- megint esik, csak ezúttal megúsztam a zivatar-zuhanyt
- még időben észrevettem, hogy az irodában felejtettem a lakáskulcsomat
- mindenkinek gyűrött feje volt egész nap
Egyébként tizenkét és fél év, az mégis csak tizenkét és fél év. Akármilyen messzire kerültem is "hivatalosan" az ír tánctól, akármennyire fáj is néha a térdem, azért csak nem tudok elszakadni tőle. Egyrészt azért, mert hetente mindent összeadva úgy hat-hét órát még mindig gyakorolok, másrészt mert még mindig érdekel. Még mindig nem tudok annyit, és még mindig nem táncolok úgy, hogy azt mondhassam: pipa, ennyi volt.
Ha elgurult volna a gyógyszerem, akkor azt mondanám, még nagyon hiányzik az az Open összetett arany, az EB győzelemről nem is beszélve... Épp azt nézem, hogy az ezeréves reelem megint divatos lenne, és az én szépséges fekete-arany versenyruhám is benne volna a méjnsztrímben... Csak úgy másfél tonna strassz még kéne rá, és boltolni kéne egy csilli-villi tiarát is a kínaiból a jelenlegi helyett, mert az olyan divatja múlt. Esetleg egy csinos koboldcipő csatt a cipőmre, hogy ragyogjon az is, mint a Salamon...izé...töke. Neeeem, á, dehogy szól ez a külsőségekről! (A belsőségekről felesleges szót ejteni - mire végigtolsz egy open versenytáncot, úgyis kiköpöd a tüdődet...)
Hmm... gyógyszerke, gyógyszerke, merre is vagy? :)
Egyébként ez az, mármint a ruha - benne meg én volnék. Nem echte ír, ahogy én sem vagyok az, de igyekszünk mindketten olyannak látszani, miközben tisztában vagyunk azzal (én biztosan, a ruhát sose kérdeztem), hogy sosem leszünk olyanok igazán. A fotót pedig Miskolczi Péter készítette a Dürerben a LochNesz zenekar koncertjén még év elején.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése