A hanyag mindenét neki!

avagy Ha létezne a " Hogyan hanyagoljuk el a blogunkat?" játék, abban én tuti dobogós lennék...

Már vagy három hete nem írtam egy betűt se, pedig tényleg nagyon akartam, mert történt azért egy s más. Igen, lusta voltam, bevallom töredelmesen, de bepótolok mindent, kisdobos becs szóra.  
Lássuk szépen sorjában!

Kevéssé eseménydús hazaút után (03.08) a Cheshire-i macsek vigyora az enyémhez képes szende mosoly lehetett volna csak, merthogy két hét szabira mentem, az ám! Kérdezgették is a többiek, hogy na és a tervek, kisasszony?
Tánc, tánc, tánc, esetleg egy kis veteránozás, a Csúcsszamár is sétáltatásra vágyik, meg persze ott lesz a Patrik nap - felvonulás, fellépés, miegymás.  Egy hétre elég is ennyi, a másodikon meg majd Szuperszamár kondiján igyekszünk javítani... Ha már tavasz, akkor légszűrő csere, olajcsere, kicsit a lelkével is foglalkozni kell ugyebár.  
Ami ebből megvalósult: tánc, tánc, tánc, meg próba, és hóvihar, T-72-esek, aztán őrjöngés az A38-on Paddy koncerten, aztán egy remek buli a LochNesszel az iSkolában (Hová lett a hajad? Olyan szép volt...), végezetül egy kis Patrik napi felvonulás a belvárosban és élőzenés koncert (annak minden "bájával") az Akváriumban, majd az utolsó fellépés a Barba Negrában. Utolsó, mert véget ért egy korszak. Öt és fél év után ismét szabadúszom - ha valaki netán azt hitte, hogy szögre akasztom a szteppcipőt, az nagyon téved, a pezsgőt vissza lehet dugaszolni... A tánc marad, csak a körítés változik - mostantól a versenyruha leginkább ír punk koncerteken csillog-villog majd, és ki tudja, mit hoz a holnap Grazban... 
Az első hétvége annyira jól sikerült, hogy bár én nem ragadtam ott semelyik autópályán, mégis úgy megfáztam, hogy megértem kigyógyulni belőle két hét alatt. Mert igazán remek, hogy van éjszakai busz húsz-harminc percenként, ha egyrészt öt perccel korábban elmegy, aztán meg nem jön. Utastájékoztatás nuku, volt helyette mínusz tíz fok és jeges szél. Tudom, nincs rossz idő, csak rosszul megválasztott ruházat, de ennyi kis jégkockát már régen láttam egy helyen.
Egyszóval retkes módon megfáztam, mostanra (04.02) elmondhatom, hogy már köhögés nélkül tudok levegőt venni, és egészen elfogadható a hangom (vége a mutáló Miki egér korszaknak, hurrá!).
A visszaút Grazba nem volt teljesen eseménytelen, merthogy hiába volt káosz otthon az utakon egy héttel azelőtt, csak nem esett le a tantusz (bezzeg a hó nem volt ilyen korlátolt az M7-en...), hogy ha folyamatosan havazik és hideg van, akkor az
1. megmarad az úton
2. nem szégyelli el magát, és nem mászik le az úttestről magától.
Értem én, hogy felkészültünk a télre és most már tavasz van (elvileg), de nem lehetne legközelebb olyat játszani, hogy ha egész nap esett a hó, akkor a munkagépek nem az autópályamérnökségen szundiznak? Most persze lelketlennek tűnök, hogy lenne szívem azokat a szegény hókotrókat a legszebb álmunkból felverni, és kizavarni a hidegbe (brrrr), de hát olyan kis elárvultan álltak ott a csillaggarázsban, biztosan fáztak is, egy kis mozgás jót tett volna nekik... A szlovén határnál aztán csoda történt - elolvadt a hó. Ja, ott úgy lesózták az utat, hogy tegnap, amikor száraz volt (04.01) szinte fehérlett az aszfalt.

 
Valljuk be, amikor húsvét előtt egy héttel így néz ki az utca, nem vagyunk biztosak abban, hogy tavasz van!
Engem még mindig nem sikerült erről meggyőzni, bár mondjuk nyuszkó pajtás megúszta a szánhajtást...
Apropó, ha húsvét, akkor (nálunk) hímes tojás. A locsolkodás nem különösebben hoz lázba, szerencsére ritkán jár felénk locsoló (Apun kívül persze), a tojáshímzés azonban valamiért újra felkerült a húsvéti tennivalók listájára. Egyszer régen, amikor még kicsi voltam és aranyos (és persze rém ügyetlen), a nagymamám megmutatta, hogyan kell tojást írni. Egy aprócska fémedényben viaszt olvasztott a sparhelten, és abba mártogatta a saját kezűleg készített gicát. Mire én összeszerencsétlenkedtem egyet, addigra ő úgy öt másik mesterművet megcsinált... Bár Mami nem volt népi iparművész (simán lehetett volna, de ő sose hajtott ilyesmire), eszméletlen gyönyörű tojásokat tudott írni (nem mellesleg úgy hímzett, hogy sok hivatásos megirígyelhetné). Ahogy ezt írom, látom magam előtt a kéthelyi ház nyári konyháját, a nagy asztalt középen, a hokedliket, a szekrényt, ahol a bukták lapultak...
Engem három éve csípett meg valami, azóta ha törik, ha szakad, nekem muszáj tojást írnom. Különben is, Anyu egész évben erre gyűjtögeti a hagymahéjat.

Hímes 2013 - kicsit nem ártott volna kiboxolni őket

Idén azért lekonyult ám a nyúl füle, mert a tojások egy részére főzés közben ráégett a viasz... Egy huszárvágással és egy újabb hagyományos eljárással (a besült minta átrajzolása után a tojás ecetbe került, ami a felső réteget a festékkel együtt lemarta, ezért lett olyan szép fehér) azonban sikerült úrrá lenni a helyzeten, és az eredmény nem is sejteti, hogy milyen...hmm... kis csúnya is volt kezelés előtt a munkadarab. (Az én orcámról nem is beszélve, amikor megláttam, hogy az egész esti munkám tönkrement. Az fájt. Nyüff.)

A 2010-es év példányai

Csak ajánlani tudom egyébként mindenkinek ezt a szép hagyományt (én idén a tojáskarcolással ismerkedtem, remek feszültséglevezető volt, miután kimúltak a hímeseim a főzőlében), mert jó móka, ha kicsit fárasztó is.
Azt hiszem, nagyjából ennyi történt három hét alatt. A többi, apró cseprő dologról most ne beszéljünk, minthogy a romantikus drapéria végül engedett a gravitációnak és lepottyant a karnisról - ma végre egyébként kitakarítottam (még mindig nincs házimanóm) és a falvédővel együtt kimostam mindent, az új függönyt is, ami sokkal praktikusabb és igaz, kevésbé látványos. Az is az volt, amikor beletekeredtem a tizenakárhány méter anyagba teregetés közben...
A gépsárkányok is jól vannak (némelyik kicsit hisztis, de van ez így), Szuperszamár is ébredezik a téli álomból - már melegít a nyári időszakra, amikor megint várnézőbe megyünk.
Már csak nekem kéne valahogy kiheverni ezt az óraátállítást, és amikor ma reggel szakadó hóesésre ébredtem, úgy igazán, úgy olyan nagyon-nagyon szerettem volna inkább mormota lenni...   

KITEKINTŐ
Bár én már ezt az újmódi minitölcséreset használom, még megvan az a gicánk, amit Mami csinált. Nem kell hozzá más, csak egy vastagabb meg egy vékonyabb ág és cérna. A viaszra viszont érdemes odafigyelni, mivel a tojáskatasztrófába valószínűleg az is belejátszott, hogy idén valamiért a régit (értsd közel húsz éves) használtam.
A tojásíráson túl a másik ilyen nem tudjuk, mi csípett meg hobbim amúgy a hímzés - ezt is a nagymamámtól tanultam, az ő egyik terítőjéről másoltuk alumínium kanállal az első mintát, azon gyakoroltam a laposöltést és a száröltést. Ez a kis ügyetlen rongydarab azóta is megvan, az egyik fiókban lapít. Bár még sok spenótot meg kell enni addig, hogy olyanok legyenek a terítők, mint Mami kézimunkái, állítólag egész jól haladok. Nem úgy, mint azzal a szomorúpamukos kalocsai futóval, amit Anyu szülinapjára akartam megvarrni vagy tíz éve... azóta sincs készen. Mentségemre szolgáljon, hogy iszonyú melós darab, és nem szabad vele kapkodni, mert csak elrontja az ember...