Szorít a cipő

Nem vagyok egy vájt fülű zenebuzi, de ami sok, az sok.
Imádom az ír zenét - akik ismernek, tudják, hogy annak is a kevésbé mélyrétegű verzióját (ír punk rulez) egyáltalán, a zenét. Gyerekkoromban elég sokáig furulyáztam, de aztán kicsaptak a zeneiskolából és a hangszertanárom legnagyobb bánatára abbahagytam. (A dologhoz hozzátartozik, hogy nem a hangszeres résszel volt a baj, hanem a szolfézzsal, pontosabban a szolfézs tanárnővel. A szerencsétlennek sehogy se fért a fejébe, hogy ha nekem háromig órám van a suliban, akkor fél háromra nem fogok tudni odaérni a 20 perc buszútra lévő zeneiskolába. És amikor lihegve átzuhanok a küszöbön, akkor sem zongorakísérettel, sem pedig anélkül nem leszek hajlandó elénekelni a Mormota-dalt.) Néhány éve újra kezdtem egyébként a zenélést, akkor az ír síp került a kezembe, de mivel mocsok hangos, a szomszédokra való tekintettel elég ritkán gyakorolok.  (De mivel a felső szomszéd is minden lelkifurdalás nélkül fuvolázik - és fúj alaposan mellé -, azt hiszem, kicsit gyakrabban fogom előszedni a kis tin whistle-t és nagyon szeretnék megtanulni ír dobon játszani.)
Szóval, szeretem a jó zenét - ezért is gondoltam úgy, hogy most az egyszer kikepesztek a magam építette falak közül, és elmegyek koncertre. Szent Patrik nap volt kedden, jónak ígérkezett a dolog, Graz két legismertebb ír zenekara koncertezett az Orpheumban, hét közben kimaradni ugyan necces, de egyszer-egyszer belefér...
4 éves korom óta táncolok/sportolok, több mint tizenöt éve az ír tánc a meghatározó - nem csinálnám még mindig, nem akarnék versenyezni, új lépéseket, technikákat tanulni, újra és újra sérülni fizikálisan és lelkileg, ha nem szeretném a táncot és a zenét hozzá. (Egye kánya, még a versenyzenékkel sincs semmi bajom, bár egy-egy versenyhétvége után elég sokáig nem akarok harmonikaszót hallani...)
Hogy a hangmérnökök otthon mennyire kutyaütők tudnak lenni, arról tudnék mesélni, de nem gondoltam, hogy itt is dívik az a nézet, hogy a zene - legfőképpen az elektromos hangszereken játszott - akkor jó, ha hangos. Hát nem, csesszétek meg! Vagyunk még páran, akik nem süketültünk meg teljesen és szeretnénk, ha ez így is maradna még egy darabig.
Az első zenekart az akusztikus hangszerekkel sikerült TÖKÉLETESEN hangosítani. (Nyilván a zenészek is észnél voltak.) Emelem a kalapom a Boxty előtt, mert amit műveltek a színpadon, az egyszerűen fantasztikus volt. Tényleg, a legőszintébben mondom. Valahogy így kell ezt csinálni - nem lesüllyedve a csillámfosos méjnsztrím kopipésztelés, vagy ami talán még rosszabb, a magamutogató ínyenckedés szintjére, mégis megmutatva, hogy micsoda erő, mennyi fantázia van a népzenében, ha jól adják elő. A bodhran is tud olyan kegyetlenül jó szólni, mint a dobszerkó, és a Follow me up to Carlow, vagy egy szimpla jig szett is ugrálásra buzdít, nemcsak a Whisky in the Jar. Egyszóval: piszok jó másfél óra volt. Kösz, Boxty!  
Aztán jött a fekete leves. A nagy, híres neves Shenanigans koncertje. Sokat hallottam már róluk, hogy így jók, úgy jók, lehet, hogy ez tornászta fel az elvárásaimat velük kapcsolatban, nem tudom.
Félreértés ne essék, nagyon kedvelem mind a mai napig a Lord és a FoF zenéjét, de egy az egyben lesmittelni a Strings of Fire-t és 2015-ben ezzel indítani egy koncertet szerintem ciki. Jó, hogy nem a Lord of the Dance egy az egyben, esetleg mindjárt a Victory... Mindamellett, hogy a cucc jogdíjas és nem értem, hogy a zenekarban játszó zenészeknek miért van szüksége erre. Mindannyian a hangszerük/hangszereik mesterei. Az énekesnő hangja csodálatos. Miért kell ezerszer lerágni és visszahányni ugyanazokat a csontokat? Miért kell minden áron a Whisky in the Jar a repertoárba? Miért kell Szent Patrik napján a Parting Glass-t énekelni, miért kell a Toss the Feathers-t egy az egyben a Corrs stílusában, ugyanabban a hangfekvésben, semmit se változtatva eljátszani? Nincs elég jig, reel, hornpipe, slip jig tune az ír zenében, amit elé vagy mögé lehetne biggyeszteni? 
Ráadásul mindezt olyan hangerővel, ami széttépné még a BS-t is Pesten, nemhogy a kicsi, legfeljebb 300 ember befogadására képes Orpheumot. (Nézzük a pozitív oldalát: legalább nem gerjedtek a mikrofonok.) Még egyszer köszönöm a füldugót annak az ismeretlen kamaszfiúnak, különben már korábban lepattantam volna a koncertről, és nem húzom ki félidőig. Igen, jól tetszenek érteni: tényleg otthagytam az egészet a p...ba. Ilyet még életemben nem csináltam, úgy érzem, most is megadtam az esélyt, de képtelen voltam tovább ,,élvezni" a padlót rengető hangzavart. Dühös voltam, és vagyok, legfőképpen a zenekarra, ugyanakkor tudom, hogy erre van igény. Az emberek nagy százalékban - főleg alaposan beszeszelve - ezt gondolják AZ ír zenének. Szomorú... nagyon szomorú.

Egy kis mellékes:
A legszomorúbb az egészben, hogy nemcsak én falcoltam le idő előtt, hanem bizony mások is és nem éppen vidám arccal. Volt köztük fiatal és idősebb, de főleg idősebb, nyilvánvalóan a hangerő miatt.