Macskarúgjameg

Murphy törvénye, hogy amikor a tiéd beteg, az összes környékbeli előjön az odújából, csak hogy téged megegyen a méreg. Pénteken haza vittem a gombócot, mert nem akartam tovább itt aszalni a ház előtt és mert az sem járja, hogy apukám egyedül küzdjön a csökönyös Szuperszamárral.
Mivel apunak sikerült rábeszélnie az indulásra a makacs gépállatot (idegességemben összecseréltem két kábelt az osztófejen, nem a gyújtási sorrendben tettem fel őket), az már kiderült, hogy nagyobb gebasz van és másmilyen, mint szokott lenni, mert most nemhogy nincs benzin a karbiban, hanem éppen ellenkezőleg. Túl sok is van. Olyan sok, hogy kokszolódnak a gyertyák alapjáraton és bűzlik a HC-tól a fél kerület, de a garázssor legalábbis biztosan. És hogy hogy derült ki? Egyrészt ilyen ocsmány gyertyát 27 év alatt egyszer se találtunk benne, másrészt fals levegő keresés közben belefújtam a szűrő házba alkoholt és majdnem lefulladt, amikor fel kellett volna pörögnie.
Nabazmeg. Visszanézzük, hét éve nem lett pucolva a szelepfedél és a benne lévő szűrő, ömlik a kartergáz a karbiba. Az olaj is fogyott, ha nem is eszetlen mennyiségben - innen a korom.
Akkor most nyomás alkatrészért és olajat cserélünk, de izibe, jön le a szelepfedél is. 
Monstre 5 órás szerelési szeánsz és kismillió szúnyogcsípés után a kocsi még mindig nincs teljesen összerakva, de a dekli és a szűrő tiszta és a visszafolyó ág szelepét is kicseréltük, mert az se engedett valószínűleg vissza. Apu komolyabb közelharcot vívott az olajszűrővel, én olyan jó erőben voltam, hogy kettétörtem egy már nem gumi gumicsövet (szuszakszuszakkracc - hogyajóédesqanyádat), az pedig már a hab volt a tortán, amikor kiderült, hogy a tömítés se passzol a fedélbe... Már megint egy elkukurikult, utángyártott szar, hurrá!
Hogy a karbi belülről hogy néz ki, azt csak sejtjük, valószínű új lesz véve, ez a mostani meg megy szakihoz, aki szétszedi, kitisztítja, feljavítja (ez ilyen plug and play még) és beszabályozza, amíg én meg nem tanulom. Szóval, ha valaki nagyon szeretne ajándékot venni nekem mondjuk karácsonyra, akkor a bontóból jöhet egy 1,5-ös motorhoz való Samara karburátor, amin gyakorolhatok. Szintén örömmel fogadok bontott, de teljes osztófejet a röpsúlyos szabályzóval és érintkezés nélküli jeladóval.  
A szezonnak, úgy néz ki, ezzel lőttek, de még nem temetem, mert szeptember-októberben talán még tudunk csavarogni egy jót. A nyarat rehabon tölti.
Szuperszamár tehát gyógyul, de teljesen azért még koránt sem egészséges, szegény.
Nem kevés ősz hajszál, levert mancs, és zseton lesz, mire teljesen gyógyultnak nyilváníthatjuk. Így jár az a marha, aki csak hajtja az öreg vasát, de spórol a rászánt idővel.
 Igen, megszállott vagyok. Családtagot nem hagyunk cserben, márpedig őfelsége nálunk családtag, neve van, nekem ez a háziállatom. Ha pedig apukám teljesen nyugdíjba vonul, esküszöm, veszünk egy Bogarat is mellé, aztán lefoglalhatja magát a két nyürmögő kisállattal...  

Rápacsálás lvl1000

Avagy, ember tervez, gép végez. Ilyen ez a popszakma, kérem szépen, és ne legyenek illúzióink: BÁRKIVEL, BÁRMILYEN JÁRMŰVEL, BÁRMIKOR megtörténhet. Mert a gépek ilyenek, a modern ECU vezéreltek meg még inkább. Ráadásul azok letiltanak szinte azonnal, marad a leálló sáv a pályán és az instant életveszély - Szuperszamár még harminc kilométert abszolvált vészüzemben, nyél gázon, eljuttatva engem a biztonságos benzinkúti parkolóig. Kétszer is.
Tegnap sikeresen abszolváltuk az elmúlt tíz év legsúlyosabb - jelenleg is fennálló - üzemzavarát és bizony tréler vitt haza a Balaton partról minket. Az én Szuperszamaramat, aki annyi kilométert tett meg gond nélkül, vontatni kellett. A könnyem csorog még mindig, ha eszembe jut, hogyan lógott ott szegény a vontatón, első tengelynél felemelve, beindíthatatlanul. Az se igazán vigasztal, hogy a tréleres is dicsérte, hogy milyen szép állapotban van.
Levizsgázott tehát az ÖAMTC Schutzbrief - nos, feleim, akik Ausztriában éltek: kössetek ilyet! Bárhol robbanjatok le Európában privát járművel, a Schutzbrief tényleg fedezi a hátsótokat. 
És levizsgázott az Autóklub is: hozták a tőlük megszokott színvonaltalanságot, kivéve az ügyintéző urat és a trélerest, de alapvetően a szakival se volt semmi gondom - egy hibát megtalált, de sajnos ezzel is csak 15 km további út sikeredett... Merthogy az alapjárat stabil volt, de ahogy bemelegedett, úgy jött újra elő a rángatásos-leállós hiba és a Szuperszamár nem is ment tovább, Balatonkeresztúron feladta.
És hogy mi volt a színvonaltalanság? Az, hogy két és fél órán keresztül fel se hívott a MAK, hogy ne haragudjon, az az egy szem szerelő, aki a térséget ellátja, folyamatosan úton van, hugyozni nem volt ideje kimenni, nem tudjuk, mikor jut el Önhöz. Csak ennyit kellett volna mondani. Két és fél órán keresztül én próbáltam a rendelkezésre álló pótalkatrészekkel életre kelteni a csökönyös Szamarat, miközben vártam, hogy valaki jöjjön, egyszer-egyszer segítséggel - mert volt, aki odajött. Egy bosnyák kamionos. Néhány brit turista és néhány fiatal srác, akik segíteni ugyan nem tudtak, de legalább biztattak. Egy apuka, aki próbált segíteni a hibafeltárásban, csak éppen kereshette volna a lambda-szondát még egy darabig... (Nincs benne.) A tűző napon, negyven fokban - természetesen otthon láttam csak meg, hogy leégtem, mint a Reichstag. Dehidráltan, éhesen végül elfogyott a türelem és az alkatrész is, ráadásul találtam rajta egy barom nagy tömítetlenséget is és ezt ott megcsinálni nem lehetett. Mocskosan, büdösen, leégve, kiszáradva azt mondtam, visszük őt innen, mert jön a vihar és nem érdekel mennyibe kerül, de ő hazamegy. A szerelő pedig ne jöjjön, mert esélye sincs megcsinálni és senki se garantálja, ha mégis összelapátolnánk valahogy, akkor nem szarna be megint, csak ezúttal mondjuk már Szlovéniában. 
Ehhez képest az ÖAMTC: fél óránként érdeklődtek, hogy mi a helyzet, kijöttek-e már, egyáltalán értesítettek-e, hogy mikor fognak. Rugalmasan kezelték a kocsi speciális mivoltát és illetőségét, így nem valami műhelybe, hanem a saját garázsunkba tudtuk vinni Őfelségét, és így is állták a szállítás hetven százalékát (250 Euro). Kaptam volna bérautót is, de én Artúrt (családunk ifjonca, egy tíz éves japán, aki mivel kövér és kék, így a Gombóc Artúr nevet viseli születésétől fogva) választottam, aminek a benzinköltségét fizetik, és kapok kilométer pénzt is.
Ó, és még rengeteg mindent térít a Schutzbrief... például vadkárt is, ami az egyik legnagyobb szívás. (Megjegyzem, Bambi tegnap békésen ott üldögélt az M7 mellett az árnyékben, a vadrácson innen...)
Reggel fél hétkor indultam, este hatkor pedig megint Budapesten voltam, egy súlyosan beteg Szuperszamárral. Nyolc is elmúlt, mire a kicsit felkészítettem az útra - tankolni kellett, matricákat venni és a megromlott kaja helyett valamit szerválni a Teszkóban. Otthon kellett hagynom az én drága Szuperszamaramat! Nem tudom, mit úsztunk így meg, és az sem kárpótolt, hogy az M7-en láttam egy katonai konvojt ma délelőtt sok csinos KRAZzal. (Volt már rá példa, hogy büdös nagy balesetbe rongyoltunk volna bele, ha nem játszik leállósdit.)  Nem haragszom rá és eszem ágában nincs megválni tőle csak azért, mert most életében először úgy letérdelt, hogy nem tudott felállni. Az fáj, hogy otthon kellett őt hagynom.
A Szuperszamaram tehát most beteg. Nagyjából sejtem, hol van a hiba, de nem egyszerű. És valószínűleg hamarosan eljön az ideje, hogy új szívet kapjon, egy új karburátort, amíg a régi felújításra kerül. Huszonhét évesek a membránok, nem lennék meglepve, ha ott is gebasz lenne, már csak abból kiindulva, hogy az AC-pumpámat is rövid úton szétmarta a bioetanolos benzin. Az M7 trágya állapota is belejátszhatott, mert 90-es szelvénynél valami ótvar a pálya, szétrázza a kocsit a pici kerekein (R13, ez ma gyerek méret.) Átlépte a 148k-t, közeledik a 150k, de a cél a 300k és a veteránozás. A szezon még nincs veszve. Meg lesz idén a 150k!
Bónusz: a tréler, ami tegnap minket vitt haza, ma megint úton volt a pályán. Ezúttal egy modern autóval...  

Egy picit a makettezésről

Igen, én voltam a furcsa kislány, aki nem hercegnőnek öltözött az ovis farsangon, hanem csigának, katicának és hóvirágnak, továbbá üzleti útra induló apukájától tankot kért ajándékba. (Jelmezek made by anyu és apu, a zsinóros tankocska mellé pedig kaptam egy pár fülbevalót is, mert mégis csak kislánynak lesz...) Így aztán nem csoda, hogy a plüssállatok mellett kisautók özönlötték el a gyerek szobát nálam, és a makettezésre is hamar rákaptam, nagyjából tíz-tizenegy évesen.
Az első makettet összeépítve kaptam a bérma-keresztanyám kisebbik fiától, ez egy UH-1 volt, és persze az építgetős, javítgatós kislánynak innen már nem kellett sok ahhoz, hogy megépítse élete első saját makettjét, egy SR-71 Blackbirdöt, 1:144-ben, majd szépen sorban a többit. A Mihut, Herr Würgert (alias Fókit, akit ugye ismerünk), Malacot, az U-47-et és a többieket. A többségük béna volt, csúnyán festve (a konvektor és az íróasztal a mai napig viseli egyébként ennek az időszaknak a nyomait), mert akkor még nem volt internet, és nem jártam makettező klubba se, hogy tanuljak a "nagyoktól".
A makettezéssel 19 évesen aztán felhagytam, az ír tánc elvitte minden szabad időmet és fogyni kezdtek a megépített gépek is. A Mihu javíthatatlanul összetört, akárcsak az SR-71 (őt tavaly elbúcsúztattam, és kidobtam), a tengeralattjáróról lassan elkopott az összes korlát, Fóki és Malac zacskóba kerültek, a ballagásra kapott két csodálatos makett, egy Bf-109 és egy MiG-29 pedig azóta is a sorára vár, mert őket nem akartam összeb***ni csak úgy, és ma se akarom.
Néhány éve aztán megint betalált a dolog, akkor kezdtem építeni az első Metal Earth maketteket, és vettem elő a Fókit, akinek az újjáépítése teljesen nullára redukálta a munkahelyi stresszt és rengeteget tanultam közben mind a makettezésről, mind magáról a géptípusról. Szerencsére a Flugzeug Classic különszámai az FW-190-ről is éppen ekkor jöttek ki, és így egyszerre tanultam a német nyelvet meg az öregítést.
Mivel ugye sokat lógtam a neten, makettezésről, vasútmodellezésről böngészve, óhatatlanul belebotlottam a semmire kellő cikkekbe is. Ezek közül egy még ma is a bögyömben van, mert kvázi azzal a címmel írta a tyúk, hogy "Ez a nő mindent tud a makettezésről", én meg persze megörültem, hogy végre valaki. Na, mondanom se kell, hülyepi** nyifogás volt arról, hogy férj makettezik és hogy ő nem érti, hogy ebben mi a jó.
De tényleg, miért jó a makettezés? És miért festjük le azokat a részeket is, amik nem látszódnak? Tényleg olyan drága hobbi?
Íme, egy kis lista.

1. A makettezés kikapcsol
Koncentrálni kell, icipici alkatrészeket megfesteni, levágni, beragasztani anélkül, hogy eltörnének, elvesznének. Türelemjáték, ami kiszakítja az embert a valóságból egy kicsit.

2. A makettezés tanulás
Az építendő gépről egy magára adó makettező mindent elolvas, kitúr, átnéz. Egy valósághű makett létrehozása kutatómunkát igényel. Hogyan koszolódik a gép a valóságban? Milyen sérülést okoz egy golyó? Hogyan törik, ha kényszerleszáll? Hogyan lehet élethű vizet generálni egy diorámához? És füvet? 

3. De miért van festve a nem látható rész?
Mert én tudom, hogy ott van és más is tudja. A makettező a valósághűségre törekszik akkor is, ha az adott részlet nem látható, mert például belül van. Ez azt jelenti, hogy egyszerű (költséghatékony) esetben a részletmatrica műszerfal akkor is felragasztásra kerül, ha a gép nincs nyitva. Bonyolult, profi versenymakettek esetén drága fotómaratott alkatrészek kerülnek beépítésre és nagy valószínűség szerint nyitva lesz a gép.

4. De hát drága...
Igen, ha valaki komolyabban akar vele foglalkozni, akkor lesznek költségek. A legnagyobb a kompresszor és a szórópisztoly, ezekbe előbb-utóbb be kell feccölni. Nekem jelenleg egy beugró szintű pisztolyom van, ami palackról is tud üzemelni, de ennek a képességei finoman szólva korlátozottak. Ezt már a Fóki építése is jól megmutatta, a Huey Slick-nél nem lesz gond, mert egy színű, viszont finom kamuflázst nem lehet vele csinálni. Ehhez jönnek a festékek, ecsetek, és minden, ami a makett koszolásához, valósághűvé tételéhez kell. A fotómaratott alkatrészek drágák, de egy hobbi makettezőnek erre nincs szüksége, hacsak nem akarja versenyeztetni a makettet egy nem "dobozból épített" kategóriában.

5. És büdös...
Nos, a víz bázisú festékek már nem annyira azok, de az oldószeresek... nos, igen. Qva büdösek. És rengeteg van belőlük. Az oldószeres festéket aztán ki is kell mosni az ecsetből, ez is büdös. A ragasztó is az. Ezért van az, hogy jól szellőző helyen kell dolgozni.

6. És nem lehet tőle mozdulni se...
Oké, ha te éppen a konyhában szeleteled a húst, én meg ott kergetem a hörcsögöt, akkor rövid úton ki leszek dobva. Nem? De. A makettező asztalt és környékét a makettező úgyis tisztán tartja és  magamról tudom, hogy kb hetvenmillió, különféle piperecucc kóricál a fürdőben, pedig nem vagyok egy maca típus. Szóval az egy átlagos karton doboz makettezős cucc kontra női fürdőszoba még mindig az előbbi javára billenti a mérleget, már ami a helyfoglalást illeti.

5. Fejleszti a kreativitást
Nem kell nagyon részleteznem, gondolom, hogy miért. Elveszett, eltörött alkatrészek újra legyártása, miből lenne jó antenna és a többi. 

6. Miért kell koszolni?
Lásd hármas pont, a valósághűség miatt. Egy gép, amit használnak, sose lesz tiszta.


7. Sikerélményt ad
Megtanít arra, hogy a hiba többnyire javítható, igaz, néha meg kell dolgozni vele. Szinte minden makettező töri építés közben valamelyik alkatrészt, ami aztán vagy látszik, vagy nem. A kész gép pedig mindig egy élmény. A mentettek különösen, vagy ha bonyolult volt a darab (Old Ironside nem tudom, mikor lesz összerakva, mert aki eddig neki ugrott, az mind azt írta, hogy legalább 3-5 év volt, mire teljesen elkészült vele... Én még gyűjtöm a bátorságot, a fregatt meg addig beszélget a Zrínyi rohamlöveggel a szekrényben.)

Ha(nem)jó

Pajtás emlékmű, Füred

Elmész egy kirándulásra és soha többet nem térsz haza. Ez a borzasztó ebben az egészben.
Eljöttek ide, szegények, hogy megnézzék a mi gyönyörű Budapestünket (is) a Dunáról, csodálták a Parlamentet, a Várat, az esti fényeket az esőben... Aztán a Duna magához vette őket, és hármukat még mindig nem adta vissza. Hetet élve elengedett, hála a közelben lévő hajósoknak, huszonötöt már csak holtan, sokat csak hosszú gondolkodás után.
 És ahogy lenni szokott, jöttek a "szakértők", teleszórva okosságaikkal a sajtót. Nevüket nem vállaló "szakemberek", akik néhány órával, nappal a baleset után már tudni vélték, mi történt ott, a Margit híd alatt. Előkerült a jó öreg Bernoulli is, hogy egy kis tudálékosság is legyen már, mert kell. Gyönyörű volt, amikor néhányan reklamálták a helikoptereket (mint a Notre Dame-nál a tűzoltó repülőgépeket...). A témában ajánlom David Burnett: Making a Night Stalker című könyvét, kitűnő rálátást kaphat az ember arra, hogyan képzik azokat a személyzeteket, akik gyakran dolgoznak víz felett (Dunker School), de a Vertical-ban is volt egy cikk a víz feletti repülés veszélyeiről, továbbá a gépek felkészítéséről ilyen esetekre. Nem egészen úgy megy ez, mint ahogy Mancika gondolja, amúgy Szolnokról áttelepült egy kutató-mentő Budaörsre, ami segít/segített az áldozatok keresésében.
És hányni tudtam volna a Tyutyu azonnali hárító nyilatkozatától (Nem a miénk a hajó...). Mit ad isten, a baleset utáni átvizsgálás nem kevés hiányosságot tárt fel a BKV amúgy szintén muzeális korú személyszállító hajóflottájánál... Hupszi.  
Én nem tudom, mi történt, mert nem vagyok sem hajóbaleseti szakértő, sem pedig hajómérnök, de még csak a hajós KRESZ-t se vágom, mivel nincs jogsim hajóra. Nincs rálátásom a vizsgálati anyagokra, a fényképekre (vízfelszín felett és alatt, mert ugyan 40-50 tonna találkozott kb 1000 tonnával, de a dukkozást levitte a nagyról is), a nem Paintben készült móricka-grafikákra és mozgás modellekre, amik a hajók valós trajektóriáján alapulnak (ne feledjük, a közúti balesetekhez képest itt egy olyan közegben történt az esemény, ami önmagában is mozog, ellenállása van, örvénylik és a benne lévő testekre nem elenyésző hatást gyakorol), a számítógépek adataira... 
Nem ismerem a legújabb hajótest építési standardokat (a hajóorr kialakítása már önmagában egy igen szép, kihívást jelentő területe a hajóépítésnek), és a hajómotorokét is csak érintőlegesen, mivel ezek a gépek önálló kasztot képviselnek a nagy motorok között.  Nem én fogom megmondani, mi és hogyan történt, mert nem tudom, bár nagyon szeretnék már egy igazi szakértőt hallani az ügyben. Olyat, akinek van mondjuk gyakorlata vízi balesetek vizsgálatában... (Van egyáltalán ilyen ma Magyarországon?)
Amit én tudok, hogy volt egy hiba (hibasor), és a körülmények olyan szerencsétlenül alakultak, hogy vízbe fúlt 28 ember. A körülmények többek között, hogy sötét volt, hogy áradt a Duna, hogy nagy volt a különbség a két fél között tömegben és lóerőben és hogy a hídnál történt, ahol kevesebb a manőverezési lehetőség és megváltoznak az áramlási viszonyok. A hiba? Na, azt majd a vizsgálat fogja kideríteni a rendelkezésre álló adatok alapján. 
Minden tiszteletem az életüket kockáztató búvároké (nemzettől függetlenül), vízügyi szakembereké, mérnök kollégáké, akik "szakértés" helyett megcsinálták a munkát. Szerényen, sokszor név és arc nélkül, nem döngetve a mellüket, hogy "Hé, én számoltam ám ki, hogy hány acélsodrony kell és hol rögzítve ahhoz, hogy ne roppanjon gyufaszálként ketté a hetven éves, sérült hajótest emelés közben! Én hegesztettem a víz alatt, a sötétben! Enyém volt a szonár, ami segített feltérképezni a medret.". 
Csapatmunka. A mérnök számol, a búvár lemegy és átszuszakolja a hajó alatt az acélhevedert, a halott kereső kutyák szimatolnak. És amikor a 200t daru emelni kezd, letérdelsz és imádkozol, hogy helyesek legyenek a számítások. Hogy kibírja a megnyomorodott hajótest a terhelést. Ha valakinek joga lett volna V-t mutatni, akkor az nem Don Pintér, hanem a CSAPAT, akik valószínűleg akkor vettek újra levegőt, amikor fent volt az a szerencsétlen hajó az uszályon.
Aki meg odament távcsővel, kisszékkel szájat tátani, az gondolkozzon el egy kicsit! Esetleg fáradjon be egy nagyobb hullaházba, és tekintsen meg egy vízi hullát (nagyon csúnyák, inkább ne akarja őket senki látni), ha annyira arra volt kíváncsi. Ki, mit szeretett volna látni, amit a tisztességes médiumok (nem Blikk, Ripost és társaik), nem mutattak meg?  Vagy csak lőni akart egy szefit (mint az idióták, akik most Csernobilban pucsítanak a sugárzó roncsok között.) a Clark Ádámmal és a Hableánnyal, hogy puszipacsiénottvoltam? Emberek, belegondoltatok abba, hogy hogyan haltak meg ezek a szegények? Hogy milyen kegyetlen lehetett felfogni, amikor jön be a koszos, hideg víz, sikítva, recsegve dől a hajó és hogy innen nincs kiút, nincs menekvés? Mit érezhetett az anya, amikor megértette, hogy a hatéves kislánya másodperceken belül halott lesz és esélye sincs megmenteni őt? Mi járhatott annak a fejében, aki ugyan kijutott, de a tíz-tizenkét fokos víz egyszerűen elszívta a tagjaiból az erőt, a ruhája ólomként kezdte lehúzni, és még tudott venni két slukk levegőt, mielőtt végleg elnyelte az áradó Duna?    
Vannak országok, ahol a katasztrófa turistáskodást büntetik - nagyon helyesen. A "gaffer", mint olyan, egy rendkívül visszataszító sejthalmaz fajta. Balesetek helyszínén (még folyik a vér, megalvadni se volt ideje) fotózás, videózás, a sérültek bámulása segítségnyújtás nélkül, újabb koccanásos okozása helyszín mellett, a helyszínen dolgozók testi épségének veszélyeztetése, egyszerűen undorító.    
A balesetek mindig ugyan úgy keletkeznek, de a végeredmény más és más. 

Szajol, váltófelvágás. Egyszer vágányról leugrott vagon, másszor tömegszerencsétlenség.
Dömös (akna, 1951), Pajtás (átépítés miatti metacentrum eltolódás, 1954), Hableány (legázolás, 2019). Katasztrófák, amik elkerülhetők lettek volna és attól tartok, hogy közös lesz bennük a bizonyos dolgok elhallgatása is. Mert érdekek vannak és ilyenkor az emberi élet éri a legkevesebbet. Remélem, hogy nem így lesz és hogy a tanulságok levonása után biztonságosabbá lehet tenni a budapesti folyamszakasz közlekedését.
Isten nyugosztalja a holtakat, legyen nekik könnyű a föld! Erőt a gyászolóknak, mert nekik az igazán nehéz. Soha többet Dömöst, Pajtást, Hableányt!