Olvasmány a fali kávédaráló mellé

Zick Zack 

Páran most igencsak megütközve merednek a képernyőre és azon gondolkoznak, ez meg mi a fene volt és hogy jön ide? 

A helyzet az, hogy a jelenkor embere egyszerűen képtelen elfogadni, hogy az idő előbb-utóbb mindent elrág. Az öregedés és a halál tabu, pedig ahogy az indiai kollégám mondta: mindennek és mindenkinek van szavatossági ideje.   

Számomra az, hogy valami öregszik, természetes, éppen ezért a hideg kiráz, amikor YT videókban emberek vadiújra restaurálnak egyszerű, használati tárgyakat. A halálra restaurálás, mint olyan, számomra lélekölő, mert hiába csillog-villog utána az a százéves kávédaráló, ha innentől kezdve úgy néz ki, mint ami most jött le egy kínai gagyigyár futószalagjáról. A helyreállításnak szerintem arról kell szólnia, hogy az adott tárgy tökéletesen el tudja látni ismét a funkcióját - se többről, se kevesebbről.  Minden más szimpla melldöngetés, hogy lám-lám, megvannak az eszközeink rá, hogy porfestést végezzünk, vagy tisztára polírozzunk valamit, amit rohadtul felesleges. 

A konyhaműhelyben szinte kizárólag olyan holmik fordulnak meg, amik igencsak korosak és javításra szorulnak. A Puchságos esetében egyértelmű volt, hogy hiába kopott a festés, nem szabad hozzányúlni. Úgy jó, ahogy van. Egy 1948-as biciklinek nem dolga hibátlan fényezésben pózolni az utcán. A tökéletes kontra patina kérdés tehát először úgy igazán az Üki kapcsán merült fel, a pirinyó testvérkéje pedig még inkább előtérbe helyezte ezt a kérdést, ugyanis anyaga és mérete folytán adta volna magát, hogy csillogóra szidolozzam... De tényleg el kell pusztítani száz-százhúsz év patináját és megölni a lelkét? 

Úgy döntöttem, hogy nem teszem, ahogyan nem tettem meg a Puchságossal sem. 

A markolatot lecsiszoltam és jelenleg a második réteg sellakk szárad rajta. A képen nem látszik, de a talpa fémtisztára van pucolva, mert az fog érintkezni a ruhával. Egy kis csiszolás még vár rá, de a fém test nagy része ilyen marad. Reves. Patinás.  

A Wilhelmsburger fali kávédaráló egy kicsit más tészta, ahogy az a képen is látszik. 15 euróért vettem a bolhapiacon, erősen hiányos állapotban, mivel mind a teteje, mind az örleményt felfogó üvegedényke hiányzik. Egy nagyjából száz éves konyha eszköz, amit egy padláson találtak és ami ordít egy kiadós restaurálás után.

 Mi az, ami történni fog vele?

• Teljesen szét lesz szedve
• A kerámia felső vesz egy kiadós mosogatószeres fürdőt (done) 
• A fa részek meg lesznek csiszolva
• A fém alkatrészek alapos tisztításban és rozsdátlanításban részesülnek, a deformációkat kiegyengetem
• Az őrlőház visszakapja az eredeti fehér és kék színeit, mivel jól kivehető, hogyan nézett ki 

Esetleges műveletek:

• A fa részek beeresztése páccal 
• A kar vagy fehér lesz, vagy feketített, még nem döntöttem el

Le kell gyártani, vagy alkalom adtán újat kell venni:

• A tető hiányzik, ez egy befőttesüveg fedél és némi levegőn száradó gyurma segítségével csodálatosan pótolható
• Az üveg edény helyére lehet készíteni fából, vagy egyéb anyagból egy tartót, de ha találok értelmes áron pótalkatrészt, akkor beépítem azt. 

Ami nem lesz rajta:

• A márkajelzése "Pe-De" lehetett, de mivel lesznek nem eredeti megoldások (tető), ez nem fog visszakerülni rá.
• Nem lesz bevonatolva az őrlőmű. Kávét szeretnék inni, nem kávét festékkel. 

Kíváncsi vagyok, hány munkaóra alatt sikerül használható állapotra hozni. A tippem nettó 12, nem számítva ebbe bele az áztatás és száradás idejét. 

Kicsit off, de mindegy: én nem tudom, lehet, hogy csak én nyúlok bele, de a jútyubberekkel ellentétben nekem mindig komoly közelharcot kell vívnom az összerozsdált kötőelemekkel. Igen, még alapos csavarlazítós áztatás után is... Jelenleg épp a kart próbálom leszedni, de úgy összerohadt, mint a qva élet... Fuck... 

Stay tuned