Ha(nem)jó

Pajtás emlékmű, Füred

Elmész egy kirándulásra és soha többet nem térsz haza. Ez a borzasztó ebben az egészben.
Eljöttek ide, szegények, hogy megnézzék a mi gyönyörű Budapestünket (is) a Dunáról, csodálták a Parlamentet, a Várat, az esti fényeket az esőben... Aztán a Duna magához vette őket, és hármukat még mindig nem adta vissza. Hetet élve elengedett, hála a közelben lévő hajósoknak, huszonötöt már csak holtan, sokat csak hosszú gondolkodás után.
 És ahogy lenni szokott, jöttek a "szakértők", teleszórva okosságaikkal a sajtót. Nevüket nem vállaló "szakemberek", akik néhány órával, nappal a baleset után már tudni vélték, mi történt ott, a Margit híd alatt. Előkerült a jó öreg Bernoulli is, hogy egy kis tudálékosság is legyen már, mert kell. Gyönyörű volt, amikor néhányan reklamálták a helikoptereket (mint a Notre Dame-nál a tűzoltó repülőgépeket...). A témában ajánlom David Burnett: Making a Night Stalker című könyvét, kitűnő rálátást kaphat az ember arra, hogyan képzik azokat a személyzeteket, akik gyakran dolgoznak víz felett (Dunker School), de a Vertical-ban is volt egy cikk a víz feletti repülés veszélyeiről, továbbá a gépek felkészítéséről ilyen esetekre. Nem egészen úgy megy ez, mint ahogy Mancika gondolja, amúgy Szolnokról áttelepült egy kutató-mentő Budaörsre, ami segít/segített az áldozatok keresésében.
És hányni tudtam volna a Tyutyu azonnali hárító nyilatkozatától (Nem a miénk a hajó...). Mit ad isten, a baleset utáni átvizsgálás nem kevés hiányosságot tárt fel a BKV amúgy szintén muzeális korú személyszállító hajóflottájánál... Hupszi.  
Én nem tudom, mi történt, mert nem vagyok sem hajóbaleseti szakértő, sem pedig hajómérnök, de még csak a hajós KRESZ-t se vágom, mivel nincs jogsim hajóra. Nincs rálátásom a vizsgálati anyagokra, a fényképekre (vízfelszín felett és alatt, mert ugyan 40-50 tonna találkozott kb 1000 tonnával, de a dukkozást levitte a nagyról is), a nem Paintben készült móricka-grafikákra és mozgás modellekre, amik a hajók valós trajektóriáján alapulnak (ne feledjük, a közúti balesetekhez képest itt egy olyan közegben történt az esemény, ami önmagában is mozog, ellenállása van, örvénylik és a benne lévő testekre nem elenyésző hatást gyakorol), a számítógépek adataira... 
Nem ismerem a legújabb hajótest építési standardokat (a hajóorr kialakítása már önmagában egy igen szép, kihívást jelentő területe a hajóépítésnek), és a hajómotorokét is csak érintőlegesen, mivel ezek a gépek önálló kasztot képviselnek a nagy motorok között.  Nem én fogom megmondani, mi és hogyan történt, mert nem tudom, bár nagyon szeretnék már egy igazi szakértőt hallani az ügyben. Olyat, akinek van mondjuk gyakorlata vízi balesetek vizsgálatában... (Van egyáltalán ilyen ma Magyarországon?)
Amit én tudok, hogy volt egy hiba (hibasor), és a körülmények olyan szerencsétlenül alakultak, hogy vízbe fúlt 28 ember. A körülmények többek között, hogy sötét volt, hogy áradt a Duna, hogy nagy volt a különbség a két fél között tömegben és lóerőben és hogy a hídnál történt, ahol kevesebb a manőverezési lehetőség és megváltoznak az áramlási viszonyok. A hiba? Na, azt majd a vizsgálat fogja kideríteni a rendelkezésre álló adatok alapján. 
Minden tiszteletem az életüket kockáztató búvároké (nemzettől függetlenül), vízügyi szakembereké, mérnök kollégáké, akik "szakértés" helyett megcsinálták a munkát. Szerényen, sokszor név és arc nélkül, nem döngetve a mellüket, hogy "Hé, én számoltam ám ki, hogy hány acélsodrony kell és hol rögzítve ahhoz, hogy ne roppanjon gyufaszálként ketté a hetven éves, sérült hajótest emelés közben! Én hegesztettem a víz alatt, a sötétben! Enyém volt a szonár, ami segített feltérképezni a medret.". 
Csapatmunka. A mérnök számol, a búvár lemegy és átszuszakolja a hajó alatt az acélhevedert, a halott kereső kutyák szimatolnak. És amikor a 200t daru emelni kezd, letérdelsz és imádkozol, hogy helyesek legyenek a számítások. Hogy kibírja a megnyomorodott hajótest a terhelést. Ha valakinek joga lett volna V-t mutatni, akkor az nem Don Pintér, hanem a CSAPAT, akik valószínűleg akkor vettek újra levegőt, amikor fent volt az a szerencsétlen hajó az uszályon.
Aki meg odament távcsővel, kisszékkel szájat tátani, az gondolkozzon el egy kicsit! Esetleg fáradjon be egy nagyobb hullaházba, és tekintsen meg egy vízi hullát (nagyon csúnyák, inkább ne akarja őket senki látni), ha annyira arra volt kíváncsi. Ki, mit szeretett volna látni, amit a tisztességes médiumok (nem Blikk, Ripost és társaik), nem mutattak meg?  Vagy csak lőni akart egy szefit (mint az idióták, akik most Csernobilban pucsítanak a sugárzó roncsok között.) a Clark Ádámmal és a Hableánnyal, hogy puszipacsiénottvoltam? Emberek, belegondoltatok abba, hogy hogyan haltak meg ezek a szegények? Hogy milyen kegyetlen lehetett felfogni, amikor jön be a koszos, hideg víz, sikítva, recsegve dől a hajó és hogy innen nincs kiút, nincs menekvés? Mit érezhetett az anya, amikor megértette, hogy a hatéves kislánya másodperceken belül halott lesz és esélye sincs megmenteni őt? Mi járhatott annak a fejében, aki ugyan kijutott, de a tíz-tizenkét fokos víz egyszerűen elszívta a tagjaiból az erőt, a ruhája ólomként kezdte lehúzni, és még tudott venni két slukk levegőt, mielőtt végleg elnyelte az áradó Duna?    
Vannak országok, ahol a katasztrófa turistáskodást büntetik - nagyon helyesen. A "gaffer", mint olyan, egy rendkívül visszataszító sejthalmaz fajta. Balesetek helyszínén (még folyik a vér, megalvadni se volt ideje) fotózás, videózás, a sérültek bámulása segítségnyújtás nélkül, újabb koccanásos okozása helyszín mellett, a helyszínen dolgozók testi épségének veszélyeztetése, egyszerűen undorító.    
A balesetek mindig ugyan úgy keletkeznek, de a végeredmény más és más. 

Szajol, váltófelvágás. Egyszer vágányról leugrott vagon, másszor tömegszerencsétlenség.
Dömös (akna, 1951), Pajtás (átépítés miatti metacentrum eltolódás, 1954), Hableány (legázolás, 2019). Katasztrófák, amik elkerülhetők lettek volna és attól tartok, hogy közös lesz bennük a bizonyos dolgok elhallgatása is. Mert érdekek vannak és ilyenkor az emberi élet éri a legkevesebbet. Remélem, hogy nem így lesz és hogy a tanulságok levonása után biztonságosabbá lehet tenni a budapesti folyamszakasz közlekedését.
Isten nyugosztalja a holtakat, legyen nekik könnyű a föld! Erőt a gyászolóknak, mert nekik az igazán nehéz. Soha többet Dömöst, Pajtást, Hableányt!