Irodalmár zöldség - második rész

Ha valaki Fészbúkon ismerősöm, akkor már találkozott Juraj mesterrel, Kljovával, és a hercegnével.
Tekintettel a mai nap időjárására - egyfolytában esik, mi ez itt kérem, Anglia? - volt időm befejezni egy korábban elkezdett történetet.    

Ajándék

- Nem mégy el onnét, te kotnyeles ördögfattya! - rivallt rá Marija a fekete bundás bajkeverőre. A macska kaján tekintettel nézett fel a tejfeles csuporból, ám esze ágában nem volt abbahagyni a lakmározást.

A szakácsnő nagyot sóhajtott, aztán visszafordult a dolgához. Volt mit tennie már így kora reggel is, bár a knez csinos kis felesége ezúttal nem kívánt senkit sem vendégül látni az erődben, a knez maga pedig nem is tartózkodott a városban.

- Hogy nem tudott volna inkább valami ékszert hozni a hercegnének, ha már annyira szereti?! - dohogta a középkorú, munkában meggörnyedt asszonyság, miközben a zöldségeket válogatta a leveshez. A kukta elvigyorodott.

A vékonyka, ám bosszantó négylábút Kholman herceg hozta a házhoz. Az egyik portyán szerezte, a szóbeszéd szerint valami mór kapitány küldte egyenesen a hercegnének.

A pöttöm fekete macska érkezése óta a Peovica minden lakóját legalább egyszer kihozta már a béketűrésből - még magát knez Kholmant is - egyedül a hercegnével nem pimaszkodott. Az ő karjában valóságos kis angyal vált belőle, mintha nem is ő felelt volna a korábban levert edények, szétmart függönyök, összepiszkított bocskorok és elcsent étkek garmadájáért.

Marija egészen meg is feledkezett már a konyha hivatlan vendégéről, amikor nagyot csattant a földön a méretes agyagtál már megtisztított halhússal és zöldségekkel egyetemben.

- Ebből most már elég! - hajította a nagy húsvágó bárdot a macska után a szakácsnő. Kljova éppen csak el tudta kerülni a veszedelmes konyhaszerszámot, zöld szeme dühösen villant az asszonyság felé. Nagyot fújt, felpúpozott háttal, kimeresztett karmokkal ugrott elé, mire a szakácsnő felkapta a széles pengéjű konyhakést az asztalról.

- Takarodsz ki a konyhámból, ördögfattya! - kiáltotta dühösen. A vékonyka, fekete jószág morogva toporgott egy darabig, aztán amikor a megtermett asszony feléje lépett, kivetette magát az ablakon.

Marija kifújta a levegőt.

- Ügyelj az ételre, Slaven! - utasította a kuktát. Letette a kést az asztalra, kezét a kötényébe törölte. - Beszélek az úrnővel! Ez így nem mehet tovább.

Fúriaként rontott ki a kemencemeleg konyhából, és vágott neki a lépcsősornak. Juraj strázsamestertől tudta, hogy a hercegné ez idő tájt szinte minden alkalommal a kertjében tevékenykedik, ezért egyenesen arrafelé indult.

Ahogy teltek a percek, úgy párolgott el belőle a harag, s vette át annak helyét a bizonytalanság. A hercegné ugyanis rajongott a fekete jószágért, aminek ő épp az imént akarta elvenni az életét. Vajon mit fog szólni, ha megtudja, gondolkodott. De kitől tudhatná meg? Jobb lesz, ha tőlem...

Juraj nem tévedett, és nem is beszélt mellé: a kis hercegné valóban a kertjében tett-vett.

- Hercegné, kérem szépen! - szólította meg Marija a fiatal nőt.

- Marija? - nézett fel a hercegné. Egy ócskább ruha volt rajta, a haját kendő takarta, úgy ült a földön, kezében apró ásó és gereblye. Valami dalt is dúdolgatott, miközben a növényei között gyomlált, Marija ha nem tudja, ki ő, egyszerű cselédlánynak hitte volna.

- Hát, kérem... a macska...

- Kljova? Mit művelt már megint? - nézett az égre az úrnő.

- Csak amit szokott: beleevett a tejfelbe, és elcsente a levesbe való halat! - bukott ki az idősebb asszonyból. - Egyre pimaszabb, asszonyom. Folyton lopkod az asztalról, és elkapkodja a kiscsirkék nyakát az ólaknál, nem beszélve arról, hogy a minap összerondította a kukta bocskorát, megszaggatta a függönyt, és a száradó ruhaneműt is.

A hercegné felsóhajtott.

- Köszönöm, Marija - mondta. Felállt, leporolta magát.

- Én... nagyon sajnálom, úrnőm.

- Mit?

- Hát, megugrasztottam kicsikét - vallotta be az asszonyság. - Amikor ellopta a halat és leverte a tálat...

- Nem tesz semmit. Ahogy elmondtad, rászolgált.

- Remélem, csak a szele érte annak a bárdnak...

A hercegné megtorpant, és mint akit darázs csípett meg, úgy pördült a szakácsnő felé.

- Ilyet soha többet ne tégy, Marija! - kérte. - Soha többé ne emelj rá fegyvert! A saját érdekedben.

- Ígérem, asszonyom - hajolt meg mélyen Marija. - Sajnálom...

A hercegné erre nem felelt semmit, csak elsietett, és magára hagyta a döbbent asszonyságot.

Vajon megharagudott rám, morfondírozott a konyha felé menet. Félúton sem járt, amikor beleütközött Juraj mesterbe.

- Ej, de lógatja az orrát, Marija asszony! - mondta jókedvűen a strázsamester. - Mondja el, mi bántja, hátha segíthetek!

- Ne kedélyeskedjen itt velem, Juraj! - pillantott fel az idősebb asszony. - Van nekem elég bajom maga nélkül is!

- Ugyan micsoda? Marija!

A szakácsnő nem felelt, félretolta az öreg strázsát az útjából, és tovább ballagott a konyha felé. Egész nap egy árva szót sem szólt senkihez, csak tette a dolgát gépiesen, s még csak oda se biccentett senkinek, amikor elindult hazafelé.

Másnap pedig hiába várták. Először azt hitték, csak elaludt, s ha késve is, de megérkezik és nekilát a dolgának. A cselédek és kukták tanácstanul tébláboltak csak a konyhában, mígnem végül Slaven összeszedte minden bátorságát és a hercegné lakrésze felé vette az irányt.

Udvariasan kopogtatott, mielőtt belépett volna. Azelőtt még sosem járt itt fent, az urak szálláshelyén. Az erőd legtávolabbi pontja, ahová korábban eljutott, a nagy lovagterem volt, távol a knez és asszonya lakhelyétől. Most azonban nem tehetett mást, fel kellett jönnie ide.

- Úrnőm, Marija... - A kukta mélyen meghajolt a fiatal nő előtt. - Szóval Marija nem jött ma.

A hercegné becsukta a könyvet, amit eddig olvasott, és a fiúra pillantott.

- Kifejtenéd ezt? - kérdezte halkan.

- Tegnap láttuk utoljára, és először azt hittük, csak elaludt, de még mindig nem jött meg. Lassan neki kellene látnia az ebédnek...

- Értem - lépett le az olvasópultról a nő. - Keríts valakit, aki elvégzi helyette a munkát!

- Igenis, úrnőm.

A hercegné, miután a kukta eltűnt az erőd mélyén, igencsak sietősre fogta a lépteit.

- Juraj mester, merre vagy? - kiáltotta az erőd csendjébe.

- Itt vagyok lent, asszonyom - felelte a strázsamester karcos hangja a távolból. A fiatal hölgy - rangjához igencsak méltatlan módon - lefutott a lépcsőn.

- Vigyél magaddal néhány embert, és kerítsétek elő a szakácsnét! - parancsolta. A hangja izgatottan csengett, Juraj eddig csak akkor hallotta így beszélni, amikor Kholman hercegről esett szó.

- Parancsára, asszonyom - csapta össze a sarkát az öreg kalóz.

- Nézzetek körül mindenhol a városban! Úgy tudom, te jól ismered őt.

- Így van, asszonyom. Nyugodjék meg, előkerítjük a föld alól is! - ígérte az öreg strázsa, mire a fiatal nő ránézett.

- Őszintén remélem, hogy nem onnét kerül elő, Juraj... Ó, Kljovát nem láttad esetleg?

- Hála a magasságosnak, hogy... ó, bocsásson meg! - kapta a szája elé a kezét az öreg, mire elejtette a lándzsát, amit eddig szorongatott. Nyögve hajolt le a fegyverért. - Nem, nem láttam még ma, asszonyom. Biztosan valami meleg helyen durmol.

- Értem... Te csak kerítsd elő Mariját! Kljovát majd én megkeresem.

Juraj tisztelgett, a hercegné pedig elindult vissza a saját kis birodalmába. A lakosztálya az egyik legnagyobb volt az erődben - több lakóhelyiséget nyitottak egybe, hogy így legyen, nem sokkal a kézfogójuk után. A fiatal nő többnyire itt töltötte minden szabad percét, csupán a csillagok és a kis kertje kedvéért mozdult ki innét.

- Kljova! Merre vagy? - szólította most a fekete jószágot a hercegné. Szavait, ha hallja, a macskán és knez Kholmanon kívül senki se értette volna. Idegen, messzi világ nyelvén szólt, a legtöbb keresztény városban máglyán végezte volna e nyelvért bárki emberfia.

- Kljova! Bújj elő!

Vékonyka hang felelt a hívásra. Kljova boldogan nyávogva kepesztett elő a kerevet alól, majd visszafordult, hogy előcibáljon valamit...

- Kljova! - csapta össze a kezét a hercegné döbbenten, és a fekvőhelyhez lépett.

A macska nagy, barátságos szemeket meresztett rá, szinte mosolygott. Büszkén düllesztette a mellkasát, úgy dorombolt az ő szeretett gazdájának. Kicsike mancsával feléje tolta az ajándékot...

Az ajándékot, ami egy letépett emberi kézfej volt. Erős, munkában eldurvult, emberi kéz. Egy asszony keze.

Valaki kopogott.

- Tessék!

Juraj mester dugta be a fejét az ajtón.

- Hercegné kérem, megkerült a szakácsné.

- Holtan, ha nem tévedek - temette kezébe az arcát a nő, úgy nézett a strázsamesterre. Az öreg kalóz meghökkent.

- Honnan tudta, úrnőm?

A fiatal nő oldalra lépett, így láthatóvá vált a büszke pofájú, fekete macska, és a kivérzett, emberi testrész.

- Ajándékot kaptam...