Először is, nem kaptam sütifejet, és ez felháborító. A St. Pankraz pihenő azonnal monnyon le! Nem érdekel, hogy jövő héten húsvét, kikérem magamnak, hogy nincs vigyorgó isler, csak nyulas.
Másodszor, imádom a német autópályát... A Kicsi Kék megy, mint a disznó, lett volna még benne, de azért kétszáz környékén leszálltam a gázpedálról. Jobb a békesség, a téli gumival amúgy is csak 210-ig engednek, és nem tudom, hogy az őrangyalom hitelesítve van-e ekkora sebességre. De akkor is. Állat! 80-as korlátról nyélgázon gyorsulni 200-ra, legálisan... Siiiirály! És hogy milyen érzés? Amikor lejöttem a pályáról és megálltam az első kereszteződésben a pirosnál, akkor vettem észre, hogy a szívem úgy dübörög, mint a Kék motorja odakint...
Harmadszor viszont a qva anyját annak, aki a belsőben szöttyög 130-cal ott, ahol nincs sebességkorlát! Ennél csak egy taplóbb állatfajta van, aki a belsőben sovány malac vágtában közeledő elé battyog ki ennyivel. A B-kategóriásokról ne is beszéljünk. (B-Kategória = beáll a belsőbe és a világ minden kincséért nem hajlandó onnan kimenni. Akkor se, ha villognak rá. Sőt.) Remekül ki lehet szúrni a kelet-európai/török bevándorlókat csak abból, ahogy közlekednek (Indexe nincs, B-kategóriázik és leszarja magasról a többieket...)
Ami kicsit bosszantó, az az időjárás (esik az eső és fúj a szél, az egyetlen pozitívum, hogy így legalább nem kell lemosnom a kisállatot, megteszi helyettem az eső) és a rengeteg útfelújítás, ami igencsak megdobja a menetidőt. Az A8 Augsburg után gyakorlatilag egy merő munkaterület, amit néha megszakítanak az ép szakaszok.
Meg az is, ha az ember benézi, és a rövidebb út helyett a hosszabbra téved rá - elmentem Passaunak, mert elfelejtettem rátérni az A1-re Salzburg felé -, bár ez nem volt annyira gáz, a no speedlimit miatt.
Amúgy még mindig be vagyok sózva az előttem álló hét miatt, de igyekszem nem mutatni, nehogy a Kicsi Kék kiszagolja... A Kicsi ugyanis kék, mint azt a neve is mutatja és a kékek mindig valamivel... khmm...neveletlenebbek a többieknél. Próbáltam úgy közeledni hozzá, ahogy egy zárkózottabb kisállathoz szokott az ember. Köszöntem neki, hagytam, hogy megszimatolja a kezemet, aztán amikor úgy éreztem, hogy most már rendben vagyunk, akkor megsimiztem a kis fejét... Egyelőre barátságosnak tűnik, jól viselkedett a műhelyben is, nem harapott meg senkit, nem verekedett a többi autóval, idefele pedig elképesztően jól jött, úgyhogy reménykedem.
A Kicsi Kék, ahogy magunk között hívjuk, egyébként nem annyira kicsi, de mivel a haverja, a Nagy Mamlasz tényleg nagy és még egyiküknek sincs igazi neve, ez ragadt úgy rajta, mint szamáron a fül.
A besózódás oka pedig, hogy a Nagy Mamlasz (kollégám hozza), a Kicsi Kék, meg én úttörők lettünk a csapaton belül és hát ez egyrészt baromi jó, másrészt meg nem annyira.
Úttörőként először is nincs összehasonlítási alap, senki sem mondhatja, hogy bezzeg az XY mennyivel jobban csinálta, mennyivel jobban ment az a gép, vagy ez a gép és ez remek. Másrészt viszont külső helyszínen, közel 700km-re otthontól léphetünk bele nagy kakiba, amit ott helyben, a hirtelenjében rendelkezésre álló eszközökkel kell megoldani. (Hoztunk is egy hajókoffert tele szerszámmal, tartalék bizbasszal, három laptopot, autónként négy felnire szerelt kereket - jó, ezt muszáj volt, mert a váltócipő kötelező - még asszem nyomatékkulcs is lett eltéve...)
Szóval most Weissach-ban vagyok, a Kicsi Kék odakint alszik, néhány órán belül megérkezik a cimbije is, nem lesz egyedül.
Arccal a jövő felé, éljenek a kísérleti nyulak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése