Hétfői zoknilényológia és egy kis ráadás

avagy lehet szar napod, de annál szarabb úgysem lesz, mint az egyszeri  kukacnak volt a sült gesztenyében.

Külön köszönet illeti Chesh-t, aki volt olyan aranyos és pénteken megosztotta velem a desszertjét (különben meg folyton azzal ugrat, hogy többet kéne ennem és akkor talán nem pattannék le a tesztpad ajtajáról valahányszor ki akarom nyitni, ő pedig nem kezdene el teli szájjal vigyorogni azon, hogy én hogyan harcolok az ajtóval...), majd pedig vihogva mutogatta minden betérőnek a corpus delictit - alias sült kukacot, szegényt. Ha valakinek ezek után netán az az érzése támadna, hogy nem vagyunk egészen százasok, semmi gond... Tényleg nem.

Szóval hát zoknik... agyilag, meg amúgy is. Kérdezték már páran tőlem, hogy úgy mégis, mit művelek hétvégente, van-e valami hobbim a táncon kívül.
Van. Több is, ami azt illeti, ezek egyike a zoknilénykészítés. (Most is itt figyel kettő mellettem. Nagyon kis helyesek - szerintem...)
Többnyire ajándékba készítem őket (ha valakinek megtetszett valami, vagy csak úgy szeretne egy ilyen zokniizét, akkor jelentkezzen), de a legtöbbször az történik, hogy nincs szívem eladományozni őket, így aztán egyre növekszik a létszám az ágy melletti polcon...
Zoknimalaccal kezdtem az ipart (Seanka), majd készült mindenféle méretű és formájú cica, végül jöttek a zokniszörnyek és be kellett látnom, hogy bennük van a legtöbb fantázia. Mármint a zokniszörnyekben. Az első kis zokni-marslakót egyre több követte, mostanra egész nagyra gyarapodott a família.

A zoknilények amúgy nagyon érdeklődőek, vannak közöttük gazdi-védelemre kiképzett példányok is.  Meg csíkosak. Foltosak. Ami közös bennük, hogy mindannyian nagyon-nagyon szerethetőek. A fényképen látható kiscsávók amúgy babazokniból készültek, négy párat vettem a textildiszkontban bagóért. (Mondjuk olyan is előfordult már, hogy a zoknilénynek vásárolt zoknit egyszerűen felvettem és elhordtam, mert megtetszett. Ebből a szempontból különösen a csíkos zoknik vannak veszélyben.)

Az egész zoknilényesdi egyébként úgy indult, hogy kreatív kézműves magazinban megláttuk a malacot. Aztán meg lettem ajándékozva két zoknilényes könyvvel, egy rakat zoknival, meg kabátbélés anyaggal... Előkerültek a fiók aljából a gombok. Meg a flitterek. Szalagok. Filcvirágok, felvarrható szívecskék, gombszemek.
Beszippantott az örvény, na. Azóta, ha bemegyek valami óccsó boltba (eurós szalon...), mindig találok valamit, amit juhé, de jó lesz ez még a következő kis zoknibizbaszhoz felkiáltással már lendítek is a kosárba...

És akkor a ráadás, mert megígértem.

Minikuglóf, mert megérdemlem és mert azonnal ki kellett próbálnom a frissiben beszerzett gyermek-kuglófformát. (Nem vicc. Gyerekeknek való sütőforma. Teljesen frankó, teflonos, csak úgy kihuppant belőle a gugelhupf...)

Itt a recept is:
7 dkg puha vaj, 7 dkg cukor, 1 nagy tojás, 8 dkg liszt, 2 dkg zúzott, pirított tökmag (Kürbiskern), 1 tk sütőpor, 7 tk víz, csokidara ízlés szerint, meg rumaroma

A vajat a tojással és a cukorral jó alaposan kikeverjük. Sose értettem a keverjük habosra dumát, nekem sose habzik, ellenben jól elegyedik... na mindegy. A lisztet összekeverjük a sütőporral és a tökmaggal és adunk hozzá csokidarabokat. Vagy nem. Mindenki döntse el. Ha valaki nem tesz bele tökmagot, akkor 10 dkg liszt kell bele. Én tettem bele, mert az olyan nagyon stájer, és különben is, szeretem. A tojásos izét összeborítjuk a liszttel és hozzáadjuk a vizet, és nagyon jól kikeverjük. Én először bepánikoltam, hogy sűrű lesz a tészta, de aztán nem lett. A mini kuglóf formát kikenjük vajjal, beletessékeljük a tésztát és 180 fokon kb harminc percig, de legjobb, ha tűpróbáig sütjük. Tálalás előtt leszitáljuk porcukorral. Megcsodáljuk és megesszük.
A második eresztés épp most hűl a konyhapulton.