Néha komolyan nem tudom eldönteni, hogy én vagyok tökéletesen idegen ebben a világban, vagy a világ fordult ki teljesen magából. A péntek este kimondottan jól sikerült - céges Oktoberfest, ingyen sör, ingyen kaja, jó társaság.
Úgy tudnám pontosan leírni a szombat estémet, hogy a jó társaságban érdekes szociológiai adatgyűjtést folytattam a grazi éjszakában...
Az első szubkultúra, melybe sikerült bepillantást nyernem, az agyonszolizott, kigyúrt, szétvarrt úri ficsúrok, és nőnemű kísérőik világa volt. Nem nevesíteném a helyet, de egy biztos, hogy ahol edzőtermi tuctuc szól - nyilván azért, nehogy a törzsközönség kiszakadjon a jól megszokott miliőből -, és a nők egytől egyig drága ribancok
nak néznek ki, én nem leszek visszajáró vendég...
A másik, szintén nem nevesítendő hely sem okozott csalódást - pontosan azt kaptam az arcomba, amit vártam. Bődületesen rossz zenét, és még több, vállalhatatlanul részeg félvilági nőt...
Én kérek elnézést, de engem a legkevésbé sem szórakoztat, amikor arra kell figyelnem egész este, hogy valamelyik ilyen díszpinty tántorgás közben a lábamra ne taposson a húszcentis tűsarkával...
Ami a vasárnapi részt illeti, továbbra sem tudom, mi történt a bal lábammal, de kíméletlenül tiltakozik a spárgázás ellen. Ez persze nem akadályoz meg semmiben -ha fáj, hát fáj -, majd elmúlik, és az a vicces, hogy egy kis nyújtás után sokkal jobban érzi magát.
Egy ideje már a jobbos spárga is lent van teljesen. Most az angol spárgára gyúrok - még öt centi. A következő tétel a skorpió. Azt hiszem, a hátam keményebb dió lesz, de majd meglátjuk.
Nyugodtan fel lehet tenni a kérdést, hogy mégis mi a fűzfánfütyülő rézangyalát kínzom magam ilyenekkel, elvégre lassan egy éve nem vagyok sem színpadi táncos, sem versenyző. A válaszom: Miért ne? Tudom, hogy roppant udvariatlan dolog kérdésre kérdéssel válaszolni, de akkor is. Miért ne tenném?
Ha pedig hétfő... akkor eső. Szerencsére az orbitális megázás ezúttal kimaradt, ami inkább borússá tette a kedvemet, az ismételten az emberi viselkedés - pontosabban a viselkedni nem tudás. Multikultúrális kollektíva vagyunk, sok országból zártak össze kis helyre sok stresszes embert.
Ugyanakkor ha valakinek lehet jogalapja arra, hogy megmosolyogjon egy másik embert a nyelvtudása milyenségéért, akkor az az adott nyelvet anyanyelveként beszélő és senki más. Amíg viszont az anyanyelvű nem teszi, sőt jószándékkal tanítgatja, javítgatja azt a balfácánt (jelen esetben engem), addig a többieknek is nagyjából pofa alapállás van. Ez most kicsit sarkos volt, de roppantul gerinctelennek éreztem, hogy valaki, aki egyébként hangyabokányira húzza magát, ha meg kell szólalnia, vagy a projektvezető egyáltalán ránéz, azon nevet, hogy a másik, aki egy évvel ezelőtt kb köszönni tudott németül, nem vágja a szenvedő szerkezetet perfektben. Elismerem, hogy nem, BM és néha beletörik a nyelvem egy-egy szóba, vagy mondatba, és ha minden nyelvtannácit kielégítendő módon akarok leírni valamit, akkor az sok időbe tellik. A vitatott sorokat végül kitöröltem, de mielőtt ez a döntés részemről megszületett volna, kellő higgadtsággal csak annyit közöltem: Szerintem javítsd ki, mert a levelet te írod alá, nem én...
Érdekes módon mindjárt kisebb lett a mellény.
Okos enged, a szamár meg elmehet a ... oda!
