Üdv Weissach-ból!

Először is, nem kaptam sütifejet, és ez felháborító. A St. Pankraz pihenő azonnal monnyon le! Nem érdekel, hogy jövő héten húsvét, kikérem magamnak, hogy nincs vigyorgó isler, csak nyulas.  
Másodszor, imádom a német autópályát... A Kicsi Kék megy, mint a disznó, lett volna még benne, de azért kétszáz környékén leszálltam a gázpedálról. Jobb a békesség, a téli gumival amúgy is csak 210-ig engednek, és nem tudom, hogy az őrangyalom hitelesítve van-e ekkora sebességre. De akkor is. Állat! 80-as korlátról nyélgázon gyorsulni 200-ra, legálisan... Siiiirály! És hogy milyen érzés? Amikor lejöttem a pályáról és megálltam az első kereszteződésben a pirosnál, akkor vettem észre, hogy a szívem úgy dübörög, mint a Kék motorja odakint...
Harmadszor viszont a qva anyját annak, aki a belsőben szöttyög 130-cal ott, ahol nincs sebességkorlát! Ennél csak egy taplóbb állatfajta van, aki a belsőben sovány malac vágtában közeledő elé battyog ki ennyivel. A B-kategóriásokról ne is beszéljünk. (B-Kategória = beáll a belsőbe és a világ minden kincséért nem hajlandó onnan kimenni. Akkor se, ha villognak rá. Sőt.) Remekül ki lehet szúrni a kelet-európai/török bevándorlókat csak abból, ahogy közlekednek (Indexe nincs, B-kategóriázik és leszarja magasról a többieket...)
Ami kicsit bosszantó, az az időjárás (esik az eső és fúj a szél, az egyetlen pozitívum, hogy így legalább nem kell lemosnom a kisállatot, megteszi helyettem az eső) és a rengeteg útfelújítás, ami igencsak megdobja a menetidőt. Az A8 Augsburg után gyakorlatilag egy merő munkaterület, amit néha megszakítanak az ép szakaszok.
Meg az is, ha az ember benézi, és a rövidebb út helyett a hosszabbra téved rá - elmentem Passaunak, mert elfelejtettem rátérni az A1-re Salzburg felé -, bár ez nem volt annyira gáz, a no speedlimit miatt.
Amúgy még mindig be vagyok sózva az előttem álló hét miatt, de igyekszem nem mutatni, nehogy a Kicsi Kék kiszagolja... A Kicsi ugyanis kék, mint azt a neve is mutatja és a kékek mindig valamivel... khmm...neveletlenebbek a többieknél. Próbáltam úgy közeledni hozzá, ahogy egy zárkózottabb kisállathoz szokott az ember. Köszöntem neki, hagytam, hogy megszimatolja a kezemet, aztán amikor úgy éreztem, hogy most már rendben vagyunk, akkor megsimiztem a kis fejét... Egyelőre barátságosnak tűnik, jól viselkedett a műhelyben is, nem harapott meg senkit, nem verekedett a többi autóval, idefele pedig elképesztően jól jött, úgyhogy reménykedem.
A Kicsi Kék, ahogy magunk között hívjuk, egyébként nem annyira kicsi, de mivel a haverja, a Nagy Mamlasz tényleg nagy és még egyiküknek sincs igazi neve, ez ragadt úgy rajta, mint szamáron a fül.
A besózódás oka pedig, hogy a Nagy Mamlasz (kollégám hozza), a Kicsi Kék, meg én úttörők lettünk a csapaton belül és hát ez egyrészt baromi jó, másrészt meg nem annyira.
Úttörőként először is nincs összehasonlítási alap, senki sem mondhatja, hogy bezzeg az XY mennyivel jobban csinálta, mennyivel jobban ment az a gép, vagy ez a gép és ez remek. Másrészt viszont külső helyszínen, közel 700km-re otthontól léphetünk bele nagy kakiba, amit ott helyben, a hirtelenjében rendelkezésre álló eszközökkel kell megoldani. (Hoztunk is egy hajókoffert tele szerszámmal, tartalék bizbasszal, három laptopot, autónként négy felnire szerelt kereket - jó, ezt muszáj volt, mert a váltócipő kötelező - még asszem nyomatékkulcs is lett eltéve...)
Szóval most Weissach-ban vagyok, a Kicsi Kék odakint alszik, néhány órán belül megérkezik a cimbije is, nem lesz egyedül.
Arccal a jövő felé, éljenek a kísérleti nyulak!

Tavaszodik

Az erkélyen is...

Ahogy kinéztek, nem voltam száz százalékig meggyőződve arról, hogy magukhoz fognak térni az árvácskáim, aztán tessék.


És mielőtt még valaki lecsoffattozná a hóvirág-, és gyöngyvirág kezdeményeimet, szabadjon megjegyeznem, hogy ez egyrészt roppant illetlen dolog volna, másrészt értékeljük a teljesítményt. Legalább kinőttek...

Szorít a cipő

Nem vagyok egy vájt fülű zenebuzi, de ami sok, az sok.
Imádom az ír zenét - akik ismernek, tudják, hogy annak is a kevésbé mélyrétegű verzióját (ír punk rulez) egyáltalán, a zenét. Gyerekkoromban elég sokáig furulyáztam, de aztán kicsaptak a zeneiskolából és a hangszertanárom legnagyobb bánatára abbahagytam. (A dologhoz hozzátartozik, hogy nem a hangszeres résszel volt a baj, hanem a szolfézzsal, pontosabban a szolfézs tanárnővel. A szerencsétlennek sehogy se fért a fejébe, hogy ha nekem háromig órám van a suliban, akkor fél háromra nem fogok tudni odaérni a 20 perc buszútra lévő zeneiskolába. És amikor lihegve átzuhanok a küszöbön, akkor sem zongorakísérettel, sem pedig anélkül nem leszek hajlandó elénekelni a Mormota-dalt.) Néhány éve újra kezdtem egyébként a zenélést, akkor az ír síp került a kezembe, de mivel mocsok hangos, a szomszédokra való tekintettel elég ritkán gyakorolok.  (De mivel a felső szomszéd is minden lelkifurdalás nélkül fuvolázik - és fúj alaposan mellé -, azt hiszem, kicsit gyakrabban fogom előszedni a kis tin whistle-t és nagyon szeretnék megtanulni ír dobon játszani.)
Szóval, szeretem a jó zenét - ezért is gondoltam úgy, hogy most az egyszer kikepesztek a magam építette falak közül, és elmegyek koncertre. Szent Patrik nap volt kedden, jónak ígérkezett a dolog, Graz két legismertebb ír zenekara koncertezett az Orpheumban, hét közben kimaradni ugyan necces, de egyszer-egyszer belefér...
4 éves korom óta táncolok/sportolok, több mint tizenöt éve az ír tánc a meghatározó - nem csinálnám még mindig, nem akarnék versenyezni, új lépéseket, technikákat tanulni, újra és újra sérülni fizikálisan és lelkileg, ha nem szeretném a táncot és a zenét hozzá. (Egye kánya, még a versenyzenékkel sincs semmi bajom, bár egy-egy versenyhétvége után elég sokáig nem akarok harmonikaszót hallani...)
Hogy a hangmérnökök otthon mennyire kutyaütők tudnak lenni, arról tudnék mesélni, de nem gondoltam, hogy itt is dívik az a nézet, hogy a zene - legfőképpen az elektromos hangszereken játszott - akkor jó, ha hangos. Hát nem, csesszétek meg! Vagyunk még páran, akik nem süketültünk meg teljesen és szeretnénk, ha ez így is maradna még egy darabig.
Az első zenekart az akusztikus hangszerekkel sikerült TÖKÉLETESEN hangosítani. (Nyilván a zenészek is észnél voltak.) Emelem a kalapom a Boxty előtt, mert amit műveltek a színpadon, az egyszerűen fantasztikus volt. Tényleg, a legőszintébben mondom. Valahogy így kell ezt csinálni - nem lesüllyedve a csillámfosos méjnsztrím kopipésztelés, vagy ami talán még rosszabb, a magamutogató ínyenckedés szintjére, mégis megmutatva, hogy micsoda erő, mennyi fantázia van a népzenében, ha jól adják elő. A bodhran is tud olyan kegyetlenül jó szólni, mint a dobszerkó, és a Follow me up to Carlow, vagy egy szimpla jig szett is ugrálásra buzdít, nemcsak a Whisky in the Jar. Egyszóval: piszok jó másfél óra volt. Kösz, Boxty!  
Aztán jött a fekete leves. A nagy, híres neves Shenanigans koncertje. Sokat hallottam már róluk, hogy így jók, úgy jók, lehet, hogy ez tornászta fel az elvárásaimat velük kapcsolatban, nem tudom.
Félreértés ne essék, nagyon kedvelem mind a mai napig a Lord és a FoF zenéjét, de egy az egyben lesmittelni a Strings of Fire-t és 2015-ben ezzel indítani egy koncertet szerintem ciki. Jó, hogy nem a Lord of the Dance egy az egyben, esetleg mindjárt a Victory... Mindamellett, hogy a cucc jogdíjas és nem értem, hogy a zenekarban játszó zenészeknek miért van szüksége erre. Mindannyian a hangszerük/hangszereik mesterei. Az énekesnő hangja csodálatos. Miért kell ezerszer lerágni és visszahányni ugyanazokat a csontokat? Miért kell minden áron a Whisky in the Jar a repertoárba? Miért kell Szent Patrik napján a Parting Glass-t énekelni, miért kell a Toss the Feathers-t egy az egyben a Corrs stílusában, ugyanabban a hangfekvésben, semmit se változtatva eljátszani? Nincs elég jig, reel, hornpipe, slip jig tune az ír zenében, amit elé vagy mögé lehetne biggyeszteni? 
Ráadásul mindezt olyan hangerővel, ami széttépné még a BS-t is Pesten, nemhogy a kicsi, legfeljebb 300 ember befogadására képes Orpheumot. (Nézzük a pozitív oldalát: legalább nem gerjedtek a mikrofonok.) Még egyszer köszönöm a füldugót annak az ismeretlen kamaszfiúnak, különben már korábban lepattantam volna a koncertről, és nem húzom ki félidőig. Igen, jól tetszenek érteni: tényleg otthagytam az egészet a p...ba. Ilyet még életemben nem csináltam, úgy érzem, most is megadtam az esélyt, de képtelen voltam tovább ,,élvezni" a padlót rengető hangzavart. Dühös voltam, és vagyok, legfőképpen a zenekarra, ugyanakkor tudom, hogy erre van igény. Az emberek nagy százalékban - főleg alaposan beszeszelve - ezt gondolják AZ ír zenének. Szomorú... nagyon szomorú.

Egy kis mellékes:
A legszomorúbb az egészben, hogy nemcsak én falcoltam le idő előtt, hanem bizony mások is és nem éppen vidám arccal. Volt köztük fiatal és idősebb, de főleg idősebb, nyilvánvalóan a hangerő miatt.

Szürke szamár a ködből

Jól eltűntem már megint, mi? Közel egy hónapja semmi hír, se egy fotó, se semmi.
Az igazság az, hogy a melóban annyira sokat ülök gép előtt, hogy herótom lett tőle és úgy döntöttem, hogy a hátam és a szemem épsége érdekében más elfoglaltságot (is) keresek magamnak, legalább a hétvégén.
A dologhoz persze az is hozzá tartozik, hogy szüleim is kint voltak nálam egy hosszú hétvége erejéig (ami hihetetlenül jó volt), no meg ott a pénteki feljárogatás is Bécsbe táncórára (sajnos nem annyira gyakran, mint szeretnék, merthogy például egész februárban egy dupla térsérülés-hátizomprobléma kombóval vergődtem itthon.), úgyhogy a blog kicsit parkólópályára került.
A jó hír - vagy rossz, kinek mi -, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint bőségesen lesz miről írnom, a rossz, hogy annyi minden néz ki az elkövetkező hetekre, hónapokra, hogy a fene se tudja, mikor lesz időm megint firkálni. 
De akkor mégis mi a fűzfánfütyülő rézfarkú baglyot csináltam hétvégente?

1. Olvastam. 
Könyvmoly vagyok, abból is a régimódi fajta (értsd könyvet olvasok, és nem e-könyvet hipiszupi, überdivatos és persze méregdrága könyvolvasóval). Az ízlésem korántsem annyira kifinomult, jobban szeretem a fantasyt és a sci-fit a bestsellereknél és a szépirodalomnál. 
(Szépirodalmat felettébb ritkán olvasok, hacsak nem Byron, Poe, Shakespeare vagy valamelyik nagy kedvenc magyar költőm műveiről van szó. Agyonhájpolt bestsellereket meg szinte soha.)
Dan Abnett 600 oldalas Titanicusa ráadásul letehetetlennek bizonyult, olyannyira, hogy vittem magammal mindenhová és akadtak benne részek, amiket kb. ötvenszer végigolvastam, újra és újra, mert annyira tetszett. 

2. Kirakóztam.

Mivel mostanában minden hétvégén reggel felébresztenek (a szomszéd viháncoló kis unokája papírvékonyságú fallal kombinálva nem teremt éppen optimális lehetőséget a pihenésre és akkor finoman fogalmaztam. Az igazság az, hogy k. idegesít a dolog, mivel reggel nyolckor felébresztenek és a visszaalvás sikere is erősen kérdéses, ráadásul egész nap a gyerek visongását hallgatni idegölő.), annyira bepöccentem, hogy előszedtem a költözéskor sebtében összelapátolt kirakómat és újra nekiálltam.
Bár csak egy 500 darabos szett volt, azért megszívatott rendesen. Hogy miért? A 3D-nek nevezett technológia miatt.
Emlékszünk még boldogult gyermekkorunk imádott szín és figuraváltós vonalzóira? Na, ez ugyanaz. Vagyis ahogy fordítod, úgy változik a rajta lévő forma és szín... Nincs az az isten, hogy én ezt még egyszer szétszedjem, úgyhogy összeragasztva megy is fel a falra a hálóban, amint meg lesz hozzá a keret.
A következő (egy szürreális órafestmény) meg már otthon figyel, ha megyek haza Budapestre, mindenképpen kihozom és tervben van egy harmadik, egy antik világtérkép is a vitrin feletti falra.   

3. Legóztam.

 Ezt a szépséget február 28-án vásároltam, 28% kedvezménnyel - ha nincs a kedvezmény, meg a magyar Ikeánál olcsóbb grazi Ikea, akkor valszeg kimaradt volna az életemből...
LEGO Technic. Imádom, el tudnék képzelni még belőle párat a vitrinemben, csak hát mocskosul drága és a maketteknek is kell a hely...


Ez már nem a postaállomás a virágokkal szint, a kocsi alatt egy egészen pofás kardánhajtás van, és ahogy tolod előre, mozognak a motorkában a dugattyúk. Zseniális, az összeépítésének minden percét élveztem.
(A kvarcjáték a háttérben működőképes, a pilóta maci pedig a 2013-as Air Powerről való...)

4. Festettem

Egyik tanárom - nyugodjék békében! - helytálló megállapítása volt, hogy egy gépész mindig rajzol. Nos, ez tény, legalább is rám nagyon igaz. 
A csillagok iránti rajongásom egyik jele, hogy képes vagyok igen hosszasan az orromat az ablakhoz nyomva bámulni őket, főleg autóban utasként az autópályán, ahol nincs fényszennyezés. 
Így talán nem meglepő, hogy a "hálószoba" díszítése is csillagképekből áll, illetve most hétvégén elkészült életem első sk galaxisa is.
Alapanyag: vászon
Festék: vízbázisú akril
A következő kép is már készülőben van, egy hasonló témájú dobozkával együtt, merthogy éljen az újrahasznosítás és a bioparadicsom tálkája pont jól elfér majd a fürdőben tárolóként... És ha már olyan jól kitaláltam, hogy nekem egy csillagos - Nebula ködös szőnyeg lesz az ágyam előtt, akkor nem árt gyakorolni rá, mert azért egy szőnyeg mégse 30x30-es képecske.