Greenie menni Amerika

Sose volt akkora mázlim, hogy olyan projekten dolgozzak, ahol az USA mint tesztút helyszín fent van a listán (A múltkor a srácok Argentínában voltak! Argentínában, bm! Lehidalok.), és apukám nagybátyjáék se hívtak meg soha a büdös életben (még úgy se, hogy mi kifizettük volna a repülőjegyet Kanadába), szóval eddig még nem jártam odaát. Pedig nyomtam volna én is Death Valley-ben a gázpedált szívesen és bámultam volna a neonokat LA-ben... Na, mindegy, szóval valamikor tavasszal úgy döntöttem, hogy az idei nyár az utazásról fog szólni, a spórolt pénzem egy részét erre költöm. Elviszem a szüleimet Angliába (amit nem engedtek, mert csak beszálltak az útba) és elmegyek Amerikába egy nagy repülős dzsemborira, mert ugyan szárnyam egyelőre nincsen, de benzinvérű vagyok és ide az is elég.
Többen megkérdezték tőlem persze, hogy kint van-e az összes kerekem, hogy neki indulok az USÁ-nak egyedül. Nos, családi hagyomány, nagymamám ennél jóval tökösebb volt, ő a fronton (és a szentgyörgyi erdőn) gyalogolt át '44 telén, miután eladta Pesten a libákat, aztán a vonat csak Balatonszentgyörgyig vitte és hát apukám is elkötötte kölyökként a nagypapa biciklijét Kanizsán, aztán elkerekezett vele a Balatonhoz. Szóval volt honnan örökölni.
Én egy utazási irodával mentem, ők leszerveztek mindent: szállást, belépőt, repülőjegyet. Sok teendőm nem volt, max annyi, hogy megnézem, mit lehet és mit nem, mire számítsak a belépésnél.
Nos, kellemesen csalódtam.
A becsekkolás annyiban különbözik a normál európai úttól, hogy az összes kézipoggyászt ellenőrzik robbanószerre, nemcsak szúrópróba szerűen. Frankfurtban amúgy is szkenner van, de minden gyors és egyszerű. Engem kivételesen kikaptak a sorból, így nem az automata útlevélbeolvasónál mentem át, hanem egy határőr megnézte személyesen az útlevelemet. Időveszteség: 2 perc se.
A Lufthansa járatát természetesen túlfoglalták, ez a legújabb, már nem egyszer láttam, ellenben az eljárás tisztességes és nem hagynak csak úgy ott senkit. Az egyik utasnak naná, hogy nem volt érvényes vízuma, ezért késtünk miatta 20 percet (ki kellett szedni a csomagját a 747 rakteréből).
A kiszolgálás a fedélzeten első rangú volt, egyszer meleg étel, egyszer szendvics, szuper kedves utaskísérőkkel. Oda-vissza. 

Chicago O'Hare - befelé.
1. Teljesen egyértelmű, hova kell menni és mit kell csinálni. Az amiknak se érdekük, hogy ott álljon kismillió ember hülyén, szóval irányítanak.
2. Egy automatán indul az ügyintézés, ami TUD MAGYARUL. Itt be kell szkennelni az útlevelet, meg az ujjlenyomatot, válaszolni ugyanazokra a kérdésekre, amiket már a gépen kitöltöttünk. Kap az ember egy slájfnit, azzal beáll a sorba.
3. Vámtiszt. Teljesen változó, hogy itt mi lesz. A lényeg, hogy udvariasan köszönjünk, és legyünk magabiztosak. Az előttem lévőnek amúgy újra beszkennelte az ujjlenyomatát, tőlem csak annyit kérdezett, hogy meddig leszek. Slussz, pecsét beütve.
4. Csomagfelvétel. Előfordulhat, hogy nem lehet hozzányúlni, mert a kutyuk éppen szaglásznak.
5. Csomaggal át az utolsó kapuhoz, ahol a Népegészségügy ellenőriz. Itt lehet elhasalni a dugi kajával, szóval zöldséget, gyümölcsöt, húsfélét, bármi állati eredetűt véletlen se tartsunk itt már magunknál. A tiszt tőlem csak annyit kérdezett, hogy egyedül utazom-e, aztán tovább engedett, az előttem lévő indiai családot viszont szétszedték.

Chicago O'Hare - kifelé.
Online Check-in mellett is oda kell menni a pulthoz és ki kell nyomtattatni a csomag feladásával egyidőben a beszálló kártyát, különben gond lesz a beszállásnál.
Az első lépcső itt a vámtiszt lesz, aki ellenőrzi a belépéskori pecsétet és a beszálló kártyát. Én egy tündéri nőt fogtam ki, aki pár szót pötyögött magyarul. 
A biztonsági ellenőrzés semmiben se különbözik az európaitól, csak a cipőt kell pluszba levenni és úgy átmenni a szkenneren. Ha véletlen apró maradt a zsebben, akkor se kezdenek üvölteni. Udvariasság és együttműködés, ez a kulcs.
És akkor most a legszebb: a tálcák alja kék színű volt és én benne felejtettem a karkötőmet, ami szintén kék volt. Mire észbe kaptam, már öt perc is eltelt. Amikor visszamentem, hogy elnézést, elhagytam a karkötőmet, a biztonságiak azonnal keresni kezdték, visszamentek megnézni a dobozokat, hogy hátha. Először nem találtuk. Aztán úgy negyed órával később, amikor éppen arrafelé póklásztam, a már civilbe átöltözött kis afroamerikai hölgy hatalmas mosollyal odaszaladt hozzám, hogy megtalálták a karkötőmet, jöjjek oda. És tényleg. Egy pár dolláros holmiról volt szó, ők mégis odafigyeltek rá. Ugyanígy keresték az egyik utastárs övét is, ami meg valahol leesett és csak az ötödik utas holmijával együtt jött elő.

Mivel Magyarország ESTA résztvevő, így mi is utazhatunk az egyszerűsített vízummal, amit potom pénzért meg lehet igényelni, viszont munkavállalásra és tanulásra nem jogosít fel. Ami kell, az a géppel olvasható, lehetőleg biometrikus útlevél.
Én is azt hittem, bonyolultabb lesz. Nyilván bele lehet húzni, de nekem ezúttal szerencsém volt és valószínűleg az se mindegy, hogy valaki beszél angolul, vagy sem. A reptéren időben kint kell lenni, akár egy-két órával korábban, mint az indulás, de ez Európában is így van.
És ami a legjobb, hogy ugyan két külön rendelési számon volt a jegyem, mivel az iroda csak Frankfurtig intézte (én kértem, mert nem tudta, hogy meddig maradok), lévén Lufi-Lufi, simán átcsekkolták Grazig a csomagomat, ami hibátlanul meg is érkezett.
Fontos, hogy a feladott csomagot TSA lakattal zárja le mindenki, mert különben ha kiveszik ellenőrzésre a koffert, akkor simán levágják, ha nem tudják kinyitni.   
Az utazási iroda pedig, amivel mentem az Air Ventures Reisen. Kizárólag repüléssel kapcsolatos utakat szerveznek a repülés szerelmeseinek, viszont aki érdekelt a témában, annak nyugodt szívvel tudom ajánlani őket.