutat és nem fogok nekiállni a parkolóban leszerelni a műszerfalat.
Ehhez jött még ma, hogy az előttem álló kocsi hátsóján észrevettem, hogy Jumurdzsák lett a járgány, kiégett a bal oldali tompított. Még jó, hogy a helyzetjelző ég, így legalább nem annyira feltűnő, de muszáj lesz izzót cserélnem még a hétvége előtt és beszerezni egy tartalékot, mert hamarosan megadja magát a másik is. Takony szar idő...

Bemutatkozik Alfonz

Íme, Alfonz, fogadjuk szeretettel.
Ma készült, kézzel varrtam, mert varrógépem nincs. Még. Hozzáteszem, nem tudok varrni, rengeteget szívtam vele, mire elkészült és bár a képen nem látszik, azért a lábikója elég béna, úgyhogy kapni fog egy nadrágot. Nettó két és fél óra meló van benne, ami nem is olyan sok, de lehetett volna kevesebb is, ha nem bénázok a teste összevarrásával. Plusz, le kellett mennem a kocsihoz a sebészcsipeszért, hogy ki tudjam fordítani a végtagjait, vazze! 
(A szabásminta a Tilda legkedvesebb barátai című könyvből van, amiből egy kedves ismerősöm kislánya számára készült már sok-sok évvel ezelőtt egy csigusz.)

Nyár vége

Nálam akkor ér véget úgy igazán a nyár, amikor az erkélyről lekerülnek a bútorok és a mécsestartók a párnákkal, szőnyegekkel együtt a pincébe. Mindent becsomagolni, levinni, huzatfogókat, kis fűtőventilátort a fürdőbe felhozni. Eltenni a nyári ruhákat, előszedni a tárolókból a télieket... ráfagyni a fogóra szerelés közben... Szerencsére ma sütött a nap, így a mosott ruhát is ki lehetett tenni (nem száradt meg), meg meg lehetett nézni azt a nyavalyás benzinszintmérőt is, hogy mégis miért nem működik. Egy biztos, nem maga a jeladó volt a ludas, mivel azt kicseréltem, és még mindig nem mutatja a szenya, hogy mennyi nafta van a tankban. Mondjuk ettől még vidáman megy az autó, de jobb lenne, ha működne a cucc, mert a vizsgán biztos nem kapunk a nullán álló mutatóért piros pontot. Van még pár másik elektromos szirszar is, amit meg kell csinálnom, de ez a legszembetűnőbb, úgyhogy holnap folyt köv. Vagy nem. Még az is lehet, hogy megsétáltatjuk magunkat Karinthiában.   

Öreg autó nem vén autó - Burg Strechau

Amikor kint van velem a Szergej és a békák is jó időt jósolnak, úgy várom a hétvégét, mint kis gyerek a karácsonyt. Igazi feltöltődés az őszi napsütésben kirándulni, főleg egy öreg autóval az ember hátsója alatt.
Strechau már régóta a listámon volt, sokszor láttam jövet-menet és most végre sikerült meglátogatni.
Grazból nagyjából egy-másfél óra az út az A9-en, ha nincs Mautkarte a kocsihoz, akkor bizony 8,5 Euro per út, merthogy a St. Michael utáni szakaszért külön fizetni kell, nem érvényes rá a matrica. Vagyis oda-vissza 17, ehhez jön a beugró a várba, ami 9,5 Euro, no meg a benzin. Megéri? Megéri! Nekem mindenképpen, mert imádom vezetni a Szergejt, főleg akkor, amikor olyan jó formában van, mint mostanában. Igen, lassabban megy fel az emelkedőkön, mint egy modern autó, lehet, hogy vissza kell tenni az ötgangos váltót negyedikbe, de attól még felmegy és én szeretem, hogy nem egy süketszobában ülök másfél órán keresztül, hanem egy élő, lélegző gépben, aminek minden rezdülését érzem és ismerem. Más kérdés, hogy az osztrák autópályák a lelkemet kirázzák, mert a 13 colos babacipő nem nyeli el úgy az egyenetlenségeket, mint mondjuk a Szösz 20 colos latyakverője.
Ömlengés vége. Szóval Strechau: A belépti díjban benne van az idegenvezetés is, merthogy a vár csak vezetéssel bejárható és egy Steyr-Puch múzeum, csodaszép, élő járművekkel. Igen, a magángyűjtemény majd minden darabja működőképes példány! 

A megközelítéséről annyit, hogy aki autóval fel akar menni a várig, az készüljön fel arra, hogy piszok szar és piszok keskeny az út, két kocsi nem fér el rajta egymás mellett. Lehet túrázni is, de akkor a járművel lent kell hagyni valahol egy nem kiépített parkolóban, ami annyira nem vicces. 
A vár maga gyönyörű, rengeteget fordítottak a restaurációra és az állagmegőrzésre. Félelmetes belegondolni, hogy majdnem ezer éve van erődítmény ezen a helyen.
Strechau a területét tekintve ráadásul a második legnagyobb vár Stájerországban Riegersburg után és rengetegszer cserélt gazdát a történelme során. Többször majdnem elpusztult, de végül mindig megmentették. Érdekesség, hogy a vízvezetékrendszer kiépítésére csak akkor került sor, amikor az Anschluss után a nácik kezébe került és egy Napola iskolát rendezkedtek be benne. Egészen addig a ciszternák és kutak látták el friss vízzel a várat.
Mivel a vár jelenleg is lakott, így múzeumként csupán a tulaj autógyűjteménye szolgál. A vár történelmével kapcsolatos információkat az elővárban (Vorburg) olvashatja el a látogató illetve az idegenvezető beszél róluk. Az idegenvezetés német nyelvű, és a hölgy marha gyorsan beszél, de szerencsére nem dialektusban...

Hofmann dolgozószobájának mennyezete

 Hanns Hofmann von Grünbühel dolgozószobája a vár egyik ékessége. A mennyezetet restaurálták, de nem festették át, csupán eltávolították a felrakódott szennyeződést. (Ólomadalékos festékkel készültek a képek és a fém kivált az évszázadok során. Ezt kellett levakarni anélkül, hogy maguk a képek megsérültek volna. Respect.) Az ellenreformáció idején a Hofmannoknak dönteniük kellett, hogy a hitük vagy a váruk és ők inkább eladták a várat... 

Az elővár kerengője

A császárszoba

 A várból viszonylag kevés helyiség megtekinthető, mert mint ahogy említettem, lakott. Ezek egyike a császárszoba, ami I. Ferdinánd számára lett készítve, de az uralkodó meghalt, mielőtt eljutott volna a várba. A berendezés különböző restaurált bútorokból áll, csupán az ajtókeretek eredetiek, mert ami itt volt, azt szétlopták, amikor a vár gazdátlanul, tárva-nyitva állt.

  Amikor az admonti apátság átvette a várat, akkor alakult ilyenné a díszterem és került berendezésre a lentebb látható kápolna. Szerencsére nem pusztították el Hofmann mennyezetét, hanem csak eltakarták. A padok a kápolnában eredetiek.

Ugye, hogy megéri?  

Metááááál

Tesztút-jelentést (Ez a tesztút cinkes része. A jelentés. Blöe. PowerPoint Engineering. Blöe.) írni kizárólag jó zenére lehet és hát az Iron Maiden az igen jó. Csak arra kell vigyázni, hogy headbangelni ne kezdjen az ember az irodában. (Manófrizurával meg pláne, mert mindjárt kap hátulkötős kiskabátot...)
Empire of Clouds
Nem bírom abbahagyni, vazze! Még a végén időre elkészülök a jelentéssel, ha végighallgathatom közben a teljes diszkográfiájukat...

Edöméééér, ollé!

Amióta flamenco esten jártunk, Edömér konzekvensen El Edömériónak hívatja magát.
Tudom, nem vagyok százas.
(És az epres kispárnára kéretik nem megjegyzéseket tenni. Nagyon kedves kispárna!)

Ha valaki...

...Granadában jár, ne csak az Alhambrát és a Katedrálist keresse fel, de mielőtt tényleg belekezdenék, gyorsan egy figyelmeztetés: A bejegyzés olyan fényképeket fog tartalmazni, amelyek egyesek számára felkavaróak lehetnek. Mindenki döntse el, hogy akarja-e látni az emberi kegyetlenség eme bizonyítékait, vagy sem, és ennek megfelelően olvasson tovább! Köszönöm.

Tavaly már megfordultam ugye Granadában, akkor is hivatalból, meg most is, de mindig akad annyi idő, hogy az ember a kultúrának is adjon, ne csak a belének valamelyik tapas bárban...
Előző évben bejártam a kötelező célpontokat, Katedrális, a katolikus uralkodók mauzóleuma, Alhambra és a többi, idén viszont betévedtem egy múzeumba és hát nem vagyok egy mimóza lelkű nebáncsvirág, jó pár középkori kínzókamrás kiállítást végigsétáltam már a különböző lovagvárakban, de ez még engem is orcán bszott, nem kicsit.
Palacio de los Olvidados. Az Elfeledettek Palotája. Az Alhambrával szemben található, kicsit feljebb a sétánytól, de jelzik, hogy merre kell menni, kövessük az Exhibition: Inquisition feliratú táblákat. A beugró 5 euró, ami röhejes egy három szintes, jól megkomponált, kétnyelvű - spanyol és angol - kiállításért. Legalább másfél-két óra, mire az ember végigolvas mindent a falakon és a tárlókban, és még legalább ugyanennyi, mire magához tér. Merthogy a tárlókban kiállított darabok javarészt eredetiek, a rozsdás vashoz emberek tucatjainak vére tapad. Olyan embereké, akik nagy többségükben nem bűnözők voltak. Zsidók, másként gondolkodók, mórok ivadékai, feljelentett, ostobasággal megvádolt, egyszerű emberek. Férfiak, nők, gyerekek, nemesek és nemtelenek, akiket Isten nevében gyötört  halálra az Inkvizíció. A Szent Hivatal, amelynek tetteiért II. János Pál pápa bocsánatot kért. Elvakult, beteg lelkű szörnyek gyűjtőhelye, akik kereszttel a kezükben szaggatták le a húst embertársaik csontjáról és a "bűnös" lelki üdvéért imádkozva nézték végig a annak tűzhalálát.

A kiállítás első szakasza a kínzóeszközökről szól, melyeket előszeretettel alkalmazott nemcsak az Inkvizíció, hanem a többi hasonlóan kreatív szervezet, és amik láttán az ember egyből aláírná még ma is, hogy boszorkány. Köszi, inkább most rögtön a máglya, minthogy ezzel nyúzzanak meg... Olyan kegyetlen szerkezetek rekonstrukció, vagy éppen maguk az eredeti eszközök tekinthetők itt meg, hogy az ember hátán a hideg futkos tőlük. Kerékbe törés, karóba/gúlába húzás, a legendás vasszűz, és még sorolhatnám. Ma már viccelődünk az erényövön, csakhogy ez a szar tényleg létezett, és bizony bele lehetett dögleni a viseletébe. 
A második a szefárdi zsidókról szól, az ő mindennapjaikról, használati tárgyaikról, és arról, hogyan fordították egymás ellen az addig teljes békében együtt élő népcsoportokat a katolikus uralkodók. Ha valaki látta az 1492: A Paradicsom meghódítása című filmet, akkor tudja, miről van szó. Tudjuk, amikor Kolombusz kisfia elszalad és belecsöppen egy nyilvános égetésbe, miután a mórok elveszítették Granadát.
A harmadik teljes egészében az Inkvizícióé, annak működéséről, szervezetéről szól.
Betekintést enged az auto da fe titkaiba, és megcsodálhatunk két olyan eszközt is, ami a magyar történelmi legendáriumból is ismerős lehet.
Emlékszünk még Dózsa György kivégzésére, vagy éppen Szent Gellért mártírhalálára? A tüzes vastrónra és a szöges hordóra?
Nos, még az is lehet, hogy nem kamu, merthogy a két cucc a középkorban valóban létezett és előszeretettel alkalmazták is őket...

Hogy az ember kreatív fajzat, azt tudjuk. Ha egymás gyötréséről van szó, talán még annál is kreatívabb tud lenni...
Képzeljünk el egy fújtató bikát, Spanyolország jelképét, üregesen, vasból! A bikának nyitható az oldala, éppen át lehet szuszakolni rajta egy embert. A bika orrát, száját átfúrták. Megvan? Oké, akkor most képzeljük el, hogy ebbe beletesznek ruhátlanul egy embert, rácsukják az ajtót, és alágyújtanak a bikának. A fém izzásig hevül... és a bika üvöltve fújtatni kezd... Nem, nem én vagyok beteg, hanem a becses középkori kínzómesterek voltak azok, akik ezt a szerkezetet kitalálták és használták! Nem hiszi el a kedves olvasó?
Megtekintheti Granadában...