Egy utazó nélkülözhetetlen útitársai

avagy ezek nélkül el lehet indulni tesztútra, de sokkal kényelmetlenebb lenne nélkülük az élet. Igen, 4 csillagos szállodába is jönnek velem.
1. Kanálgép
Kanál, villa, kés és egy konzervnyitó, amivel sört is lehet bontani. Az enyém Bundeswehres, beszerzési helye bármelyik military bolt.
2. Pléhbögre
A mindenes. Lehet benne teát, kávét, bögrés levest, 5 perces tésztát, szóval sok mindent főzni. Vagy egyszerűen csak vizet inni. A lényeg, hogy nem törékeny és híven tükrözi gazdája személyiségét. (kicsit ütődött, de attól még működik és egy Lada Samara van rajta. Mi más?)
3. Merülő forraló
MADE IN CCCP. Komoly, világjáró példánym, igaz a legmesszebb, ameddig eljutott, Írország és az óceánpart volt. A hőálló üvegpoharat egyszer majdnem elhagytam, egy versenyen begyűjtötték és elmosogatták, de visszaszereztem. A főzés elengedhetetlen kelléke, és nem, nem cseszi le az egész szállóban a villanyt. Ő a legidősebb, még Apukám hozta Moszkvából a nyolcvanas évek első felében. Ha hazaértem, le kell vìzkőtlenítenem, és készülhet az újabb, németországi útra.

A negyedik dolog, ami mindig jön velem, de nincs a képen, az a kajás dobozka, amiben mindig van néhány májkrém, nutella, instant kávé, teafilter, cukor, só, fűszer. És igen, ezt mind képes vagyok belepakolni egy kabinkofferbe is úgy, hogy mellette még elfér másfél hétre való ruha is. 

Vonatra fel - Bernina vonal

Gyerekként imádtam vonatozni, és ez mostanra sem változott.
A tesztutakban az is a jó, hogy mindig akad egy kis szabadidő azért a napi tíz-tizenkét óra mellett, úgyhogy ma fogtam magam és elmentem vonatozni. A többiek által kitalált menjünk el vásárolni és enni Livignoba valahogy nem vonzott (nem is tudtam, hogy ennyi hímnemű shopping queen-nel vagyok összezárva), a Bernina-vonal annál inkább.
Nos, a 46 eurós retúr jegy az utolsó centing megérte. (Kedvezményesen vettem a jegyet, akció volt, amúgy 56 a retúr). Nem véletlenül van a világörökségi listán. A táj lenyűgöző, a pálya 2153m-ről ereszkedik 413m-re, majd vissza. Ha manó lennék, tuti itt keresnék magamnak szállást. (Amikor négy éve először jöttem végig a hegyeken, folyton attól tartottam, hogy elém pottyan valami tündér, vagy manó és én a Jackpottal áttaposok rajta...)
Szerencsére sikerült álomidőjárásban végigmenni a vonalon, talán kicsit sok is volt a fény - ha valaki engem kérdez, erős napfényben legalább annyira nehéz fotózni, mint kevés fénynél.
A hegyekkel nem lehet betelni, jópár csúcs háromezer felett van, egyszerűen félelmetes az a precizitás, amivel a pályát megtervezték egykor. A Bernina-vonal mérnöki műremek, minden egyes ív a helyén van, tökéletesen megszámolva, a kezdetektől fogva egyenáramú vontatással. Zseniális.   

Természetesen Edömér nem maradhatott otthon, muszáj volt végre kimozdulnia a hotelszoba négy fala közül. Most már legalább a piros kis sapija nem tűnik fel senkinek. Hideg van.

A körviadukt

A vonal Tiranoban ér véget, olasz oldalon. Mivel nem akartam túl sokáig maradni (holnap munkanap és még volt egy kis előkészítenivalóm), így összesen negyven percet szántam a városkára. Mondanom se kell, hogy nem volt elég.

Tirano

Tirano

És ami a legjobb: a vonatok menetrend szerint közlekednek. A Rhätische Bahn nem a MÁV. Az itteni másodosztály otthon simán első lehetne, minden tiszta, nem koszos, nem büdös és a többi. Természetesen van különvonat meg egyéb nyalánkság, de nem csak az van. (Amikor a kalauz felhúzatta az ablakokat, mondván hideg van - majd megrohadt az ember, olyan meleg volt -, egy idő után kitört a parasztlázadás és húzogatni kezdtük fel-le az ablakokat...)
A Bernina-vonalat csak ajánlani tudom, érdemes végigmenni rajta.
Bakancslista következő állomása: Albulabahn

Pontresina és a többiek

Malojapass

Raoul Renier könyvei mindig is nagy kedvenceim voltak, különösen a Sötét Mersant sorozat és hát az az igazság, hogy teljes mértékben megértem Steinhardt kapitányt, amiért a kantonokban telepedett le zsoldosévei végén. Svájc kimondottan szép, akkor is, ha az ember nem üdülni van itt, hanem dolgozni és éppen nincs túl sok hó.
Oké, gyakorlatilag alig van, kétezer méteren eső esik.
Global warming, ugyan már. Kamu az egész.

Lagalb

Más kérdés, hogy ez nekünk egyrészt ideális - kevésbé veszélyes -, másrészt viszont franc vigye, mert csak a hűtőkonténerekben tudunk kemény mínuszokat szimulálva indítani.

2016. november vége

2012.december eleje

A szállásunk Pontresinában kiváló (Hotel Palü, ha valaki esetleg szállást keresne a környéken), a városka központja még egy kilométerre sincs. A látnivalók száma erősen konvergál a nullához, ide mindenki síelni jön, a város egyetlen múzeuma zárva, a szállodák többségével együtt.

Múzeum

Ami viszont van, a Bernina hágón átvezető vasútvonal a maga 7%-os maximális emelkedésével. Először én is pislogtan, hogy biztos elírás, de nem. Vasúton ez nagyon sok. A Bernina-vonalat az Albula-vasúttal együtt az UNESCO a Világörökség részének nyilvánította. Remélem, holnap lesz időm befizetni egy retúr jegyre.

Pontresina

Pontresina

 A csúcsos valami amúgy egy több mint száz éves szálloda, jelenleg vendégek nélkül. A szezon még nem kezdődött el igazán.

Úton

Steinbock

After work chill

Mert megérdemlem. A teás bögrét meg nem rakom a kanapéra még egy fotó kedvéért sem.  És igen, az ott a telefonom. Igen, nem tepsifon. Épp ma zanyált ki a kezemből a garázsban és esett szét. Leporoltam, összeraktam, működik. Fémtokos Nokia, egy atomcsapást túlélne. Ezért (is) szeretem.

Levizsgázott

A jármű ismételten megkapta az engedélyt, továbbra is szabadlábon közlekedhet. Nem mintha kétséges lett volna a dolog, de akkor is örömteli, hogy 2 évig megint békén hagyják. Az Edömérrel meg nem tudom, mi történt. Biztos nem kapott csokoládét a takarítónőtől, vagy a Bagszi  megverte... de az is lehet, hogy csak nem bírja a hegyi levegőt, esetleg unatkozik a cimbijei nélkül.

Jármű a kórházban

Az autóm holnap megy szervizbe, kicsit izgulok érte. Nem mai csirke már, és mint minden pohos jármű, ő is egészen más bánásmódot és szakértelmet igényel, kicsit mindig tartunk tőle, milyen állapotban kapjuk vissza, nem-e csípnek be valamit, ahol aztán folyni kezd és a többi. A műhelyfőnök csak azért vállalja, mert már vagy húsz éve hozzá járunk vele, és az alkatrészt is nekünk kell vinni...  na ja, ide jutottunk. Beszereljük, csak hozd magaddal, ami kell.
A páros évek mindig drágák, ilyenkor ugyanis a jószág vizsgázik, eddig csak a cserealkatrészek kerültek majd százezer forintba - jó, ebből negyvenezer a négy új kárpit, amiből kettőt még a szabim alatt sikerült is feltenni - és még nincs kifizetve a szerelő, meg a hatósági díj. Összehasonlítva egy modern autóval, ez az összeg persze aprópénz, de egy huszonnégy éves keleti autónál, aminek a teljes értéke kb. százötvenezer, már nem annyira vicces. Meg lehet persze kérdezni, hogy megéri-e, de sok értelme nincs. Ha nem érné meg nekem, nem fizetném ki. A bakancslistán ott a Großglockner Hochalpenstraße és a Transzfogarasi, muszáj tipptopnak lennie jövő nyárra.
  A fotókon amúgy a jármű lábsérülése látható. Tipikus, hogy úgy mondjam. Ráadásul úgy vettük észre, hogy típusidegen alkatrész került beépítésre, ezért nyuvadt ki ilyen hamar - a bal oldali kicsivel több, mint egy évet bírt és így szétrongyolódott, a jobb oldali két éves volt.
A hátsó lengéscsillapítók huszonnégy év után adták meg magukat. Elvileg javíthatók lennének (ez még olyan kor gyermeke), csak találj valakit, aki tud még lengéscsillapítót tölteni. Rozsda egy szem se, a jó ég áldja meg az öreg mestert, aki új korában úgy kifújta alvázvédővel a kisállatot, hogy azóta is csak kisebb javításokat kellett eszközölni, akkor is csak ott, ahol a barbárok szétcseszték a csápos emelővel az alvázat. (Amióta szóltam, hogy nem kéne gumipogácsa nélkül emelni a kocsit, főleg nem az emelőpontokon kívül, volt egy kis mosolyszünet, de azóta rend van. Ugyanígy fel kellett venni a bokszkesztyűt a féltengely szimmeringje miatt, amit rendszeresen elnyírtak a képen látható gumiharangok cseréjekor és folyt az olaj. Szerintük egy Ladából folyhat az olaj, mert Lada. Szerintem meg nem, és láss csodát, amióta nem csípik be, nem folyik az olaj. Nahát!)
Hozzáteszem, nem én vagyok az egyetlen ragaszkodó példány: az egyik táncostárs hölgy szintén huszonéves Corolláját itt Grazban nem akarták levizsgáztatni, merthogy rozsdásodik. A mocsok állat szerelő beleütött bizonyítás gyanánt egy csavarhúzót a kaszniba - ha valaki, bárki ilyesmit tenne a kocsimmal, azt hiszem, nyolc napon túl gyógyulóval vinnék kórházba! Szerencsére talált egy szerelőt, aki normális áron vállalta, hogy kijavítja a kérdéses rozsdafoltokat (amik egyébként új autókon is megtalálhatók, a nyolc éves Artúrnak csúnyább a lába, mint a huszonnégy éves Szuperszamárnak és nem viccelek), így Carola Corollája megmenekült az afrikai transzporttól.

Sütkérezős (Mini panettone)

avagy Greenie elhatározta, hogy mini panettone-t fog sütni és sütött is.
Végül is az internet korában gúgöl a barátod, és mindent lefordít neked. Teszem hozzá, tanultam - pontosabban tanítottak - olaszul még általános iskolában. Igaz, mostanára az egészből nagyjából annyi maradt meg, hogy il treno, az is csak a pizzéria miatt... Nem szerettem az olaszt. Nem akartam olaszt tanulni (németet akartunk helyette, mert az nagyságrendekkel értelmesebbnek és hasznosabbnak tűnt) és hát most se nagyon fog el a vágy egy olasz nyelvkönyv iránt, na. Van ilyen.
A panettone ettől függetlenül finom, de nem volt kedvem vacakolni az élesztős receptekkel és különben is, én mini verziót akartam, lehetőleg minél kisebb felfordulás árán, gyorsan és egyszerűen.

Szeretek kísérletezni, és mivel a recept, amit kitúrtam, használhatónak tűnt, gondoltam, végzek egy próbasütést.
Az eredmény isteni lett, igaz, a Hauptbahnhofig kellett mennem a kandírozott narancsért, és még jó, hogy vettem darabolt mandulát, mert az se volt itthon. Az persze már csak a tészta összerakásakor derült ki, hogy tej sincs. Sebaj, szekrény mélyéről elő a Südtirolban vásárolt mandulatej, az megy bele, lesz, ami lesz.

És akkor a recept, ha valaki kedvet kapna a kotyvasztáshoz.
Hozzávalók:
3 tojás, 20 dkg cukor, 10 dkg vaj, 35 dkg liszt, 1 ek sütőpor, 1 pohár tej (lehet alternatív tejpótló, mint mandulatej is, azzal is működik), egy narancs és egy citrom reszelt héja*, fél fiola mandula aroma**, 10 dkg kandírozott narancshéj (aranzani), 10 dkg csokicsepp
Díszítésnek: cukordíszek, darabolt mandula, szórócukor

*: vagy egy teáskanál szárított, ha valaki azt használ, mint például én is
**: nálunk a mandula aromát kis kémcsövekben adja a doktor ötker. Ez nem egy zöld lötty, mint az otthoni, hanem áttetsző. 
Elkészítés:
1. A tojásokat szétválasztjuk, a fehérjét egy teáskanál cukorra felverjük habnak és félretesszük
2. A lisztet elkeverjük a sütőporral.
3. A tojások sárgáját kikeverjük a puha vajjal, az aromával, a maradék cukorral, a tejjel, a citrusok héjával, a csokival és a felkockázott kandírozott narancshéjjal. A masszához hozzákeverjük a lisztet. Ha valakinek van olyan ismerőse, aki lábrázást kap a kandírozott gyümölcstől (nekem az egyik kollégám ilyen), akkor a narancsot majd csak a legvégén, sütés előtt, külön tegyük bele, így legalább néhány olyan sütit is készíthetünk, amiben nincsen.
4. A lisztes trutyit összekeverjük a felvert tojásfehérjével. Ezt a ne törjük össze a habot dumát sose értettem, minden esetre óvatosan, fakanállal és ne gépi keverővel dolgozzuk össze a tésztát.
Ezután adagoljuk csinos kis papírkapszlikba a masszát, tegyük a tetejére a  és 150 fokra előmelegített sütőben kb negyven percig süssük. Sütője válogatja, hogy mennyi idő kell neki, úgyhogy tűpróbával ellenőrizzük. 

Az eredeti receptben a narancshéj helyett mandarinhéj szerepel és annak a leve, ezt én cakk-pakk kihagytam. A vajat pedig a mélyhűtőből vettem ki, és teljesen felolvasztottam a mikróban, de ettől még mindig nagyon finom lett a sütemény. Lehet, hogy ha lesz kedvem, egy igazi panettone receptet is ki fogok próbálni karácsonykor.

Tanksimogató a Várban

Há, de cuki, már ha szabad ilyet mondani egy ilyen bestiára... Persze, jobb lett volna a kompozíció, ha egymással néznek farkasszemet, de ez már csak szőrszálhasogatás.

Imádom a Várat és a Hadtörténeti Múzeumot.

Mindig van valami időszaki kiállítás, amivel fel tudnak csalogatni akkor is, ha éppen rohadt sok dolgom lenne. A Hunyadiak korának történelme (link), páncéljaik rekonstrukciói láthatók még december közepéig a Hadtörténetiben és megújult az első világháborús kiállítás is. Mondjuk ki: ez utóbbi marha jó lett, csillagos ötös. A korábbit bevallom, baromira untam, de az újat gyakorlatilag minden korosztály számára sikerült érdekessé tenni és ez nagyon jó. Interaktív és informatív, történelemtanár ismerősöknek ajánlom, hogy próbáljanak látogatást szervezni ide, mert így talán felkelthetik a kölykök érdeklődését és esetleg tanulnak is valamit, nemcsak évszámokat bifláznak be. (Nekem olyan töritanáraim voltak, akik a miértre próbáltak rávilágítani. Miért akkor, miért ott és miért úgy történt, ahogy történt. Ok és okozat.)
A páncélkiállítás is jó, csak kicsi. Információ persze bőséggel akad, de lehetett volna egy kicsit több a kiállított anyag. Hozzáteszem, így is rengeteg időt sikerült eltölteni itt, mivel végigolvastunk minden tárlót, végignéztünk minden filmet, de akkor is: egy folyosó és egy terem az egész. Nyüff.
No, de a tank, kérem... az már egészen más.

Ne kérdezze senki, miért csücsül fenn a Várban egy T-34-es, de ott van, akkor is, ha ez egy kissé pikáns.
Hogy élő-e, azt se tudom, a beltér elég (túl) patent állapotban van, még az is lehet, hogy indítható a gép.

 És akkor a maga teljes valójában:

Ja, szolgálati közlemény: megnyitott a RepTár, a szolnoki repülőskanzen utódja. Most már csak azt kell kitalálnom, mikor jutok majd el oda...