Szuperszamár újra bevetésen - Zeltweg, Airpower13

Tudom, hogy még nincs befejezve a balkáni riport, csakhogy közben zajlik az élet és szeretett Szuperszamarammal ismét bevetésre indultunk. A célállomás ezúttal Zeltweg volt, itt került ugyanis megrendezésre az Airpower13.

Eddig csak Magyarországon volt szerencsém repülőnapon járni (Szentkirályszabadja, Kecskemét, Budaörs, Taszár nekem sajnos kimaradt), és hát oda eljutni sose volt habostorta - fel voltam tehát készülve, ötliteres desztvíz a csomagtartóban, tele tank, kaja, pia, esőkabát. Ami kell. Meg egy kis aggódás, nehogy Szuperszamár belesérüljön a projektbe...

Zeltweg Graztól kb nyolcvan kilométer, autópályán és gyorsforgalmi úton, szóval alapvetően nem nagy táv. Az odajutás ettől függetlenül három órába telt, mivel:
1. igencsak sokan akarták látni a rendezvényt, és ez a felhajtóknál némi torlódáshoz vezetett
2. épp előttünk pár perccel törte össze egymást egy autós és egy motoros.
A kialakult piknikhangulat kicsit hasonlított a néhány éve a horvát autópályán még rendszeres gigadugókban tapasztaltra, amikor is teljes békében falatozott, kártyázott, nézelődött mindenki, a leállóban suhanókat meg jól megbüntette a rendőr...

Rettungsgasse - így elfér ő is

Figyelem, Ausztriában az autópályákon és gyorsforgalmi utakon dugó esetén úgynevezett vészsávot (Rettungsgasse) kell hagyni a felvonuló mentőegységeknek! Ez úgy néz ki, hogy aki a belsőben volt, az egészen behúzódik a korláthoz, a szélső sáv pedig a leállóba vándorol. Az így létrejövő egérútra behajtani szigorúan tilos és kifejezetten drága mulatság! 

Senki sem anyázott, senki sem idegeskedett, álltunk és néztük a repülőprogramot. Amikor pedig megindultunk, és be kellett sorolni, akkor beengedtek. Érdekes módon errefelé valahogy működik a zippzár-effektus, az egyetlen tahó egy szlovén volt, akinek integetett is a rendőr, hogy anyádért nem engeded be a másikat...
Itt emelném ki a szervezők felkészültségét: rendőrök és katonák ténylegesen irányították a forgalmat, az autópályán már jó előre összeterelték egy sorba a beérkező kocsikat, hogy zavartalan legyen az áramlás a felhajtónál és nem engedték, hogy mindenki arra bóklásszon, amerre akar. Két nap alatt több, mint 25.000 gépjárművet gardíroztak el úgy, hogy le a kalappal előttük. Igaz, az emberek hozzáállása is más volt, mint amit otthon tapasztaltam. Itt mindenki azért jött, hogy jól érezze magát, nem pedig azért, hogy presztízsharcot vívjon és vöröslő fejjel kapaszkodjon a pozíciójába. Tessék elhinni nekem, hogy sokkal gyorsabb úgy, ha mosolyogva zippzárazunk, mintha keresztbe állunk a másik előtt, és juszt se engedjük be!

Amit a rendezvényről tudni kell: egyrészt nincs belépő, a parkoló díj az, ami magasabb az átlagosnál (10 euró, ami soknak tűnik, viszont ha összevetjük azzal, hogy otthon a belépő egy főnek elővételben 3500 jó magyar fizetőeszköz körül van, akkor máris jön a hoppá), másrészt a helyszínen a kaja-pia pontosan olyan árfekvésű, mint az egyéb vendéglátóhelyeken. Tehát a bratwurst zsemlével meg a sör itt is annyiba került, mint Grazban általában a standokon. Jé...

Ami a repülőprogramokat illeti, kicsit - na jó, nagyon - fájt a szívem, hogy idén nem volt se Mig-29, se Messzer, és hát csak sikerült lemaradni a Mustang és a Spitfire repüléséről. A Sea Fury-t ellenben láttuk, mérges kis szúnyog, annyi szent, a Corsair pedig tiszteletet parancsol. Számomra mindig nagy élmény a nagy vasakat műrepülni látni - egészen bájos, amikor egy ekkora gép, legyen szó C-130 Herculesről, vagy éppen a Red Bull DC-6-osáról, mórikálja magát a levegőben.

A legszebb bemutatót ez a két vitorlázógép repülte - némán, fenségesen, tökéletes összhangban karcolták az eget. A leglátványosabb szólót a belga F-16-os produkálta szerintem.

  Jó lett volna ezt az öreg Szuhojt is a levegőben látni, na nem baj, reméljük, Kecskeméten, ahová szintén hivatalosak, majd sikerül bepótolni. Reméljük, nálunk repül is, mert itt csak álldigált. (Hmm... szóval ő egy Szu-22. A szobám falán a mai napig kint van a poszter egy magyar géppárról, szóval örültem, hogy ismét egy élő példánnyal találkozhattam. Sajnos, hamarosan Lengyelországban is leadják a szolgálatot, a helyüket F-16-osok veszik át.)

Ezúton gratulálok a magyar Grippen pilótájának is, kihozta a gépből, amit ki lehetett, de lássuk be, ez a gép nem a Mig-29... Nem egy légi akrobata és akkor finoman fogalmaztam.
A jó oldala a dolognak, hogy legalább repült.
A repnap reklámozása pedig nagy ötlet volt, reméljük, sokan eljönnek majd hozzánk is.

Önöknek különösen örültem, uraim. Jót beszélgettünk.

A fülke zárása kimondottan kreatív ezzel a lakattal. Tényleg kalózos. Ezek a brit kalózok egyébként harminc évesek, de láthatóan kiváló egészségnek örvendenek. Értjük már, miért érthetetlen a Mig-29 kivonása?

Bizony, az ő fajtája is régen járt nálunk, még emlékszem rá.
Meg a hangjára is. A Tornado. Dobhártyaszaggató.  

És bizony volt idő, amikor F-18 Hornetet is láthatott a magyar közönség repülni. Ő nem most nem repült, de legalább eljött, meg lehetett, ha csak távolról is, nézni.
Tekintélyt parancsoló egy madár.

 A Red Bull flottája impozáns, ez a DC-6 aktív korában Tito marshall gépe volt. 

 
Ez pedig egy B-25 Mitchell. Bár ettől még nem fogok több energiaital inni, elismerésem a Red Bullnak, amiért ezt a gépcsaládot nevelgeti, a sok egyébről nem is szólva most, mert ugye vannak ejtőernyősei is, meg siklóruhásai, az F1... Szóval respect!

Egyik nagy kedvencem az Ordító Egér, ezúttal szerb színekben. A személyzet nem vitte túlzásba a bóvlizást, kitettek egy széket és arról árulták a pólókat, meg ami még náluk volt.  
Ezek a nagy gépek valahogy mind olyan... kedvesek. Az ember szíve szerint úgy megpaskolná a nózijukat.

 Eddig méltatlanul mellőztem őket...
A helikopterek.

 Egy AH-1 Cobra. Ő is Flying Bulls tagja.

A Blackhawk méretes, bár a Sea King és a Mi-17 még mindig...hmm... termetesebb. Ahogyan a Mi-24 is, ami voltaképpen a kedvenc helikopter típusom, és igencsak csalódást keltő bemutatót sikerült repülnie vele a cseheknek. (Vagy inkább csak a mieink tették magasra a lécet az elmúlt években...)

Mi-17

Westland Sea King

Augusta Bell -212

Mi-24

A kötelékekről is készültek képek, csak azok a "nagygéppel", ami ugye analóg, ami azt jelenti, hogy még elő kell hívatni a képeket. Na ja, valamit valamiért. Vagy apró bolhapiszok a nagy kékségben, vagy értékelhető kép, csak később. (Igazság szerint már régóta fenem a fogam egy tükörreflexes digitális gépre, de franc az ízlésemet, szeretem ezt az analóg technikát, meg hát ami úgy tetszene, az drága...)

Az idei bemutatón négy külföldi kötelék is képviseltette magát, őket a tervek szerint Kecskeméten is láthatjuk majd.  

Őket nézve nekem mindig eszembe jut, hogy egyszer régen nekünk is volt egy kötelékünk...  

Fekete hegyek - Bevezető

Čanj tengerpart

Amikor szóba került, hogy hol tervezem eltölteni a szabadságomat, mindenki csodálkozott. Montenegró? Albánia? Bosznia? Minek mész te oda?

Nos...

Egyrészt azért, mert még sosem jártam ott, de hallottam, hogy szép. A vad hegyek, várromok, a Kotori-öböl, a Lovćen ködbe burkolózó orma a mauzóleummal, Bar óvárosa... igen, az ember szája tátva marad, és azt mondja mindenkinek, hogy ide el kell jönni. Ezeket látni kell. 
Akkor is, ha az itt lakó emberek lusták (ez igazából nem volt meglepetés), és sajnos ez meg is látszik - igen, valóban nem túl vendégcsalogató a hegyekben álló szemét és a kukák környékén élő kóbor állatok látványa, a szagról nem is beszélve. Arról most inkább ne ejtsünk szót, hogy a k. turista is bizony elássa a jégkrémes pálcikát a tengerparton és eldobja a szemetet...
Ettől függetlenül a víz jó minőségű, egyáltalán nem koszos, nyugodtan lehet fürdeni benne.  

Mi az, amit érdemes tudni, ha valaki Montenegróba indul?
A fizetőeszköz az euró, az árak jóval a mi áraink alatt vannak. Mondjuk úgy, minden feleannyiba kerül, mint Európában, viszont a fizetések is a béka zoknija alatt leledzenek, szóval a helyieknek koránt sem olcsó az élet.  
A határátlépésnél a kártya személyi elegendő, nincs szükség útlevélre. A régi típusú személyit azonban nem fogadják el! 
Az úthálózat meglepően jól karbantartott, futóműevő kátyúkat szinte sehol sem találni (oké, az Unió elég rendesen tolta bele a pénzt...), és a hegyek között igazi élményautózásra is lehetőség nyílik.

Mielőtt azonban valaki nekiindulna autóval, tájékozódjon a tüzelőanyagok minőségéről, mert a kúthálózat koránt sem sűrű és semmi sem garantálja, hogy a hegyek között a korszerű autókhoz is kapni naftát. (Annak idején, amikor a horvátoknál is még csak papíron létezett a tengerpartra vezető autópályarész, az éppen kamaszodó Szuperszamár is beevett valami vackot a hegyek között. Szerencsére komolyabb baja nem történt, bár a mi idegeinket igencsak megcincálta a majdnem 24 órásra sikeredett hazaút...) 
Különleges adapter az elektromos kütyükhöz nem szükséges, a csatlakozók normál európai szabványt követnek.
A csapvíz nem iható!

A folytatásban:
Körülnézünk a tengerparton, aztán irány a hegyvidék. Avagy miért feketék a hegyek, kit evett meg a cápa, és ki az a Petar Petrovics Njegos...

Evett, ivott...böfi megvolt...

 

avagy ne csak a kulturális örökségben essünk orrot, együnk is valamit, ha már arra járunk

Nagyon igaz az, hogy a legjobb kajákat az utcán kapni, és már sokan leírták előttem, de azért én is mondom, hogy ha lehet, sose a turisták által felkapott helyekre üljünk be, hanem oda, ahova a helyiek járnak. Ők ugyanis tudják, hogy hol lehet olcsón jót enni-inni...
Íme néhány példa arra, hogy mit érdemes megkóstolni odalent. (Receptekkel együtt, mert hókon somott a jótündér és lefordítottam párat. A kávé, a csevap és a proja kipróbált recept! )

A burek

Mostarban ettünk először, aztán meg Sarajevoban, ahol szács alatt készítették - bevallom, nekem a mostari jobban ízlett, de ez egyéni vélemény...
A boszniai stílusú burek nem pitában készül, hanem a töltött tésztát feltekerik és egy szép nagy, kerek tepsiben sütik. Ez amolyan rétestészta jellegű tészta egyébként, a töltelék felhozatal bőséges, van húsos, túrósajtos, almás, spenótos... szóval sokféle. Mi a húsosat kóstoltuk meg (naná!), és pestiesen mondva, bejött a cucc... 
Átlagosan egy adag 2-3 KM (konvertibilis márka), ami 1-1,5euronak felel meg és egy főnek ebédre bőségesen elegendő. Ha valakinek van kedve beindítani a sütőt, akkor simán elkészítheti otthon, mert nem nagy kunszt. A tésztájához kell fél kiló liszt, úgy 3 evőkanál olaj, úgy fél liter víz és kevés só, ezt kell jó levegősre gyúrni, de a lustábbak kísérletezhetnek kész rétestésztával is. (A vízzel azért óvatosan, csak annyit, amennyit felvesz!) A töltelék, ahogy írtam, bármi lehet, a húsos változathoz kell fél kiló darált hús, só bors, meg egy kis fej finomra vágott vöröshagyma. Ezzel beterítjük a téglalap alakúra kinyújtott tésztát, és szépen feltekerjük. Készíthetünk egy nagy csigát (kerek tepsiben), vagy kisebb csigákat szorosan egymás mellé téve(négyszögletes tepsiben), aztán az egészet lekenjük só-víz-olaj/olvasztott vaj-bors keverékével és 200 fokos sütőben megsütjük. 

Sarajevoi lepénybe töltött csevap

Na ez egy olyan specialitás, amit nem nagyon lehet máshol beszerezni, tekintettel a lepényre... Egyáltalán igazán jó csevapot, vagy a pljeskavicának nevezett testvérkéjét nemigen lehet kapni a volt jugó tagállamokon kívül. Odalent amúgy szinte mindenfelé csevapozókba lehet botlani...

 A mellékelt fotón mi jót derültünk... Lehet, hogy megvan, honnan vette Jókai a Tímea nevet?
Sajnos az általunk vásárolt lepény-csevap kombót olyan gyorsan toltuk be a fejünkbe, hogy nem sikerült lefotózni...
Azért én előtúrtam ám egy jó receptet, mi többnyire ez alapján készítjük otthon a csevapot (igaz, mi pulykahúst használunk, mert azt szeretjük...)
Tehát:
Végy 1,5kg marhahúst és 0,5kg bárányhúst, kockázd fel és sózd meg, aztán daráld át legalább kétszer. 4-5 gerezd fokhagymát zúzz össze és legfeljebb egy deci vízzel együtt dolgozd össze jó alaposan az egészet, aztán legalább egy éjszakára tedd hűtőbe. (Sütés előtt akár két nappal is elkészíthetjük a darált húst, mert semmi baja nem lesz.) Sütés előtt gyúrd át a masszát, ekkor tégy bele 2-3 kávéskanál szódabikarbónát. Olajos kézzel formálj kis kolbászkákat a darált húsból, és süsd ki grillen. (Grill híján olajon is lehet, de faszén aromája hiányozni fog...) Nagyjából ennyi.
Ha valakinek van a közelében török, vagy szíriai bolt, nagy valószínűséggel még valamiféle lepényt is be tud szerezni, így aztán semmi sem állhat közé és a tökéletes replika közé. Ja, ki ne hagyjam: a csevap mellé felkockázott vöröshagyma, esetleg joghurt, vagy ajvar való.

Fekete kávé

Életem első, balkáni fekete kávés élménye belgrádi vendégszereplésemhez kapcsolódik, amikor is a vendéglátónk megkérdezte, hogy szeretnék-e inni kávét reggeli után... Nem mondom, reggel hétkor kissé megrázó élmény volt egy huzatra kihörpinteni a zaccot a bögre aljából.
Szóval vigyázat, a fekete kávé (crna kafa) odalent mást jelent, mint mifelénk. Ha valaki nem ilyen lovat akar, az eszpresszót kérjen, vagy kapucsínót! Más kérdés, hogy például én, aki naponta képes vagyok meginni 5-6 kávét, a reggeli után elfogyasztott török kávé mellé maximum egyet tudtam pluszba leküldeni délután, olyan koffeintartalma volt.
De hogyan is készül?
Személyenként végy egy közepes csészényi vizet, és közepes lángon forrald fel! Csak friss vizet szabad használni, és olyan kávés edényt, amit már legalább három éve használunk ilyen célokra. 
Ha a víz felforrt (Ne lohogjon, az nem jó, éppen csak gyöngyözzön!), személyenként egy teáskanálnyi, nagyon finomra őrölt kávét kell beletenni, valamint ilyenkor kerül bele a cukor is, ha valaki azzal inná. Amikor feljött a habja, akkor mehet a csészébe mindenestől. Ennyi.
Én itt persze helyzeti előnyben vagyok, mert tudok venni igazi török kávét, ami ráadásul töredékébe kerül, mint a másik, "európai" fajta. Otthon esetleg a szír boltokban érdemes körülnézni.     

Az a bizonyos kukorica muffin... (Proja)

A szállásunkon reggelire volt négyféle választható kaja, ezek egyike volt a kukorica muffin, amit nem muffinnak találtak ki, ez csak opció. Eredetileg ezt az ételt úgy hívják, hogy proja és igen népszerű étel, főleg reggelire, mert baromi laktató. Fotó majd lesz, ha kedvem támad beindítani a sütőt ebben a rohadt melegben...
Mi kell hozzá?
1 pohár joghurt, fél pohár étolaj, 4 egész tojás, 1 pohár búzaliszt, 1 pohár kukoricaliszt, 1 tasak sütőpor, ízlés szerinti mennyiségben só, és feta jellegű, apróra morzsolt lágy sajt (sir)
A hozzávalókat összekeverjük, a sütőt 200 fokosra felfűtjük. A masszából a muffinformákba adagolunk annyit, hogy a tetejétől még 1-1,5 centi hely maradjon. Aranybarnára sütjük és megesszük.

Ezen kívül persze sok-sok jó tejtermékük van (pl a kajmak nem nagyon hozzáférhető, de itt Grazban valamelyik boltban mintha láttam volna), és nekem nagyon bejött a házi olajbogyó, amit a bari piacon vettünk. Nagy találmányuk még a slatko (ez egyfajta lekvár, a gyümölcs többnyire egészben landol a cukros szirupban), és az ajvar, meg a paradicsomos testvére a pinđur. Természetesen mindenkinek megvan a jól bevált receptje (nekem is), és természetesen aszerint készül a legjobb változat...  
És hogy mit érdemes inni?
Egyrészt ásványvizet, mert sem Boszniában, sem Crna Gorában nem iható a csapvíz. Albániában sem, mielőtt valaki kérdezné.
Alkoholos italok közül szőlőpálinka (lozova rakija), de amúgy arrafelé se teremtett olyat a Jóisten, amiből ne lehetne rakiját főzni, borok közül a Vranac (száraz vörösbor) és a Krstač (száraz fehér bor).

Albánia

 

avagy üdvözöljük Skander bég, a bunkerek, Mercedesek, az autómosók, mecsetek és a közlekedési káosz földjén

Ez volt az a bejegyzés, amit még nem akartam közzé tenni, csak rossz gombra sikerült kattintani. Tekintettel arra, hogy jelenleg a gépelési készségem békásan korlátozott - a strandröplabda jó sport, csak egy ujjal most épp kevesebb lett, és hát egy békával (Brekuszt most szedtem ki a frigóból) a kezemen nem olyan egyszerű... Na mindegy, ha már így esett, akkor befejezem...
Szóval Albánia. A hely, ahol a közlekedési jelzőlámpa és a táblák csak tájékoztató jellegűek. Ha ki van téve, hogy az utca egyirányú, akkor szinte biztosan jönnek szemből. Ahol csak egy talpalatnyi hely maradt, ott megállnak - igen, ha ez a lottózó előtt van egy sikátorban, akkor ott. Ja, hogy van mögötte egy busz és az esetleg nem fér el? Ugyan kérem, a kicsire nem adunk. 
A háromsávos úton öt sorban haladnak, az autók között gyalogosok cikáznak - az autópályán, meg gyorsforgalmi úton is... És természetesen itt a legnagyobb a Mercedes sűrűség. 

Kanyarban, jó közel, másodikként

Bazár Mercedesszel

 

 

Aki csak teheti, Mercivel jár - a zsír új példányoktól a törzskönyves bontószökevényig minden állatfajtát megtalálhat a kedves érdeklődő. És hogy miért? A köztudatban elterjedt, hogy ez az egyetlen autótípus, ami képes huzamosabb ideig elviselni az utakat anélkül, hogy atomjaira esne szét.
A fent említetteken túl Albániát nyugodtan nevezhetjük a bunkerek földjének is, mivel szinte minden szegletben lehet találni egy bunkert. Ha eredetit éppen nem, akkor például hamutartó, vagy levélnehezék verziót.

 A másik nevezetes árucikk a konyak. 2 euróért már szinte bárhol lehet venni Szkanderbég konyakot - viszik is a turisták, mint a cukrot, igaz, sose lehet tudni, hogy ténylegesen mi van az üvegben. Ugyanaz a hamisítvány más országokban egyébként 10 eurót ér.
Előrebocsátom, hogy Tiranáról nem sok képem van, mivel sikeresen belefutottunk egy méretes felhőszakadásba és hiába mentünk körbe háromszor, egyrészt nem sikerült akkora parkolót találni, ahova a busz befért volna, másrészt senkinek nem volt kedve tökig ázni az esőben. Azoknak se, akiknek amúgy volt esernyőjük (nekünk volt).
Következzenek tehát a különböző megéri megnézni helyek!

Kruja

Nem tartanék történelem órát, beszéljenek a képek. Az út, ami Krujába vezet, egyszerűen lenyűgöző, tele szerpentinnel és közlekedő lemminggel.
Akárhogy próbálok egyébként hibát találni benne, nem tudok: lehet, hogy az apja vitatott politikai-történelmi alak, de Pranvera Hoxha (Enver Hodzsa lánya) annyira nem rossz építész. A múzeum épülete legalább is illeszkedik a középkori vár képébe. Sajnos nem volt idő rendesen megnézni sem a várat, sem a múzeumot, mert időt szerettek volna nekünk hagyni Tiranára. A sors fintora, hogy Tiranában aztán alig tudtunk megnézni bármit is, mert leszakadt az ég.

A vár alatti bazárban minden kapható és ezt nyugodtan szó szerint lehet venni.
Amit hiányoltam a szuvenírek közül, az az arányosan kicsinyített autómosó... Nem vicc, iszonyatosan sok az autómosó az utak menték, a legrozzantabb ócskavas is csillog-villog. Valami olyat olvastam valahol, hogy akinek itt mocskos az autója, az hetedhét országra szóló lúzer és nagyon megszólják.  

 



Ahogy fentebb már írtam, a legkelendőbb árucikk a Szkanderbég konyak. Egy üveg 2 euró körül van (a krujai bazárban elfogadják az eurót, a hivatalos fizetőeszköz azonban az albán lek.), így aztán könnyen érthetővé válik az "úgy berúgott, mint az albán szamár" mondásunk...

Rozafa vára

Sajnos ezt a várat csak buszablakból volt szerencsém megszemlélni, pedig nagyon ígéretes...
Mit ne mondjak, nem egy aprócska létesítmény, és ha egyszer lesz lehetőségem visszamenni Albániába, akkor mindenképpen szemügyre fogom venni közelebbről.
Rozafa vára Skadarhoz közel, úgy 130 méterrel a tengerszint felett magasodik és látogatható. De vajon miért is visel egy erődítmény női nevet?
Emlékszünk még a Kőmíves Kelemenné balladájára? Na, ez a vár is állítólag pontosan úgy viselkedett, mint ama magos Déva vára, csak itt nem tizenkét kőműves volt, hanem három... Nekik aztán egy okos ember jól megmondta a tutit: asszony kell a kövek közé, az majd összetartja, ha nincs nő, nincs vár és az igazságosság jegyében abból legyen kötőanyag, aki másnap az ebédet nekik kiviszi. A kőművesek között volt két becstelen, meg egy becsületes - mondani se kell, hogy a becsületes asszonyából, Rozafából lett habarcs, bár ő azért még előállt egy speciális kívánsággal a befalazása előtt. Eszerint a teljes jobb oldalát szeretné kint tudni a falból, mert így tovább gondozhatja a gyermekét (etetheti, ringathatja... és a többi.) Hmm... azt hiszem, megvan a következő irodalmi témájú bejegyzés ötlete...    

Lezha

Mauzóleum várral

Szintén egy olyan hely, amin csak átutaztunk, de meg nem álltunk.
A sokszor emlegetett Szkanderbég mauzóleuma is itt található.
Alant a mauzóleum, igen, az a szürke, a sok oszloppal, fent meg a vár.

Ha pedig már annyit emlegettem, akkor legalább egy kép legyen már róla itt! Íme, Szkanderbég, vagyis Kasztrioti György, a mi Hunyadi Jánosunk nagy cimborája, Albánia történelmének (szerintem) legtehetségesebb hadvezére. A szobor amúgy Krujában van, mert onnan nem messze született...

Tirana

A főváros. Sajnos, ahogy azt már mondtam, nem sok kép készült odabent.

De azért készült...
Albánia legnagyobb mecsetje, és bemehettünk. Még mi kettes személyi számmal megáldott egyedek is, merthogy a magunkfajtának külön részlege van a mecsetekben.

Mecsetek mindenhol, elvétve egy-egy katolikus, vagy pravoszláv templom. Az Et'hem-Bey mecset nekünk kimaradt, mert senkinek nem volt kedve elúszni a bejáratig...

És persze a nagyon színes, helyenként bepucolatlan házak és a forgalmi káosz, ami már-már művészi, a szeméttel teli folyó...
Kávéházban ücsörgő férfiak, féléves testvérével autók között rohangáló, mezítlábas kolduskislány, kéretlen szélvédőpucolók, majd pár sarokra onnan csillivilli bevásárlóközpont...
Ja és van egy '56-os emléktábla is...

Hídsorsok - Bosznia, első rész

Bár meseszép tájék, a víz kristálytiszta (és valahogy sikerült úgy teletenni vízi erőművekkel, hogy ne csúfítsák el teljesen) a történelem viharai - pontosabban az emberi ostobaság - igencsak elbántak a Neretván emelt folyami átkelőkkel. Kettővel legalább is biztosan.

A jablanicai vasúti híd

Az egyik, jobb sorsra érdemes átkelő Jablanicánál ívelt át egykor a Neretva folyón, 98 méter hosszú volt és a Magyar Államvasutak Gépgyára gyártotta le Feketeházy János tervei alapján. Bár a hidak többnyire makacs jószágok, ha repülésről van szó, ez a szerencsétlen háromszor is szárnyakat kapott, amit mindháromszor ugyanannak az embernek "köszönhetett": Titonak...

A történet a második világháborúban kezdődött, amikor is Tito partizánjait a tengelyhatalmak sebesültestől, mindenestől beszorították Jablanicába. Hogy minél kisebb veszteséggel jöjjenek ki a helyzetből, Tito csapatai részlegesen felrobbantották (EGY) - a híd így értéktelenné vált, mert a kutya nem gondolta róla, hogy némi leleményességgel (és nyersanyaggal) viszonylag rövid idő alatt helyreállítható annyira, hogy elbírja a kevésbé súlyos járműveket. A partizánok tehát egérutat nyertek, amikor pedig a tengelyhatalmak erre rájöttek, és bombázni kezdték az összetákolt átkelőt, Tito parancsot adott a híd robbantására (KETTŐ).
Mivel a terület nem bővelkedett átkelőkben, a Wehrmacht utászai később ideiglenesen gatyába rázták a hidat, hogy legyen min hadianyagot szállítani.
A sors iróniája, hogy a végső döfést mégsem a háború, hanem a filmipar adta meg a hídnak: a Neretvai csata című film csúcspontjának szánták azt a jelenetet, amikor is a híd a levegőbe repül. Hogy ne valami kamuhíd kamurobbantása legyen a hollywoodi és szovjet filmcsillagokat felvonultató alkotásban, a rendező engedélyt kért és kapott a forgalmas átkelő TÉNYLEGES felrobbantására. A szerencsétlen híd tehát ismét a mélybe zuhant (HÁROM), immáron véglegesen és tök feleslegesen: a felszálló fekete füst és törmelék ugyanis elfedte a látványt, a felvétel használhatatlan volt, szóval jött a kamuhíd...

A haldokló műtárgy környékére aztán később egy múzeum és egy emlékpark is épült - ez a maga korában (a délszláv háború előtt) elképesztően népszerű volt, jelenleg azonban rettenetesen elhanyagolt, és a helyzetet a parkolóban ücsörgő, levakarhatatlan kolduscsorda sem javítja.

A mostari Öreg Híd

Túl jól sikerült a felújítás... szembántó a különbség

Mostar jelképe a XVI. század közepén épülhetett egy korábbi fahíd helyén, Nagy Szulejmán megrendelésére. (Nyilván nem teljesen emberbaráti felindulásból - folyó felett átjuttatni ugyanis egy hódító hadsereget egy rozsdás láncon lógó, szétkorhadt fahídon a legtöbb álmoskönyv szerint nem jó ötlet, tehát kellett egy olyan átkelő, ami erős és nem lesz az átkelésből extrém sport)
A maga korában valóságos csodának számított, hiszen egyetlen íve közel harminc métert fog át, úgy huszonnégy méteres magasságban - és ha belegondolunk, hogy mindezt középkori eszközökkel hozták létre, hát... nem semmi. Az építkezést Mimar Hajrudin vezette - magát a hidat is állítólag ő tervezte, ó azok a barbár hitetlenek! - és bár minden esély megvolt arra, hogy az állványzat eltávolítása után a kőhíd egyszerűen a folyóba roskad, a vállalkozást siker koronázta. Olyannyira, hogy közel ötszáz éven keresztül biztosította a zavartalan közlekedést a két városfél között... Ment volna neki ez tovább is, csak hát jött a délszláv háború és úgy vélem, nem túlzás azt mondani, hogy az Öreg Híd is egy lett a háborúban lemészárolt sok ezer áldozat közül. (Halála ideje: 1993. november 9., délután fél 4 körül) Merthogy ennek a szegénynek katonai jelentősége az égegyadta világon nem volt. Az Öreg Hídnak azért kellett pusztulnia, mert összeköttetést biztosított két világ, a keresztények és a muszlimok világa (és városrészeik) között.

Látkép a híddal

Szerencsés, hogy fel lehetett támasztani (az emberekkel ellentétben), és szerencsések vagyunk, hogy láthatjuk. Legyünk büszkék a katonáinkra, akik tevékenyen részt vettek az újjáépítésében! 
Ha valakit érdekel, itt olvashat egy érdekes cikket a híd lerombolásáról és újjáépítéséről - ez az egyetlen, ami nem ugyanazt a néhány mondatot szajkózza... (Bár kétségkívül érdekes, hogyan kapcsolták össze a köveket és miféle kötőanyagot töltöttek közéjük annak idején. Az újjáépítésnél ugyanis komoly problémát jelentett, hogy egyetlen eredeti tervrajz, vagy műszaki leírás sem maradt fenn, ami miatt bizony kemény agymunka volt rájönni az eredetileg alkalmazott technológiákra...Személyes kedvencem a habarcs összetétele: citrom, kecskeszőr, csontpor és tojássárgája.)

A folytatásban Sarajevo és Mostar következik...

Greenie menni Balkán

és még a muskátlik is túlélték... 

Fogalmam sincs, milyen idő volt Grazban az elmúlt két hétben, de az erkélyen nevelgetett növénycsorda - egy kivétellel - szerencsésen megúszta a távollétemet, sőt a petúniák igencsak rákapcsoltak.
Mielőtt valaki növénysanyargatással vádolna, a diétáztatás oka az volt, hogy tíz napra a kies Balkánra költöztem, így aztán az eső locsolgatta a kertemet, már amikor volt. Állítólag volt bőséggel, bár idén a Mura nem vitte el a városi strandot...
Megfordultam Boszniában (Mostar és Sarajevo), Albániában (Kruja és Tirana), és Crna Gorában (Kotor, Čanj, Bar, a Lovćen hegy, Skadari tó, Budva és a többi), valamint egy kis kitérővel Dubrovnikban is. Ez utóbbiról meg kellett állapítanom, hogy bitang drága lett azóta, hogy legutóbb arra evett a fene, igaz, sose volt olcsó hely... (Oké, a 10 kuna/gombóc fagyit értem, ugyanis akkora adagot adtak, hogy megértem belapátolni, ami nem kis szó...)
Ízelítőnek pár képecske az útról. Hamarosan újabb bejegyzésekkel jelentkezem - avagy szubjektív útikalauz a Balkánról, ahogy Greenie látja...

u.i: Valahányszor a képeket nézegetem, mindig támad egy olyan "úgy visszamennék" érzésem. Csak éppen nem busszal, vezetett túra keretében, hanem kocsival. Mondjuk Szuperszamárral... 

Mostar

Sarajevo - Baščaršija

Skadari tó - börtönsziget

Budva óvárosa

Kruja

Rozafa erődje

Dubrovnik

Stari Bar - citadella

Kotor óvárosa

Stari Bar

Út a Lovćenre