A sóbiznisz - avagy Ruha átalakul, 1. rész

2000 környékén kezdődött az egész, egy ártatlan plakáttal, aztán mi lett belőle?
A művészi torna után ez tart/tartott ki a legtovább - a művészi tornát akkor hagytam abba sok társammal együtt, amikor Zsóka néni befejezte a tanítást és át kellett volna igazolni másik edzőnőhöz. Na most, amikor szépen kinyújtott, erős balett és tornász alapokkal rendelkező, akrobatikára felkészített gyerekeket valaki nyusziügetéssel, rák és pókmászással kezd fárasztani, azzal nagyon gyorsan pontot lehet tenni a még el sem indult karrierjük végére. Én egyetlen óra után mondtam az Anyunak, hogy ide soha többé nem akarok jönni, volt aki egy kicsit tovább kitartott, de végül az egész tornász csoport feladta. Gratulálok!
De vissza az ír tánchoz. Szóval mit is adott ez nekem az elmúlt 15 évben? Lássuk csak! Rengeteg utazást, okleveleket, érmeket, kupákat, sérülések tömkelegét (lelkit és fizikait egyaránt), szétkopott térdízületet, 40/42-es konfekcióméretből 34/36-ost (oké, ehhez egy cuki laktózintolerancia is hozzájárult), fegyelmet, fájdalomtűrést, barátokat és még sorolhatnám.
Az ír tánc nem egyszerűen csak egy hobbi, sokkal inkább egyfajta életforma akkor is, ha nem ebből él valaki. Egyrészt kegyetlenül időrabló: a lépések kigyakorlása iszonyatos mennyiségű időt emészt fel, és bizonyos szint után már elengedhetetlen a kiegészítő fitness és a tudatos étkezés. Azok a táncosok, akik jelenleg Európa, vagy még inkább a világ élvonalába tartoznak, naponta sok-sok órát gyakorolnak, balett órákat vesznek, edzőterembe járnak, erősítenek, nyújtanak és a többi! A versenytáncosok és velük együtt azok is, akik a színpadot választották, kő kemény sportolók olyan extrákkal, mint flexibilitás és előadói készség.
Másrészt költséges.
Költséges, mert kétféle cipő kell, mind a kettő speciális (egy "kopogós" cipő alsó hangon 50 font jelenleg, a jobbak azonban 100 font körül mozognak, a soft shoe - egyfajta balettcipő-féle - pedig 25 és 50 font között mozog) és akkor még nem számoltam a tanfolyamok, magánórák, a versenyek, az idióta paróka, esetenként a fizioterapeuta árát és a ruhát.

Valószínű ez is okozta a tánc népszerűségének drasztikus csökkenését Magyarországon. Míg 2000-ben a tanfolyamok hatalmas létszámmal mentek, mára jó, ha tíz embert össze lehet szedni új kezdőbe és azok egy évnél tovább kihúzzák. Nagyjából fél-egy év után kezdődik ugyanis az igazi mizéria a cipőkkel... A versenyruha csak később válik tényezővé, a kezdőknél tiltják a szóló versenyruhát, intermediate, pláne open championship szinten viszont már elvárás és mint mindenhol, itt is van éppen aktuális divat. Egy bizonyos szint felett már évente (!) váltják a ruhát. 
A 2009-es gazdasági válság idején ráadásul a versenyzők száma kb. lefeleződött (ha addig mondjuk az All Irelandsen voltak 1200 ez a szám lezuhant 600-700 főre, ami anyagi katasztrófa a szervezőknek), mostanra viszont újra fellendülni látszik a biznisz. Ha a jelenlegi ütemben növekszik tovább, akkor a 2016-os EB-re a résztvevők száma el fogja érni az 1000 főt, a 2015-ös EB-n 700 versenyző indult.  

Na ja, a ruha... Ha valaki beírja a gugliba hogy "irish dance solo dress" vagy valami hasonlót, temérdek találatot fog kapni. Na már most, ezek a ruhák még használtan is horror árban vannak a felhasznált anyagok, strasszok és az irgalmatlan mennyiségű munkaóra miatt. Ebből nincs kínai sorozatgyártott, mind egyedi, kézműves termék és egy nagyon egyszerű is valahol 1000 euró/ 1500 dollár körül kezdődik,főleg ha ismert ruhakészítővel készíttetik.

 

 Az enyém persze nem került ennyibe - igaz, nincs is olyan szemkibszóan ronda pompázatos, mint egyik másik láthatósági pink, agyonstrasszozott giccsparádé. (Egy ízléses Elevation ruhát azért nem dobnék vissza, de nincs 2000-3000 euróm egy ilyen cuccra, kell az a pénz másra is...)
Most viszont Ruha ismét átalakításra szorul, ez lesz neki a második (szegény nagyon hendikeppes volt elkészültekor), és kicsit izgulok érte, mert hát nagyon szeretem Ruhát. (Ezzel mind így vagyunk. Kinek milyen az ízlése - az európaiaké sokkal jobb, mint a nagyvilági átlag -, de olyat még nem hallottam, hogy valaki ne imádná tiszta szívéből a versenyruháját. Szívünk-lelkünk benne van, sokszor a munkánk is, mert bizony mi, csóró közép-kelet európaiak hajlamosak vagyunk magunk felragasztgatni/felvarrni egyenként a flittereket, strasszokat ahelyett, hogy ezt valakivel megcsináltatnánk.)
Az átalakítást az teszi szükségessé, hogy kifogytam belőle (Ruha készültekor konfekció 38 voltam, ami mostanra 36 lett), valamint hogy az utolsó átalakításnál le kellett vágni a felsőből (nem lehetett volna összevarrni, annyira megsérült az anyag bontáskor), ami így nagyon lerövidült és nem volt idő a helyrehozatalához. Ez egyrészt felettébb előnytelen egy olyan alkatnál, amilyen nekem van (rövid felsőtest - hosszú láb kombó), másrészt tánc közben folyton felugrált, és kikandikált alóla az alsó szoknya, ami szintén nem túl elegáns.
Mivel 3 év kihagyás után ismét versenyzésre adtam azt a hülye fejemet, eljött az ideje, hogy Ruhát rendbe hozzuk. Be lesz véve belőle, az alsószoknyából is, mert azt már csak a biztosítótűk fogták össze rajtam, annyira elállt, a felsőt megtoldjuk a maradék fekete bársonnyal, így visszakerül a csípővonal oda, ahol lennie kellene és kap még pár virágot, meg úgy tíz kiló strasszt, hogy ne üssön el annyira a többiekétől. (A pláne az egészben, hogy valaki lekoppintotta. Másfél-két éve egy fotón láttam Ruhát... de nem én viseltem.) Ez még mindig kevesebbe kerül, mint egy új, nem beszélve a fent említett tényről, miszerint szeretem Ruhát, és nem akarok megválni tőle, pláne nem újat csináltatni.
Kedvcsinálónak pedig meg lehet nézni, hogy mi is az a verseny ír tánc... (Ezek a ruhák szépek, látszik, hogy a lányok már seniorok. A táncok sorrendben: hornpipe, jig, reel, slip jig)

Wanted!

Szolgálati közlemény!
Sok évvel ezelőtt, költözés közben elveszett a kedvenc Matchboxom, és sajnos a dobozok többszöri feltúrása után se lett meg. Az elvesztését azóta is - kereken 23 éve - fájlalom, szívesen vennék egyet újra, mert a Ferrari (egy 1985-ös 308 GTB, a Pioneer festéses) nagyon hiányolja maga mellől. 1992 óta folyamatosan sír... szörnyű...
 
Típus: Pontiac Firebird Trans Am
Évjárat: 1978, vagy 1979
Fénykép
Gyártó: Matchbox

Ha valaki lát egyet szép állapotút a neten, vagy ismer jó lelőhelyet, kérem, írjon! Köszi!

Flugmuseum Aviaticum - Bécsújhely

Kissé megtáltosodtam, már ami a blogolást illeti, lassan a januári posztok száma (kis túlzással) eléri a tavalyi összes bejegyzését...
Szóval ha repülés és repülőmúzeumok Európában, akkor az egyik látni kell hely biztosan a Flugmuseum Aviaticum Bécsújhelyen. (Van még pár tippem, és ha előkerülnek a fotók a sinnsheimi technikai múzeumról, akkor arról is lesz majd bejegyzés.)
Kellett nekem már megint könyvet venni karácsonyra! (Kellett, mert lejárt volna az ajándékba kapott könyvutalvány és azt nagyon fájlaltam volna.)
Az Aviaticum jellegét tekintve hangármúzeum - sok-sok kincs kint a város szélén a technikai parkban a repülőtér szomszédságában. "Pici" Pocok és én (no meg elmaradhatatlan, szakértő asszisztensem Peppi, a teknőc) egy kevéssé szép februári napon tettünk itt látogatást tavaly.

Miért érdekes? 
Egyrészt, mert a repülés történetét mutatja be igen szemléletesen és részletesen. A motoros repülés alig több, mint száz éves és nagyon jó dolog látni azt, honnan is indult és hová fejlődött ilyen rövid idő alatt.
Nem tudom, ki hogy van vele, de az én időmben a történelemkönyvek mindig csak a nagy angolszász úttörőkről szóltak és az hogy-hogynem kimaradt, hogy bizony a Monarchiában is akadtak szép számmal pionírok. 
Egészen furcsa gépeket láthat itt az érdeklődő a repülés hőskorából, ősi szélcsatornát, légiforgalmi irányítópultot, töménytelen mennyiségű makettet, különböző egyenruhákat és egy külön kis kiállítást a repülés női hőseinek. (Igen, akadtak hölgyek már akkor is szép számmal, akik kilógtak a sorból a "bolondériáikkal"...) 

És igen, lakik itt egy Gusztáv, ami ilyen állapotban ma már igazi ritkaságnak számít - ráadásul a gép nem replika, hanem igazi "warbird", azaz éles bevetést is repült a II. világháború alatt.

Másrészt pedig elgondolkodtató, és egyben ijesztő is, ha belegondolunk e tabló láttán az alábbi pár adatba: 
1910 - 4 henger, 40 LE
1915 - 6 henger, 210 LE
1917 - 6 henger, 350 LE
A következtetést tessenek levonni! (Hasonló, ha nem markánsabb technikai fejlődés figyelhető meg a II. világháborúban is - ott a hagyományos belsőégésű motortól néhány év alatt sikerült eljutni a gázturbina alkalmazásáig, hogy messzebbre ne menjünk.) 

Ez a szélcsatorna sajnos nem működőképes és a múzeumnak nincs annyi pénze, hogy megcsináltassák. 









 Motorkiállítás - csak ínyenceknek. Alig bírtam kivakarni magamat közülük, mert mindegyik ritkaság a maga nemében és nekem végig kellett olvasnom még egyszer az összes leírást, miután a muzeológus úr röpke másfél órában bemutatta az összes kiállított darabot.
És a gépszag... ó! Nem az a steril, mindent a szemnek, semmit a kéznek bemutató ez, kérem!  Ezek a gépszívek egykor éltek...

Még autó inkább, semmint repülő - egy korábbi sebesülés miatt jelenleg nem repképes

Ha az embernek szerencséje van, és kellően érdeklődő fejet vág, akkor még rögtönzött idegenvezetésben is részesülhet, felbecsülhetetlen értékű információkhoz jutva hozzá.
(Nekem mákom volt, mert már a belépéskor kiszúrta a figura, hogy letámadtam a papírmakettes dossziét, majd elkezdtem a vitorlázórepülés történetét olvasni az első tablón. Még a restauráló műhelyt is megnézhettem!)

Hol található?

	Ferdinand Graf von Zeppelinstr. 1
	A - 2700 Wiener Neustadt
	Austria

Honlap: http://www.aviaticum.at/avia/

Figyelem! 
A múzeum megtekintése kitűnő családi program, de tartsuk szem előtt, hogy bizonyos fokú gépbuzéria mindenképpen szükségeltetik hozzá.

Helyreállt a rend

 Az élet apró örömei... remélhetőleg most már sokáig így marad és nem kell a két réteg járólapot felverni, mert az alatta lévő cső feladta a harcot.
Egyszerűen gyönyörű lett, és a mosógép is visszakerült, méghozzá meglehetősen prózai módon: a csempézést végző szaki visszavitte.
Mondtam neki ugyanis reggel, amikor megérkezett, hogy hát hiba van a mátrixban, mert én a dögöt vissza nem tudom cipelni nyolc napon túl gyógyul sérülés nélkül - válasz: Nem is kell, majd én visszaviszem a szekrénnyel együtt.
És mivel a sarokszelep se volt a helyzet magaslatán, azt is megcsinálta, plusz lefűrészelte az ajtó alját és kitakarított maga után. Tja, Ausztria.
(Mindezt anélkül, hogy jattot kapott volna! )
Úgyhogy most már végre teljes fényében tündököl az én szeretett kis fürdőszobám és az alienek is nyugodtan trancsírozhatják egymást a csempén...
(Eredetileg egy félig-meddig lehámlott liliom lepkékkel csempematrica kompozíció figyelt a fürdőben, mondta is a tulaj, hogy nyugodtan szedjem le, ha nem tetszik. Nem tetszett, leszedtem, a jó állapotú lepkék a konyhába kerültek, a többi a kukába. ÉS hát micsoda véletlen, a tegezős bútorboltban épp leárazás volt UFO matricákból, én meg kellően felnőtt lökött vagyok, hogy vegyek is belőle.)
 

 

És egy kis offolás: frissítettem egy pár korábbi bejegyzést (például ezt), érdemes visszaolvasni. 

Vízügyi gondok

avagy a vízkő kitűnő tömítő, de csak addig, amíg a helyén marad...

Tetszik tudni az úgy volt, hogy egyszer csak megjelent egy foltocska. Olyan kis aranyos, ami akkor szokott keletkezni, amikor a "hideg sarokban" kicsapódik a pára. Nyár volt, meleg volt, hol volt foltocska, hol nem - aztán jött az ősz és a foltocska néhány nap alatt akkora lett, hogy telefon után nyúltam és felhívtam a lakás tulajdonosát, mondván "Baj van, csókolom, már nem merek ráülni a rötyire, mert még a végén a fejemre szakad a plafon, és igen mókás lesz magyarázkodni előbb a mentőnek, aztán meg a sürgősségin..."

Egy órával a bejelentést követően jött is a telefon a házkezelőségtől, hogy akkor másnap reggel nyolckor nyissak ajtót a biztosítósnak, mert ennek a fele se tréfa.
Nem csigázom a kedves érdeklődőket: a biztosítós srác, amikor meglátta a mennyezetet, sovány disznó vágtában rendelte ki a májesztrót, hogy ezt bizony gyorsan szét kell verni, mert valószínűleg dől a lé odafentről...


Hát, tényleg dőlt, ráadásul első blikkre meg se sikerült találni, hogy honnan... A felső szomszédnál kivésték a Mariana-árkot, nálam átütötték a plafont - amikor azt hallod, hogy a szaki folyamatosan káromkodik, na akkor tudod, hogy valami nagyon el vagyon b****va. Kiderült, hogy a cső olyan, mint a szita. Hurrá! De legalább meg lett a luk...

Mindenki örült, én csak addig, amíg nem közölték velem, hogy a gyorsabb száradás végett lakótársat kapok. 0-24-ben egy légszárítót, akit megérkezésekor elkereszteltem Benőkének és aki két hetes működése alatt 162kWh áramot zabált fel. A miheztartás végett, ez a teljes háztartásom közel egy havi áramfelvétele!
Már-már úgy tűnt, ezzel véget is ér történet - két hét Benőkével édes kettesben a fürdőszobában, aztán lemázolják a fürdőt és kész -, mígnem fülest kaptam a szomszéd nénitől, hogy az alattam lakó keresett, merthogy az enyémhez kísértetiesen hasonló foltocska érkezett hozzá is. Lementem, szóltam, hogy semmi vész, nálam ugyanez történt, valszeg a negyedik emeleti áztatta végig az egész strangot, de már megy a szárító.
Mindenki lenyugodott, a foltocska is kiszáradt (persze, mert volt vagy negyven fok a fürdőmben), jöttek, megcsinálták a plafont, az alsó szomszéd megnyerte Benőkét, volt nagy öröm és boldogság... (Szó szerint, mert a festék, amivel lekenték a falat műanyag bázisú volt, mondta is a srác, hogy eszembe ne jusson bezárni az ajtót, hacsak be nem akarok szívni a hígítótól.)
Aztán bumm, Foltocska Nr.2. Benőke elszállítását követően pár nappal hirtelen nőni kezdett. Irdatlan sebességgel. Én eközben az eredetileg tervezett villámháború helyett állóháborúba bonyolódtam a klotyó elzáró szelepével, ami a vízkő miatt sehogy se akart elzárni. (Végül sikerült fegyverszünetet kötnünk, feltehetően annak a 2 liter ecetnek és jelentős mennyiségű vízkőoldó tablettának köszönhetően, amit a tartályba pakoltam.)
A szerelővel és a biztosítóssal immár ismerősökként üdvözöltük egymást, mondtam is nekik, hogy ha nincs szerencsénk, akkor még jövőre is találkozunk, mert ez végig fog menni az egész szakaszon...

Valószínűleg csak a közmondásos német/osztrák udvariasság tartotta vissza őket attól, hogy elküldjenek az anyámba.
Vésés, kalapálás, káromkodás - újabb szitává porlott csőszakasz.
A dolog egyetlen előnye az volt, hogy egyúttal megjavították a szelepemet is, most éppen működik - a biztonság kedvéért azóta is etetem a tartályt havonta egyszer vízkőoldóval.



A legszebb az ilyen javításokban, hogy sosem tudod, mire mész haza. Kész izgalom az ember élete... Vajon helyén van-e a nagy fehér porcelánisten? És esetleg ha rosszul ülsz rá, akkor vajon vele együtt borulsz a sarokba?

  Az egyetlen, ami biztos, hogy a mesterek mindig rendet hagynak maguk után. Ez valami olyasmi, amin én pislogtam, mint hal a szatyorban, de itt teljesen természetes. Igen, összetakarítják és elviszik a sittet. Én kérek elnézést.
Mindez volt november végén... Egyszer én néztem be a javítási dátumot (a biztosítós srác a bajkeverő Kék egyik tesztjéből riasztott fel és hirtelen azt se tudtam, melyik bolygón vagyok), másodszor meg ő hívott fel, hogy hát khmm, az iparos lebetegedett, és hát dec.22-23 jó lenne-e. Mondom, nem, mert nem vagyok itthon - így aztán beigazolódott a jóslat, és tényleg átcsúsztunk a javítással 2015-re.
Ma reggel aztán meg is jelent a májsztró szépen időben (ez osztrákéknál nagy szó), sőt még kicsivel korábban is a megbeszéltnél, hogy akkor ez a padlólap, jó lesz-é.
He? Nem úgy volt, hogy hoznak az urak mintát és majd választunk? Ja, nem, mert az egész padló ki lesz cserélve, tekintettel arra, hogy ezt a szépséges narancssárgát már sehol se kapni úgy 1980 óta.
Heeeee? Az egész? Én már nézegetem a vicces csempematricákat, erre kiderül, hogy nem is kell? 
Igen, az egész. Ja, és hát izé, bocsi... de a kló nem lesz ma visszarakva, meg egyébként is este majd nagyon óvatosan közlekedjek át lerakott csempén, mert besüllyedhet.
Heeeeeeeeeeee? Ember, akkor legalább azt áruld el, melyik ócskásnál lehet bilit venni Grazban, mert az ilyesmiben még nem nagyon vagyok ott a szeren!

A következő vendég egyébként nagy eséllyel egy asztalos lesz, mivel azt jól kitalálták, hogy ráhúzzák az új járólapot a régire (és akkor talán nem hullik atomjaira a maradék ólomcső, és a szomszédasszony se zuhanyzik szennyvízben odalent), de arra senki se gondolt, hogy a már amúgy is szorosan járó ajtó hogyan fog ezután becsukódni...
Nem baj, ezt majd holnap beadagolom a szakinak, de addig is elkezdek dolgozni egy mosógép-transzportáló varázsigén, mert ahogy a helyzet jelenleg áll, holnap még biztosan nem lehet visszatenni a helyére, így ezt holnapután nekem kell majd megoldanom valahogy.  (Az a baj, hogy a mosógép egy igen makacs állat: akkor se megy odébb, ha belerúgsz, a verbális agresszióra pedig még annyira se reagál.)
Addig is, marad a káosz a nappali/hálóban, a WC meg jelenleg az előszobában lakik. (Olyan kis cuki volt, hogy ott várt az ajtóban... majdnem megsimogattam...)

És nem ér kiröhögni a baglyos zuhanyfüggönyömet, szerintem nagyon szép és híven tükrözi személyiségem minden képzeletet felülmúló árnyaltságát, valamint ízlésem tökéletes kifinomultságát...

A SZENTÉLY - Szolnok, Repülőmúzeum (100.bejegyzés)

Igen így, csupa nagybetűvel.
Már nagyon régen szerettem volna befejezni a posztot, csak valahogy sosem jött össze és méltatlannak éreztem volna holmi összecsapott izével előállni.

Először jöjjenek a szürke tények:
A Repülőmúzeum a Hadtörténeti Intézet és Múzeum külső kiállítóhelye
A teljes lista itt
(Hadtörténelem iránt érdeklődők nyugodtan használhatják a listát egyfajta bakancslistának is...)
Cím: Szolnok, Kilián u. 5 (Csak hogy legyen mit beírni a naviba...)
A belépés ingyenes! (Értjük? Ingyenes!)
Honlap, de fent vannak FB-n, ott több az aktualitás

És akkor a privát vélemény (no meg a fotók)
A hely jó régóta rajta volt a "meg kell nézni" listán, akárcsak a keceli Haditechnikai Park (ezt is már több éve tervezzük megnézni. Majd egyszer...) Tavalyelőtt októberben - igen, 2013 októbere óta próbálom összeütni ezt a bejegyzést és most már 2015 van - viszont Apu osztálytalálkozni ment Szolnokra, én meg haza szabadságra, nosza, pattantam is, hogy leszek én a sofőr, Szuperszamár meg a 75 lovas hintó...

OFF
A 4-es úton uralkodó kriminális állapotokat most inkább hagyjuk. Nem tudom, hány emberéletnek kell még elvesznie ahhoz, hogy a mindenhez értő döntéshozók végre kegyeskedjenek a saját zsebük tömése mellett kezdeni vele valamit. Első lépésnek jó lenne mondjuk egy olyan M70-es féle elválasztó (dupla záró, közte fényvisszaverő, vörös csík és "babák"), esetleg néhány fix trafi, mert nagyjából hetente hal meg ott valaki.  
ON

No, kérem!
Ha valakit akár csak minimálisan is érdekel a repülés (tök mindegy, hogy a katonai, vagy a polgári repülés), akkor ide el kell mennie. Sőt, mondok valamit: gépmániával kevésbé fertőzött Anyukám legalább akkora érdeklődéssel bóklászott a gépek között, mint én, szóval a gépimádat nem feltétel, inkább csak opció.

Látkép a lépcsőről

Kicsit zavarban is vagyok, mert igazából az lenne a jó, ha minél többen ellátogatnánk ide, ugyanakkor attól félek, ha így történne, elveszne az a családias hangulat, ami most jellemzi a helyet. Az én megcincált idegeimnek ugyanis a legdrágább wellness se tehetett volna jobbat (különben is rühellem a wellnesst, bőd' unalmas), mint ez a néhány órás séta a gépek között a kék ég alatt.     

Elnézést...khmm... hahó... volna szíves kiengedni innen?

Semmi más, csak a zord, büszke vasak, többnyire szabad ég alatt, esetleg félig nyitott hangárokban.
Kisebbek, nagyobbak, nagyon öregek és nem annyira öregek, háborús veteránok, civilek, egyben és összetörve.
Egyszerre lebilincselő és szívszorító az egész. Egy kicsit olyan, mintha az ember temetőben sétálna. Őket látva a szív szakad meg néha, hiszen a többségüktől túl korán vették el az eget. Ahogy a szélben meg-megmozdulnak a forgószárnyak, csűrők... Mintha nyújtózkodnának, vagy egyszerűen csak unnák magukat álldigálás közben és ezért ficeregnek egy kicsit, akár az emberek. Szinte hallani, ahogy sóhajtoznak, a kicsi lelkük pedig sír a felhők után...

 Minden tiszteletem a roncskutatóké.

És ez csak pár kép, ízelítőnek...

Csőrike, a "kis" drága. (Csak ez nem egy pösze, vízfejű kanári...)
Az AERO Magazinból sok-sok éve kivett poszter azóta is a nappalim dísze. Vannak dolgok, amik nem változnak. A Mi-24 a kedvenc harci helikopterem volt, most is az és ez így is marad, azt hiszem.



  

 Ínyenceknek! (Ez a jéghegy csúcsa. Repülőgépészek, irány Szolnok! Itt legalább megcsodálhatjátok "vasban" azt a sok diffegyenletet...)

 Egy másik híresség, a Cápeti.
Számomra érthetetlen, hogy miért kellett felszámolni az Égi Huszárokat. Kinek állt érdekében, hogy a nemzetközi szinten is elismert és szeretett bemutató köteléket egyik pillanatról a másikra kicsinálják?

 A Sturmovik. Hosszú évtizedeken át a Balatonban rongálta a halászok idegeit (és hálóit), amíg ki nem emelték.
(A "roncsos" hangár igazi kincsesbánya!)






 Recycling level 999:
Budiajtók, fészerek - mind-mind repülőgép-alkatrészből...

Summa summarum: EZT LÁTNI KELL!

Budapest, Budapest, te csodáááááás!

Szeretem ezt a várost.



Nagyon vártam már a karácsonyt, mert:
1. A nyári szabadságomra legkevésbé illő jelző a pihentető volt.
2. Az 1-es pontból kifolyólag tele volt a hócipőm az egész világgal és ennek megfelelően voltam szocializált is.
3. Végre azt csinálhattam, amihez kedvem volt. Ha éppen hajnali háromig fent voltam, és másnap délig szunyáltam, akkor azt. Vagy olvastam, vagy barátokkal találkoztam, vagy korcsolyáztam, vagy kulturálódtam... A lényeg, hogy nem csörgött a céges telefon, és nem nyüszögtek folyamatosan a gépállatok.

   Annyira szép. A Lánchíd, a Parlament, a Vár és igen, még a propagandacélból, sebtiben átadott Várbazár is.
Ez utóbbinak vannak persze hiányosságai, meg hát jó, nincsen készen, de a korábbi állapotánál mindenképpen csinosabban fest.

(A Várbazár, vagy Ifipark nagyon régóta pusztult már, az ember szíve majd megszakadt érte. Éveken keresztül, szinte napi rendszerességgel jártam el előtte és néztem, és dühöngtem, hogy ez bezzeg nem fontos. Hogy az épített örökségünket hagyják elpusztulni. Hány, de hány olyan műemlék van még mindig szerte az országban, amit meg lehetne és meg is kellene menteni?! Ne legyenek illúzióink, a Várbazár simán összeomlott volna, ha az Unió nem ad hozzá egy kis zsét... és nem kell a népnek egy kis cirkusz a választások előtt ugyebár. ) 

 

És mivel Buda visszavételekor (1686) valaki odavízionálta a bástya fokára Magyarország védőszentjét, hát most sebtiben fel is húztak neki egy szobrot a bástya fokára... Nem, nem a katonának, hanem a védőszentnek. Félreértés ne essék, nincs ezzel semmi baj, nem bánt ő ott fent senkit, csak hát... nem szép az a szobor. Sőt, kimondotta csúnya, na! Ilyet simán legyárt egy általános iskolás is technika órán, persze kisebb méretben... (Állítólag van valami legenda arról, hogy már-már feladták az ostromlók és hazamentek a p....ba, amikor egy ágyúlövést követően egy részen leomlott a fal és előkerült egy Mária szobor. Na, ettől aztán úgy megtáltosodtak a katonák, hogy ripszropsz egy óra alatt bevették a várat... Lehet, hogy így volt, nem mondom, hogy nem, de aki látott már ostromágyút, azt sejtheti, mi maradt volna a szoborból, ha tényleg becsapódik ott egy lövedék. Ki biztos nem állítják többet...) 

A Citadellánál ott a Sörnyitó Szabadság-szobor, lehetett volna róla példát venni. A nő nőformájú, a pálmaág meg pálmaág. Ez meg olyan izé. Tudom, nem tudom értékelni a kortárs művészetet... (Tényleg nem.)

Az Ifiparkra visszatérve:
- nem tudom, ki találta ki, hogy kockakővel borítsák az épület előtt az utat, de felkötözném az illetőt a 86-os buszra és oda-vissza járatnám rajta, hogy Nesze, te idióta,ha megtervezted/aláírtad, akkor járjál rajta! Azt is, aki engedélyezte. No és vajon mikor fog az egész úgy ahogy van megsüllyedni?

- miért vannak rozsdás, bunkerre emlékeztető képződmények a komplexum területén? Nagyon... khmm... divatos biztos, de igen rút is.

- a színpadok fája már most rohad. Nem tudom, milyen programokat szeretnének majd itt rendezni, de egy beszakadt tánccsoport nem túl szívderítő látvány, higgyük el!

Egy szó mint száz: reméljük, sokáig szép marad ez a hely. Megérdemelné végre.

És igen, a gyönyörűséges Vár.
Apukám még elsős egyetemistaként, társadalmi munkában (úgy hívták, építőtábor) lapátolta itt a sittet, ami a második világháborús ostrom után megmaradt. (Igen, több mint húsz évvel az ostrom után is romokban hevert! Az egykori honvéd főparancsnokság épülete pedig még mindig a háborús állapotokat tükrözi, takargatják is rendesen. Szép kis emlékeztető...)




Igen, ez a kincses doboz, ami nemcsak a Nemzeti Galériának ad otthont, hanem többek között a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumának.

Az én szilveszterem 2014-ben nem a bulizásról szólt (2013-ban egy punk-rock koncerten csápoltam füldugóval), a nap nagy részét odafent a Vármúzeumban művelődve töltöttem faterral.
A kiállítást amúgy mindenkinek ajánlom, tényleg remek, megéri az 1800 forintos belépőt. Függőleges időtengely mentén vezet végig a Vár és a Vár-hegy történetén és nyugodtan lehet vinni külföldi (angolul beszélő) ismerőst is, mert az egész kétnyelvű! (Egy teljes napot kell rá szánni, mi közel öt órát ténferegtünk odabent és nem tudtuk az egészet teljes mértékben végignézni.)