Panther Project - Day 1

avagy mekkora szívás lehetett ezt harctéri körülmények között javítani...

Most, hogy végre kinyitott a "bót", sikerült hígítót és ecsetet szerezni. Sportos egy nap volt, mivel oda-vissza meglett a 6 km biciklivel, ami nem olyan sok, viszont előtte két órát pattogtam.(Update: elkészült a The Hurling Boys set... most már csak ki kell gyakorolni. Nem mintha versenyre mennék vele, de akkor is.)

Jelenleg káosz uralkodik az asztalon, a kaszni alsó részét kénytelen voltam abbahagyni, mert a festéshez szükséges egyik árnyalat hiányzik. Hurrá...  Tekerhetek vissza valamelyik nap.


Nem gondoltam, hogy egyszer még hasznát veszem az ipari mennyiségű fogpiszkálónak, ami a szekrényemben tanyázott már vagy egy éve. Igaz, azt se, hogy
1. ismét sikerül rávennem magamat a makettezésre
2. átnyergelek a nehézlovassághoz
Korábban ugyanis a szárazföldiek valamiért kimaradtak, a két tengeralattjárótól eltekintve csak légi járműveket építettem.

Igen, ami pedig a "nyalókák" alatt van, az műanyag snapszos pohár. Ez nem túl professzionális, de a célnak megfelel.
Már most lehet látni, hogy ha sikerül szépen összerakni, igen pofás darab lesz. 

Panther Project - Day 0

"- És mit csinálsz a hétvégén?
- Panther Project.
- Hogy mi?
- Van egy PzKpfw V-öm dobozban, azt rakom össze.
- He? "

Körülbelül ezt a reakciót váltotta ki mindenkiből a válaszom arra a kérdésre, hogy mit is fogok csinálni ezen a novemberi hosszú hétvégén.

Itt még dobozban a jószág - a maci nem kerül beépítésre, tekintve, hogy kétszer akkor, mint a majdani harckocsi.

Igen, ennyi festék kell hozzá és ez "csak" egy pirinyóka tank. 161 darab kicsi bizbaszból áll, amiket egyenként kell lefesteni... Ezt a kis édibédi minimacsekot egyébként Szolnokon boltoltuk Anyuval, merthogy 20 százalékos leárazás volt minden játékra a boltban, ahová beszabadultam. (Anyu csak állt és a fejét fogta, amíg én eldöntöm, hogy akkor mégis mit szeretnék. Egy T-72? Leopard? Tigris? Vagy valami szárnyas? Vagy ha már Párduc, akkor 1:72 vagy 1:35? Nem viccelek, vagy negyed órát tököltem a polc előtt, mire kosárba került a Párduc...)
Itt van kiterítve a kis drága. A bal alsó sarokban az mind a lánctalp...

Nem tudom, próbált-e már valaki hígítót szerezni ünnepnapon... Ugyanis mielőtt nagy elánnal nekiestem volna a melónak, rá kellett jönnöm, hogy minden igyekezetem ellenére nemcsak a zsömle maradt otthon legutóbb, hanem a tervbe vett hígító is, ami a festékekhez kell. A por és zsírmentesítés még csak-csak ment volna (bár ilyesmire használni a jó kis pálinkát már erősen szentségtörés kategória), de vakarhattam volna a fejem, hogy a festékes ecsetet mégis mi a búbánattal mosom ki.
Eredetileg el akartam ugrani shoppingolni még hétközben, de nem tudtam úgy lelépni, hogy a boltok még nyitva legyenek, merthogy szerencsétlen 0-ás ecsetem is menekülőre fogta (tartózkodási helye azóta is ismeretlen, felvettem az ütközetben eltűntek listájára a maradék ragasztóval együtt).
A hígítóra visszatérve: persze, hogy a spár ilyesmit nem árul - még jó hogy spirituszt kaptam, így legalább a pálinka megmaradt rendeltetésszerű használatra.


Háttér
Valamikor az általános iskola vége felé kezdtem makettezgetni, az első darab egy SR-71 Blackbird volt, 1:72 méretarányban, aztán jött a Fóka, az A-10, a Mi-24, az AWACS, és végül két tengeralattjáró... Sajnos, többségük takarítás áldozata lett (valaki mindig leverte valamelyiket, így aztán szépen lassan "elfogytak"), az AWACS pedig sosem készült el teljesen. A makettezés akkor maradt abba, amikor táncolni kezdtem - a suli és a próbák szinte minden időmet felemésztettek (valamit valamiért), így az ajándékba kapott Mig-29 és a Bf-109 azóta is türelmesen várnak az összerakásra.
Mindkettő ugyanis olyan gép, amit nem szerettem volna csak úgy összedobni és ezzel továbbra is így vagyok.

A Hadtörténeti és egy kis Vár-szelet

Mindig is az egyik kedvenc múzeumom volt és hát a Várban van ugye, ami nálam közvetlenül a szobácskám után következik a népszerűségi listán...
Nem vicc. Budapesti létemre egyszerűen imádok fent bóklászni a Várban, egyetemista koromban olyan is előfordult, hogy a három lépcsős Mérnöki fizika vizsga (beugró-írásbeli-szóbeli triász, bármelyiket benézted, mehettél újra az egészből...) két fázisa között felbuszoztam és teljes lelki békével varrogattam a kalocsai terítőt a Szentháromság téren...
A Hadtörténeti környékét pedig már gyerekként is imádtam, mert voltak kérem szépen ágyúk, amikre fel lehetett mászni. Később maga a múzeum is a best of listára került, számát se tudom, hányszor látogattam meg.

A Mátyás templom. Egyszerűen gyönyörű. Most, hogy végre eltűntek az állványok és az épület eredeti szépségében pompázik... Csodálatos.
Volt szerencsém a harangjaival is találkozni.


 
A toronyban lakó vízköpő pedig mindennél jobban ragaszkodik a villájához. Tessék csak megnézni...

A Márvány lépcső. Nem látszik veszedelmesnek, de azért az...

 Nos, igen. Akkoriban még így emlékeztek meg az elesett ellenfélről.
Az utolsó budai pasa innen nem messze vesztette életét harc közben, 70 évesen!
"Hős ellenfél volt békesség vele!"

 Öhömm. Sárkányok pedig vannak, a Széchenyi Könyvtár hátsó kapujánál például tanyázik egy...

 Hátam mögött a Bécsi Kapu, a távolban a Mátyás templom.
Nem biztos, hogy elcserélném a dél-budai panelt egy házra itt, de azért szép.

Na, szóval visszatérve a Hadtörténetire... Ami igazából felcsalogatott, az a legújabb, időszakos kiállításuk. Már a repülőnap óta tudtam, hogy valami készül, szóval rá is írtam gyorsan a szabadságos tennivalók listájára, biztos, ami biztos. Így történt, hogy nemzeti ünnepünkön hirtelen felindulásból (Tényleg hirtelen volt. Az egyik pillanatban még pizsamában neteztem, a következőben már teljes menetfelszerelésben toporogtam a bejárati ajtóban.) én múzeumozni mentem, nem óbégatni valamelyik "megemlékezésre". Ráadásul ingyér, mert jeles napokon a múzeumban nem kell belépőt fizetni, bár azt kell mondanom, hogy a múzeumban megtekinthető gyűjteményekért az 1100 forintos teljes árú belépő semmiség. Ha valaki még mondjuk kattintgatni is szeretne, akkor fotó és videó jegyet kell váltania (990 forint). Előre szólnék, hogy az összes kiállítás végigjárása egész napos program! A múzeum rengeteget fejlődött és bár sem méreteiben, sem anyagi lehetőségeiben nem mérhető a nagy, nyugati hadtörténeti intézményekhez, nincs oka szégyenkezni!
Az állandó kiállítások nagy része már elég régóta látható, de említést érdemel a (számomra) új, amúgy 2006 óta látható "...és legördült a vasfüggöny, Magyarország katonai története 1948-1968"
'56-ról amúgy is meg van mindenkinek a maga véleménye és verziója, itt végre meg lehet nézni a történelmi tényeket is... És ha valakinek elege lett a fegyverekből, akkor átkocoghat a múzeum egyik időszakos kiállítására, a Játék katonák - katonai játékok elnevezésűre nosztalgiázni. Dugós puska, vesszőparipa, ólomkatonák... hajajaj! Bár én erősen sérelmezem, hogy szeretett Morzsám "fajtájából" egy darabot sem találtam a vitrinekben... No de kérem! RC tank van, de zsinóros nincs? Ejnye! (Mondjuk az is lehet, hogy aki egyszer kapott egy Morzsát, az nem szívesen válik meg tőle. Én legalább is még mindig nem adnám oda senkinek az enyémet.)
A fő attrakció persze jelenleg a Sólymok és Messzerek - német és magyar légi fegyverkezés 1918-1945
Nagyon szép, átgondolt kiállítás, talán a legjobb, amit az utóbbi időben volt szerencsém megtekinteni mind külföldi, mind belföldi viszonylatban. Az egész eredendően két nyelvű - magyar és német -, de gondoltak arra, hogy valaki se egyiket, se másikat nem beszéli, így hát van szabadon kölcsön vehető, angol nyelvű leírás! Komolyan. Az egész annyira igényes és objektív, hogy már-már szürreális... Tényekre koncentrál, nem mosdat szerecsent (ami pedig manapság nagy divat), nem ítélkezik, egyszerűen csak elgondolkodtat. Ha valaki nagyon szeretne, akkor interaktívkodhat is - a korabeli Filmhíradó mondjuk illik a képbe, de olyan hangos, hogy beleszakad az ember dobhártyája. Nem szeretném lelőni a poént, mindenki menjen el, nézze meg és okuljon belőle, de ha azt mondom, hogy megtekinthető a világ egyik legelső gázturbinája - Jendrassik György CS-1es "csónakmotorja" - és egy Messzer gépszíve...
Ott állni egy Bf-109-es motorja mellett... Hát, a legkevesebb, hogy hátborzongató érzés. Legalább is nekem, aki közismerten szentimentális hülye vagyok, ha gépekről van szó és a Messzer volt gyerekkorom egyik imádott vasmadara (fej-fej mellett a Focker FW-190-essel).
Ráadásul ennek a motornak és a gépnek, amiből való, története van, nem egyszerűen csak egy földből kiásott vasdarab, aminek néhányan látják. 
A kiállítás szórólapja itt megtekinthető, emitt pedig a kiállítás leírása néhány képpel.  

Hétfői zoknilényológia és egy kis ráadás

avagy lehet szar napod, de annál szarabb úgysem lesz, mint az egyszeri  kukacnak volt a sült gesztenyében.

Külön köszönet illeti Chesh-t, aki volt olyan aranyos és pénteken megosztotta velem a desszertjét (különben meg folyton azzal ugrat, hogy többet kéne ennem és akkor talán nem pattannék le a tesztpad ajtajáról valahányszor ki akarom nyitni, ő pedig nem kezdene el teli szájjal vigyorogni azon, hogy én hogyan harcolok az ajtóval...), majd pedig vihogva mutogatta minden betérőnek a corpus delictit - alias sült kukacot, szegényt. Ha valakinek ezek után netán az az érzése támadna, hogy nem vagyunk egészen százasok, semmi gond... Tényleg nem.

Szóval hát zoknik... agyilag, meg amúgy is. Kérdezték már páran tőlem, hogy úgy mégis, mit művelek hétvégente, van-e valami hobbim a táncon kívül.
Van. Több is, ami azt illeti, ezek egyike a zoknilénykészítés. (Most is itt figyel kettő mellettem. Nagyon kis helyesek - szerintem...)
Többnyire ajándékba készítem őket (ha valakinek megtetszett valami, vagy csak úgy szeretne egy ilyen zokniizét, akkor jelentkezzen), de a legtöbbször az történik, hogy nincs szívem eladományozni őket, így aztán egyre növekszik a létszám az ágy melletti polcon...
Zoknimalaccal kezdtem az ipart (Seanka), majd készült mindenféle méretű és formájú cica, végül jöttek a zokniszörnyek és be kellett látnom, hogy bennük van a legtöbb fantázia. Mármint a zokniszörnyekben. Az első kis zokni-marslakót egyre több követte, mostanra egész nagyra gyarapodott a família.

A zoknilények amúgy nagyon érdeklődőek, vannak közöttük gazdi-védelemre kiképzett példányok is.  Meg csíkosak. Foltosak. Ami közös bennük, hogy mindannyian nagyon-nagyon szerethetőek. A fényképen látható kiscsávók amúgy babazokniból készültek, négy párat vettem a textildiszkontban bagóért. (Mondjuk olyan is előfordult már, hogy a zoknilénynek vásárolt zoknit egyszerűen felvettem és elhordtam, mert megtetszett. Ebből a szempontból különösen a csíkos zoknik vannak veszélyben.)

Az egész zoknilényesdi egyébként úgy indult, hogy kreatív kézműves magazinban megláttuk a malacot. Aztán meg lettem ajándékozva két zoknilényes könyvvel, egy rakat zoknival, meg kabátbélés anyaggal... Előkerültek a fiók aljából a gombok. Meg a flitterek. Szalagok. Filcvirágok, felvarrható szívecskék, gombszemek.
Beszippantott az örvény, na. Azóta, ha bemegyek valami óccsó boltba (eurós szalon...), mindig találok valamit, amit juhé, de jó lesz ez még a következő kis zoknibizbaszhoz felkiáltással már lendítek is a kosárba...

És akkor a ráadás, mert megígértem.

Minikuglóf, mert megérdemlem és mert azonnal ki kellett próbálnom a frissiben beszerzett gyermek-kuglófformát. (Nem vicc. Gyerekeknek való sütőforma. Teljesen frankó, teflonos, csak úgy kihuppant belőle a gugelhupf...)

Itt a recept is:
7 dkg puha vaj, 7 dkg cukor, 1 nagy tojás, 8 dkg liszt, 2 dkg zúzott, pirított tökmag (Kürbiskern), 1 tk sütőpor, 7 tk víz, csokidara ízlés szerint, meg rumaroma

A vajat a tojással és a cukorral jó alaposan kikeverjük. Sose értettem a keverjük habosra dumát, nekem sose habzik, ellenben jól elegyedik... na mindegy. A lisztet összekeverjük a sütőporral és a tökmaggal és adunk hozzá csokidarabokat. Vagy nem. Mindenki döntse el. Ha valaki nem tesz bele tökmagot, akkor 10 dkg liszt kell bele. Én tettem bele, mert az olyan nagyon stájer, és különben is, szeretem. A tojásos izét összeborítjuk a liszttel és hozzáadjuk a vizet, és nagyon jól kikeverjük. Én először bepánikoltam, hogy sűrű lesz a tészta, de aztán nem lett. A mini kuglóf formát kikenjük vajjal, beletessékeljük a tésztát és 180 fokon kb harminc percig, de legjobb, ha tűpróbáig sütjük. Tálalás előtt leszitáljuk porcukorral. Megcsodáljuk és megesszük.
A második eresztés épp most hűl a konyhapulton.

Városok - Bosznia, második rész

A dél-szláv területekre általában két ok miatt megy az ember:

• egyrészt nagyon olcsó (még a magyar fizetésekhez képest is)
• másrészt gyönyörű.

Nagyon régóta ígérgetem ezt a bejegyzést a bosnyák városokról, legalább is arról a kettőről, ahol sikerült több-kevesebb időt eltölteni. Nagy történelmi leírásokba nem bocsátkoznék, beszéljenek inkább a képek! 

Mostar

1996 óta volt a bakancslistán, mindig fogadkoztunk, hogy márpedig idén elmegyünk ide... most végre sikerült.













Csezva és kávésfindzsa.  A bazárban pedig nagyon szép kézműves holmikat lehet kapni bagóért. No meg bureket. Nagyon finom bureket. (A mostari verzió nálam jó orrhosszal vezet a szarajevói előtt. Kár, hogy nem vettünk belőle többet.)

A mostari. 

 A híres Öreghíd, amiről már írtam a hídsorsokban. 

A katolikus templom. A tornya valami 36 méter magas. Impozánsnak tűnik, de valójában csak egy jókora modern betonépület, szakrális funkcióval.
A tornya messziről látszik - a városi legendák szerint az volt a cél, hogy magasabb legyen, mint a környező mecseteket "rakétái". Hogy mire jó ez az egész - mármint a ki tud magasabb, a másikat bosszantó műtárgyat emelni -, azt nem tudom. Szerintem hülyeség, de ők tudják.




Sarajevo

Na ja.

 Memento mori. Bár Sarajevot szépen helyrehozták, azért egy-két épület még mindig a polgárháborús éveket idézi. Ez valamikor bevásárlóközpont volt, és a városba beérőket fogadja... igazán impozáns.
A város egyébként iszonyatosan szerencsétlen helyen van, egy völgy kellős közepén. A környező vonulatokról minden pontja kényelmesen belátható és belőhető. (Ki is használták ezt...)

 Tarka-barka villamosok. Szerintem cool, mások szerint szedett-vedett. Az egyik fele ilyen, a másik olyan, de megy... és ez a lényeg.   

Anyu személyes kedvence. (De hiszen ezt úgy hívják, mint engem...) A villamosvezető visszaintegetett :)

Baščaršija. Minden nagyon nagyon színes. Külön utcája van a kajásoknak, az ékszerészeknek...

 Az éttermesek utcája tele van hasonló kiülős helyekkel. Van néhány sütöde, ahol még szács alatt készítik a kaját.

 

 Rengeteg csetres, de azért tetszettek.

A világ első nyilvános WC-je és ma is üzemel.
1530-ban nyitott meg, 1992-ben lerombolták (Hogy mi a francért kell telibe lőni egy klotyót?), 2001-ben újra megnyitották.
Teljesen kulturált pottyantós típusú.

 A mecset macskája, avagy minipárduc fenségességének teljes tudatában... (Csodáljatok, kétlábúak! Na, mi lesz?)

És az utcasarok, ahol voltaképpen kirobbantották az első világháborút. A tábla azon a helyen áll, ahonnan Gavrilo Princip lepuffantotta a Monarchia trónörökösét és annak kedves feleségét ( Értem én, hogy egyenjogúság, meg minden, de a hercegné meggyilkolását nem értem...)
Az utca amúgy eszméletlenül kicsi, teljességgel érthetetlen, miért próbált meg behajtani a sofőr azzal a batárral, amit itt már bemutattam.


A kis képen látható helyen tervelték ki a gyilkosságot, az udvarban ma is a negyed egyik legfelkapottabb kávézója található.A helye neve Morica Han.
Lépten-nyomon történelem.

 A könyvtár a mai napig nem üzemel. Az épületet nagyjából helyrehozták, mivel a város ostroma alatt találatot kapott, a tűzben viszont számtalan felbecsülhetetlen értékű irat megsemmisült. (Remélem, van egy külön bugyor a pokolban azoknak, akik így vagy úgy könyvet pusztítanak.)

Örökláng az elesettekért. Minden rendszer más és más elesetteknek ajánlotta.














És akkor egy kis kiegészítés a 2013-as úthoz.

 Szeretném felhívni a figyelmet a bazár két kitűnő vendéglátó egységére.
A kis képen szereplő csevapozdában hihetetlenül finom szarajevói csevapot lehet kapni. (Csevap szarajevói pitában, vöröshagymával.)

 Itt pedig szács alatt, hagyományos módon készül a burek.
Szácsot egyébként lehet venni több helyen is, ez egy nagy, kerek edény fedővel.

Vrelo Bosne.
A Boszna folyó innen ered, csodálatos kis park, a szaravejóiak előszeretettel jönnek ki ide ejtőzni. A belépő 1 euró.
Tele van apró vízesésekkel, minden csupa zöld.
A park végében indul az a platánsor, amit még Ferenc Jóska tiszteletére ültettek...

A folytatásban jön a Skadari-tó.

Őszi merengés

Itt van az ősz, itt van újra. Az utolsó bejegyzés óta több mint egy hónap telt el, azóta szépen vége lett a nyárnak, a nyaralások emléke lassan ködbe fakul - szó szerint. Jönnek az esők, a szürkeség, a hanyatt esés a lehullott vadgesztenyén és hogy valami jó is legyen, a nagyon finom, leégeti az ujjlenyomatodat sült gesztenye. Kedvenc gesztenyésem ugyanis megnyitotta a "bótot" a főtéren. Az áru még nem az igazi - megértem kiforgatni az irhájából - nem, nem a gesztenyés bácsit -, kemény küzdelem volt - de végül is én győztem...

(Ha valami változott azóta, hogy Grazba költöztem, akkor az a sült gesztenyéhez való viszonyom. Eredetileg ugyanis én nem szerettem a sült gesztenyét - ki lehet röhögni, de gyerekként azt hittem, hogy a sült gesztenyének pontosan olyan íze van, mint a gesztenyepürének és jókora csalódás volt, hogy nem. Sokáig nem is ettem meg, aztán addig kínálgattak vele itt kint a srácok, hogy adtam a dolognak még egy esélyt. Azóta függő vagyok.)  

A muskátlijaim egyelőre egész jól tolerálják a hűvösre fordult időt, ami nem is csoda, elvégre jól nevelt alpesi muskátlik. Még talán élvezik is, hogy nincs annyira meleg és rendesen kapnak esőt... Ennyi virág már régen volt rajtuk, mint most. Már csak azt kell kitalálnom, hová teszem őket a télen. A petúniákat gyakorlatilag elintézte a nyári szabadságom, a hét példányból már csak három van életben, ők is csak azért, mert Anyu megmentette az életüket.
Idősb Bazsalikom is életét vesztette - szomjan halt augusztusban -, akárcsak a snidling a jó hír azonban az, hogy ifjabb Bazsalikom él és virul, lassan át kell majd költöztetnem egy nagyobb edénybe. A következő projekt egyébként is az árvácska telepítés lesz, és ha sikerül szereznem hóvirág hagymát, akkor azt is ültetek, mert rám tört a nosztalgiázhatnék... (Maminak ugyanis mindig volt hóvirágja - meg persze két jókora virágágyása, tobzódó rózsabokrokkal és hortenziákkal - és ibolya is bőven tenyészett a kert végében a málnabokrok alatt. Ibolya nő otthon a panel előtt - málna viszont nincs és cseresznyefa se - meg a Szuperszamár-lak környékén is, de hóvirág az nincs. Most lesz. Tulipán is, mert azt is szeretem. Csak ki kéne jutnom a kertészetbe, praktikusan mondjuk zárás előtt és ha lehet, akkor nem biciklivel, mert egyrészt rohadt hideg van, másrészt 45 liter virágföldet talán mégse próbálnék meg eltranszportálni hátizsákban úgy, hogy még növényeket is utaztatni kell valahol... Nem, hortenzia nem lesz, mert ahhoz kicsi az erkély.)
Úgy néz ki, a bokám is feldolgozta a traumát, ami két hónapja érte és végre hajlandó (majdnem) úgy működni, ahogy én azt megszoktam. Fájdalom nélkül rockingolni - egyáltalán rockingolni - hej, de jó! Persze, szigorúan bokarögzítővel, mert még egy ilyen produkció és szakadnak a szalagok, aztán megint driftelhetek a kerekesszékkel az SZTK folyosóján...
Ja, hogy ez kimaradt? Egy kevésbé sikeres érkezés során még valamikor júliusban alám törött a jobb bokám (Reccs! Puff! Aúúú... Na jó, ideje felállni... Aúúú... Bokarögzítő, hol vagy? Aúúú...) és ahogy az lenni szokott, kisebb sárgadinnye méretűre duzzadt.
Most már nagy a pofám, de akkor tényleg azt hittem, hogy megint gipsz lesz a vége és hosszú - Rokkant Balboka egy teljes évig kereste önmagát - rehabilitáció. Nem is látta orvos... Ennek persze az lett az ára, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül, szimplán járás közben is hajlamos megbicsaklani. Ilyenkor úgy nézek ki, mint az oroszlán a Sivatagi Show-ban, csak nekem még gödör se kell a produkcióhoz. Szokták is kérdezni, hogy mi volt a reggeli kakaóban...
A sárkánykáim is jól vannak, bár a kulturált étkezés fogalmát még elég szabadosan értelmezik - korábban JJ böfizett falrengetőt, pár napja meg a Pöttöm... Csöpp, Pöttöm testvére ennél sokkal jobban nevelt, ő legfeljebb annyit mond, hogy nye és kiröhög. JJ-nél egyébként határozott személyiségfejlődést könyvelhettünk el, mostanában már nem verekszik és azt is békésen tűri, ha KVS szimatolja. (KVS már csak ilyen...) Pezsike viszont továbbra is duzzogós, amin néha nem csodálkozom. (Akárcsak mi, a gépsárkányok sem szeretnek éhesen dolgozni. Játszottunk is hétfőn gyorsan egy itt a kanna, hol a kannát...) Ráadásul kezdenek kimondottan retkesek lenni - fogalmam sincs, hol kenik össze magukat.
Kék és Pufi sajnos elhagytak bennünket, emléküket szívünkben és tesztjeinkben őrizzük tovább... És ha már itt tartunk, van egy zombim is, mert az olyan méjnsztrím.
Szuperszamár meg a hideg ellenére is kiváló egészségnek örvend, novemberben betölti a huszonegyet. Alig várom, hogy megint megsétáltathassam. Biztos elgémberedtek a kis virsligumis tappancskái. Amióta bemutattam a kollégáknak, egész sokan érdeklődtek az egészségi állapota felől - mi több, néhányan előszeretettel károsítják az idegeimet az alábbihoz hasonló megnyilvánulásokkal.

"Hogy is hívják? Dzsovanni... nem... Igor... Nem, francba, elfelejtettem. Hogy is hívják? Ja igen, megvan! Szergej!"
Dzsovanni az eszed tokja, Vigyorkandúr! És nem, nem akarok új autót venni. A légkondit pedig utálom és ha nem akarod, hogy Autót a továbbiakban herbertezzem, akkor nem cincálod tovább a bajuszomat. 
Tényleg kéne már valami nyálas posztot írnom Szuperszamárról...

Vad hegyek között

Úton Mostar felé

Hogy a hegyek honnan származnak, azt senki sem tudja. Egyesek azt mondják, hogy nem mások ők, mint az óriások megkövült csontjai, akik előttünk lakták e földeket. Mások úgy tartják, a hegyek álomba bűvölt titánok, akik ha felébrednek, akkor az ifjú népeknek napja leáldozik.   
Egy biztos, a hegyek lenyűgözőek. Fenségesek. Büszkék. Félelmetesek.
Némán őrzik a teremtés titkait és nem kegyelmeznek a vakmerő parányoknak, akik halandó létükre az ő halhatatlan világukat, az istenek világát kísértik.

Crna Gora fekete hegyei.
Bosznia erdei.

Ez nem Svájc, vagy Ausztria. Ez bizony még mindig Crna Gora.
Sasok földje. Ugyanaz az érzés fogott el a Szutyeszka völgyében, mint amikor Jackpottal - vagy éppen JJ-vel - a martinai határátkelőt kerestük Ausztria és Svájc között. Szinte vártam, hogy valami erdei manó elénk pattan, vagy egy tündér felkenődik a busz szélvédőjére...

 

Ez pedig a Lovćen. A második legmagasabb csúcs Crna Gorában, itt található Petar II Petrović Njegoš mauzóleuma.

A mauzóleum története érdekes, ugyanakkor elgondolkodtató is. Njegoš ugyanis csak 1916-ig nyugodhatott békében a Lovćen ormán. Miután 1915-ben a monarchia seregei bevonultak a dél-szláv területekre, valakinek az a ragyogó ötlete támadt, hogy kéne egy Ferenc Jóska emlékmű a Lovćenre... Ki is lakoltatták szegény Njegošt a kápolnájából, mint később kiderült, tök feleslegesen, mivel az emlékmű sosem készült el, a kápolna pedig szinte a földdel vált egyenlővé. A nagy háború utún ment az agyalás, hogy akkor most mi is legyen, kápolna újjáépítés vagy mauzóleum, aztán végül is 1925-ben Sándor király támogatásával egy három napos ceremónia kíséretében visszacipelték Njegošt az újjáépített kápolnába. Ezt a kápolnát aztán a titoista rezsim leromboltatta és a helyére a ma látható mauzóleumot építtette - ennek tervezője Ivan Meštrović volt.

A mauzóleum és őre

A bejáratot őrző két nőalak a nővér (bal) és az anya (jobb) szimbóluma.

A lépcsőalagút

A mauzóleumot négyszázegynéhány lépcső megmászásával lehet megközelíteni és van fent egy kilátó is, amiről belátni a környéket - ha szép idő van. Mint az látható, nekünk nem volt szerencsénk, a hegy beült duzzogni a felhők közé...

Ja, volt fent egy kis hó is - júniusban...
Amúgy szép, kanyargós és helyenként elég szűk út vezet fel a hegyre és onnan le a történelmi fővárosba, Cetinjébe. (Ó, de csapattam volna itt JJ-vel...)
A környék egyébként nemzeti park, tele bringaúttal, hüttével.

(Ezek a területek kevésbé ismertek, mint mondjuk a Kárpátok, vagy éppen az Alpok, holott ugyan olyan szépek...)
Ha pedig már jártunk fent, akkor érdemes lemenni az egykori fővárosba, Cetinjébe is.

Az elnöki palota.

 A királyi pár temetkezési kápolnája, körülötte a középkori templom maradványai.

 A monostor. Állítólag oltári verekedések szoktak lenni előtt...