Ismét Cipősdoboz akció!
Nov.30-tól dec.20-ig mehetnek a dobozok és a tárgyi felajánlások a gyűjtőpontokra. Itt a remek lehetőség elajándékozni mindazt, ami már nem kell, de még kifogástalan állapotban van.
Az én két dobozom már izgatottan várja, hogy bekerülhessen a Cipősdoboz várba, ahonnan tovább utaznak majd valahova, ahol egy kisfiú és egy kislány felbontja őket. Talán éppen egy fűtetlen szobába, ahol egy fenyőág a karácsonyfa és nedvességtől mállanak a falak. Ahol két gyereknek talán ez lesz az egyetlen ajándéka és most életében először fog látni, enni Milka csokit.
Szerencsés gyerekkorom volt, mert nekem mindig jutott bőségesen a fa alá, de tudom azt, hogy mit jelent a nincs.
Magyarországon ma nincs háború, mégis vannak gyerekek, akik nem fognak semmit kapni. Akik éhesek maradnak minden este. Akiknek lassan összedől a fedél a fejük felett, akiket kilakoltatnak. Tegyünk azért, hogy ezeknek a gyerekeknek is legyen karácsonya! Vegyetek elő egy cipős dobozt, csomagoljátok be szép papírba, töltsétek meg apróságokkal és adjátok le! Kövessétek a csomagot, és gondoljatok arra, hogy ott valaki most nagyon örül!
2018. november 25., vasárnap
Blekk frájdéj
Úgy kell nekünk a black friday, mint egy falat kenyér, de komolyan. Van már ugyan két smart LED-tévé, de muszáj venni egy harmadikat a konyhába is, mert leárazás van, g...! Sőt, muszáj megvenni a tizenkilencedik pár piros papucsot is, mert tizennyolc nem elég, és hát látod, mínusz 300%!
Emberek, először is, a cetlikre BÁRMIT ki lehet írni! Nagy kedvencem az egyik magánszervíz falára kitett tábla, miszerint "vegyél hármat, fizess négyet". Nem röhögtem nagyon...
Tegnap ki kellett mennem a Shopping Nordba pár olyan dologért, ami kifogyott otthon és csak a Müllerben, illetve a Merkurban kapható. Mivel kocsim jelenleg nincs, busszal mentem, így nem kellett aggódnom a parkolás miatt - merthogy bizony egy szál parkoló nem volt. Jön a karácsony, black friday, black weekend, az emberek úgy vásárolnak, mintha nem lenne holnap.
Közben meg szép lassan rattyra vágjuk a bolygónkat, ömlik a mocsok a légkörbe és egyre fogy a zöld terület, halnak ki az állatok. Átlagállampolgár meg vásárol, és vásárol és vásárol. Mert havonta kell cserélni a ruhatárat, hiszen kiment a divatból a macis pulcsi és most kell egy egeres, mert akciós a nyesedékkel teli műanyag parizer és a trash realityt a csomagolt pizza melegítése közben is nézni kell a konyhában. Termeljük a szemetet ész nélkül, és csodálkozunk a gyors klímaváltozáson, aztán meg küldjük az imákat random országba a tűzvész/cunami/földrengés/járvány áldozatainak.
Nem vagyok sötétzöld, de igyekszem tenni valamit a környezetemért, mivel az a helyzet, hogy jelenleg nincs B-bolygó. Csak a Föld van, nem kéne hazavágni.
SZÓVAL NE VÁSÁROLJ ÉSZ NÉLKÜL!
A környezet védelme ugyanis az egyénnel kezdődik. Azzal, hogy nem fogyasztunk mértéktelenül. A leárazások így karácsony táján tényleg jól jönnek, csak éppen annyira megvezetik az embert, hogy senki sem teszi fel a kérdést: Vajon Pistikének tényleg ez a csengőbongóforgólófasz kell karácsonyra, vagy játszik vele két percet és aztán megy a szekrény mélyére jó esetben, rosszban meg a kukába? Vajon Bözsikének tényleg kell még egy tepsifon/hajvasaló/szőrtelenítő/varrógép/porszívó/huszadik üveg parfüm a fa alá?
A rendelkezésre álló nyersanyag mennyisége pedig véges, gondolom ezzel senkinek nem mondok újat. A túlfogyasztás a probléma és nem az, hogy valaki vegán, vagy sem. Ha hirtelen mindenki úgy döntene, hogy nem eszik többet húst, az őshonos flórát haszonnövényekkel irtanák ki a növekvő kereslet és profit miatt, lásd pálmazsír és pálmaolaj esete az orangutánokkal. Az evolúció egyébként se hülye, nem véletlenül mindenevő az ember. Ahogy a járványok, betegségek és háborúk sem véletlenek, hanem egy szabályozási folyamat részei, a természetben nem egy ilyenre van példa túl domináns fajok esetében. A gond nem is ez, sokkal inkább a sebesség ijesztő, amivel maga a folyamat végbe megy. Megállítani nem lehet, de lassítani igen. Most még talán.
Ha nincs kereslet, nem lesz szükség akkora kínálatra sem - a természetben minden az egyensúlyra törekszik, ha pedig nem tudom eladni a szarjaimat, akkor nem lesz bevételem, nem lesz profit, csak költségek. Gyártás, tárolás, szállítás, megsemmisítés. Csakhogy amíg az idióták összeverekednek a bevásárló központban a silány minőségű turmixgépen, amiből egyébként már van kettő otthon és még működik is, addig nem lesz változás. Addig egyre nőnek a szeméthegyek, pusztul a természet és vele az ember is. A gyártás szennyez. A szállítás szennyez. A tárolás szennyez. A megsemmisítés szennyez.
Nagyon fontos, hogy ha rendelkezésre áll, akkor válasszuk a környezetet kevésbé terhelő termékeket! Hasznosítsunk újra és ne pocsékoljuk a nyersanyagokat! Gyűjtsük szelektíven a szemetet, amennyire csak tudjuk! A házunkban a hetven feletti nyugdíjas házaspár és a huszonéves egyetemista is lelkesen szelektál, otthon a szüleim fehér hollóként ugyanezt teszik, miközben az összes többi beledönti a kajamaradékot a műanyagos kukába.
A termékéletciklus meghosszabbításával sokat tehetünk önmagunkért. A tudatos fogyasztás a kulcs ahhoz, hogy egy jobb, egészségesebb világban élhessünk és egy élhető bolygót hagyhassunk a következő generációkra.
Nincs rá szükséged, de még használható? Add tovább! Valaki biztosan örülni fog neki.
Tönkrement? Keress helyette környezetkímélő módon gyártott terméket, a hulladékot pedig úgy dobd ki, hogy lehetőség legyen a benne lévő nyersanyagok újrafelhasználására!
Ki kellett dobnod, mert nem használtad fel és tönkre ment? Gondolkozz el rajta, miért!
Mielőtt bármit megvennél, tedd fel a kérdést magadnak: TÉNYLEG SZÜKSÉGEM VAN ERRE?
Mondom, nincs B-bolygó.
Emberek, először is, a cetlikre BÁRMIT ki lehet írni! Nagy kedvencem az egyik magánszervíz falára kitett tábla, miszerint "vegyél hármat, fizess négyet". Nem röhögtem nagyon...
Tegnap ki kellett mennem a Shopping Nordba pár olyan dologért, ami kifogyott otthon és csak a Müllerben, illetve a Merkurban kapható. Mivel kocsim jelenleg nincs, busszal mentem, így nem kellett aggódnom a parkolás miatt - merthogy bizony egy szál parkoló nem volt. Jön a karácsony, black friday, black weekend, az emberek úgy vásárolnak, mintha nem lenne holnap.
Közben meg szép lassan rattyra vágjuk a bolygónkat, ömlik a mocsok a légkörbe és egyre fogy a zöld terület, halnak ki az állatok. Átlagállampolgár meg vásárol, és vásárol és vásárol. Mert havonta kell cserélni a ruhatárat, hiszen kiment a divatból a macis pulcsi és most kell egy egeres, mert akciós a nyesedékkel teli műanyag parizer és a trash realityt a csomagolt pizza melegítése közben is nézni kell a konyhában. Termeljük a szemetet ész nélkül, és csodálkozunk a gyors klímaváltozáson, aztán meg küldjük az imákat random országba a tűzvész/cunami/földrengés/járvány áldozatainak.
Nem vagyok sötétzöld, de igyekszem tenni valamit a környezetemért, mivel az a helyzet, hogy jelenleg nincs B-bolygó. Csak a Föld van, nem kéne hazavágni.
SZÓVAL NE VÁSÁROLJ ÉSZ NÉLKÜL!
A környezet védelme ugyanis az egyénnel kezdődik. Azzal, hogy nem fogyasztunk mértéktelenül. A leárazások így karácsony táján tényleg jól jönnek, csak éppen annyira megvezetik az embert, hogy senki sem teszi fel a kérdést: Vajon Pistikének tényleg ez a csengőbongóforgólófasz kell karácsonyra, vagy játszik vele két percet és aztán megy a szekrény mélyére jó esetben, rosszban meg a kukába? Vajon Bözsikének tényleg kell még egy tepsifon/hajvasaló/szőrtelenítő/varrógép/porszívó/huszadik üveg parfüm a fa alá?
A rendelkezésre álló nyersanyag mennyisége pedig véges, gondolom ezzel senkinek nem mondok újat. A túlfogyasztás a probléma és nem az, hogy valaki vegán, vagy sem. Ha hirtelen mindenki úgy döntene, hogy nem eszik többet húst, az őshonos flórát haszonnövényekkel irtanák ki a növekvő kereslet és profit miatt, lásd pálmazsír és pálmaolaj esete az orangutánokkal. Az evolúció egyébként se hülye, nem véletlenül mindenevő az ember. Ahogy a járványok, betegségek és háborúk sem véletlenek, hanem egy szabályozási folyamat részei, a természetben nem egy ilyenre van példa túl domináns fajok esetében. A gond nem is ez, sokkal inkább a sebesség ijesztő, amivel maga a folyamat végbe megy. Megállítani nem lehet, de lassítani igen. Most még talán.
Ha nincs kereslet, nem lesz szükség akkora kínálatra sem - a természetben minden az egyensúlyra törekszik, ha pedig nem tudom eladni a szarjaimat, akkor nem lesz bevételem, nem lesz profit, csak költségek. Gyártás, tárolás, szállítás, megsemmisítés. Csakhogy amíg az idióták összeverekednek a bevásárló központban a silány minőségű turmixgépen, amiből egyébként már van kettő otthon és még működik is, addig nem lesz változás. Addig egyre nőnek a szeméthegyek, pusztul a természet és vele az ember is. A gyártás szennyez. A szállítás szennyez. A tárolás szennyez. A megsemmisítés szennyez.
Nagyon fontos, hogy ha rendelkezésre áll, akkor válasszuk a környezetet kevésbé terhelő termékeket! Hasznosítsunk újra és ne pocsékoljuk a nyersanyagokat! Gyűjtsük szelektíven a szemetet, amennyire csak tudjuk! A házunkban a hetven feletti nyugdíjas házaspár és a huszonéves egyetemista is lelkesen szelektál, otthon a szüleim fehér hollóként ugyanezt teszik, miközben az összes többi beledönti a kajamaradékot a műanyagos kukába.
A termékéletciklus meghosszabbításával sokat tehetünk önmagunkért. A tudatos fogyasztás a kulcs ahhoz, hogy egy jobb, egészségesebb világban élhessünk és egy élhető bolygót hagyhassunk a következő generációkra.
Nincs rá szükséged, de még használható? Add tovább! Valaki biztosan örülni fog neki.
Tönkrement? Keress helyette környezetkímélő módon gyártott terméket, a hulladékot pedig úgy dobd ki, hogy lehetőség legyen a benne lévő nyersanyagok újrafelhasználására!
Ki kellett dobnod, mert nem használtad fel és tönkre ment? Gondolkozz el rajta, miért!
Mielőtt bármit megvennél, tedd fel a kérdést magadnak: TÉNYLEG SZÜKSÉGEM VAN ERRE?
Mondom, nincs B-bolygó.
2018. november 19., hétfő
Újabb 2 év kalandra fel
Természetesen nem volt kétséges, hogy őfelsége csont nélkül abszolválja a hatósági vizsgát. Tegnap még lebitumeneztem a korábban már lealapozott, sérült küszöböt, és így teljesen kifogástalan állapotba került az alvázvédelem. Ma pedig már le is vizsgázott. A szétment motortartó bak szilentet persze még majd cserélni kell, de az nem vizsga követelmény.
Hogy mi pénz és munka van ebben a kocsiban, azt most hagyjuk. Én erre költök, nekem ez a háziállatom, mást úgyse tudok tartani. Szeretem ápolgatni, és amilyen csillogó szemmel a szerelő nézte ma reggel, amikor bevitte a műhelybe átnézésre, az egészen priceless volt. Annyira ritka, annyira öreg, mégis annyira szép ez a kocsi a maga apró csúnyaságaival, hogy amerre megy, megbámulják.
2 év újabb forgalmi engedély. 2 év újabb kaland. Panorámautak, jövünk!
2018. november 17., szombat
Bookwyrm
A jóisten összes pénzét el tudnám költeni könyvekre, esküszöm. Már félek bemenni könyvesboltba, ezért is vettem az e-könyv olvasót. Azon legalább jó sok könyv elfér, amik aztán mindenhova velem jöhetnek és nem kell aggódnom amiatt, hogy már megint be kell fúrni egy polcot.
Egészen kicsi koromtól kezdve könyvek vesznek körül. Soha nem volt olyan karácsony, húsvét, vagy szülinap, hogy ne kaptam volna legalább egy könyvet ajándékba, később pedig már a zsebpénzem/fizetésem tetemes hányadát sikerült otthagynom a könyvesboltban. Még a kötelező olvasmányokkal se sikerült leszoktatni az olvasásról, pedig volt olyan irodalom tanárom középsuliban, aki igen erősen próbálkozott - sikertelenül. Ifjú Werther megtanult repülni, a többiek maradtak, a tanárnőt pedig kikészítettük annyira, hogy leadja az osztályt.
Jelenleg egy, a folyóiratok nélkül is legalább hatszáz darabos könyvtár büszke tulajdonosa vagyok, ami azóta is folyamatosan gyarapszik, én meg úgy ülök közöttük, mint valami zsebsárkány a kincses ládái között.
Van persze pár, amit nem olvastam, de a többségükön legalább egyszer átrágtam magam és van néhány olyan is, amit egyszerűen nem tudok letenni.
Az első ilyen könyv Dan Abnett Titanicus című dark sci-fije volt, a második Czank Lívia A függöny mögött - a balett titkos világa. Két teljesen eltérő műfaj, Warhammer 40k és tánc, mindkettő más miatt fogott meg. A Titanicus nyilván a gépek miatt, a Függöny mögött pedig annak a több mint egy évtizednek az emlékei miatt, amit a színpadon töltöttem hivatásszerűen. A táncosokkal kapcsolatban még mindig sok hülyeség él az emberek fejében, én is kaptam jó pár olyan beszólást annak idején emberektől, hogy ihaj, hálás vagyok Czank Líviának, hogy megírta ezt a könyvet!
Mindeddig a legnagyobb hatással azonban egy szintén dokumentarista kötet, Steven Hartov és Michael J. Durant The Night Stalkers című írása volt rám. Úgy kitúrta az első kettőt a hátizsákból, mint a pinty, pedig igazából csak megrendeltem a Black Hawk Down mellé, hogy na, akkor olvassuk el ezt is.
Ha valaki látta a Black Hawk Down-t, akkor Durant neve ismerős lehet - ő volt a második lelőtt gép pilótája, aki szomáliai fogságba került. Az alakulat akkor már jó pár éve létezett, de csak kevesen tudtak róla - a szomáliai incidens azonban egy csapásra reflektorfénybe állította a különleges rendeltetésű helikopteres egységet. (Néhány gépük a délszláv válság idején egyébként Boszniában is megfordult...)
Ma már annyira nem titok a létezésük, hogy gyakran lehet látni a gépeiket különböző nyilvános eseményeken és tele van velük a YouTube is. Tampa, Oshkosh, különböző Nascar versenyek, csak hogy néhányat említsek, de előfordul olyan amatőr videó is, amikor a Little Bird-ök valamelyik metropolisz felhőkarcolói között cikáznak naplemente után. Mindez persze nem azt jelenti, hogy tudjuk, merre járnak - az csak akkor derül ki, amikor egy-egy gép és katona elvesztését lehozza a Newsweek -, csak azt, hogy léteznek, hogy igen kraftos cuccaik vannak és hogy amit csinálnak, az anélkül is kurva veszélyes, hogy lőnének rájuk. Nagyon sok név került fel a gránit emlékműre gyakorlaton bekövetkezett esemény miatt. Amikor az ember folyamatosan a saját és a gépe határain egyensúlyozik, a legkisebb hiba is járhat végzetes következményekkel. Egyszerűen nincs puffer.
A The Night Stalkers pilóták és legénységek szemszögéből nézve enged bepillantást az alakulat megalakulásától kezdve a közelmúlt konfliktusaiig egy olyan világba, amiről az átlag állampolgárnak legfeljebb csak halvány dunsztja lehet, ha egyáltalán.
Sok fotelhuszárnak érdemes volna elolvasnia ezt a könyvet, csak hogy világossá váljon számukra is, mibe is kerül az a látszat biztonság, amiben élünk. És amiért ezek az emberek az életüket kockáztatják, vagy oda is adják, ha kell. (A családi békéről nem is szólva.)
Lehet játszani a pacifistát, de sok értelme nincsen. A harc és a háború egyidős az emberiséggel - ajánlom szeretettel a Kard lelke című tanulmányt, igen érdekes -, soha nem volt és nem is lesz béke.
Az utóhangot leszámítva, ahol már finoman szólva túl lett tolva a pátosz, az egész könyv zseniális. Helyenként rettenetesen műszaki, ami miatt sokan fintorogtak is a goodread-en, és nagyon szívesen olvasna még sztorikat az ember a benne szereplő pilótákról, mert eszméletlen figurák lehetnek. A könyv magyarul nem, csak eredeti nyelven, angolul hozzáférhető, viszont megéri a szótárazást.
És hogy miért fogott meg annyira? Mert teljesen oda vagyok a helikopterekért kicsi koromtól kezdve. Mert pilóta szerettem volna lenni, és Mi-24-est repülni. Akkor nem volt képzés és évekkel később kiderült az is, hogy pár centivel tényleg kisebb is vagyok annál, mint ami kellene, hogy biztonsággal elérjem a pedálokat. Nem lettem pilóta. Mérnök lettem. Fejlesztő mérnök, aki prototípusokkal dolgozik és szereti, amit csinál. Akkor is, ha veszélyes.
Egészen kicsi koromtól kezdve könyvek vesznek körül. Soha nem volt olyan karácsony, húsvét, vagy szülinap, hogy ne kaptam volna legalább egy könyvet ajándékba, később pedig már a zsebpénzem/fizetésem tetemes hányadát sikerült otthagynom a könyvesboltban. Még a kötelező olvasmányokkal se sikerült leszoktatni az olvasásról, pedig volt olyan irodalom tanárom középsuliban, aki igen erősen próbálkozott - sikertelenül. Ifjú Werther megtanult repülni, a többiek maradtak, a tanárnőt pedig kikészítettük annyira, hogy leadja az osztályt.
Jelenleg egy, a folyóiratok nélkül is legalább hatszáz darabos könyvtár büszke tulajdonosa vagyok, ami azóta is folyamatosan gyarapszik, én meg úgy ülök közöttük, mint valami zsebsárkány a kincses ládái között.
Van persze pár, amit nem olvastam, de a többségükön legalább egyszer átrágtam magam és van néhány olyan is, amit egyszerűen nem tudok letenni.
Az első ilyen könyv Dan Abnett Titanicus című dark sci-fije volt, a második Czank Lívia A függöny mögött - a balett titkos világa. Két teljesen eltérő műfaj, Warhammer 40k és tánc, mindkettő más miatt fogott meg. A Titanicus nyilván a gépek miatt, a Függöny mögött pedig annak a több mint egy évtizednek az emlékei miatt, amit a színpadon töltöttem hivatásszerűen. A táncosokkal kapcsolatban még mindig sok hülyeség él az emberek fejében, én is kaptam jó pár olyan beszólást annak idején emberektől, hogy ihaj, hálás vagyok Czank Líviának, hogy megírta ezt a könyvet!
Mindeddig a legnagyobb hatással azonban egy szintén dokumentarista kötet, Steven Hartov és Michael J. Durant The Night Stalkers című írása volt rám. Úgy kitúrta az első kettőt a hátizsákból, mint a pinty, pedig igazából csak megrendeltem a Black Hawk Down mellé, hogy na, akkor olvassuk el ezt is.
Ha valaki látta a Black Hawk Down-t, akkor Durant neve ismerős lehet - ő volt a második lelőtt gép pilótája, aki szomáliai fogságba került. Az alakulat akkor már jó pár éve létezett, de csak kevesen tudtak róla - a szomáliai incidens azonban egy csapásra reflektorfénybe állította a különleges rendeltetésű helikopteres egységet. (Néhány gépük a délszláv válság idején egyébként Boszniában is megfordult...)
Ma már annyira nem titok a létezésük, hogy gyakran lehet látni a gépeiket különböző nyilvános eseményeken és tele van velük a YouTube is. Tampa, Oshkosh, különböző Nascar versenyek, csak hogy néhányat említsek, de előfordul olyan amatőr videó is, amikor a Little Bird-ök valamelyik metropolisz felhőkarcolói között cikáznak naplemente után. Mindez persze nem azt jelenti, hogy tudjuk, merre járnak - az csak akkor derül ki, amikor egy-egy gép és katona elvesztését lehozza a Newsweek -, csak azt, hogy léteznek, hogy igen kraftos cuccaik vannak és hogy amit csinálnak, az anélkül is kurva veszélyes, hogy lőnének rájuk. Nagyon sok név került fel a gránit emlékműre gyakorlaton bekövetkezett esemény miatt. Amikor az ember folyamatosan a saját és a gépe határain egyensúlyozik, a legkisebb hiba is járhat végzetes következményekkel. Egyszerűen nincs puffer.
A The Night Stalkers pilóták és legénységek szemszögéből nézve enged bepillantást az alakulat megalakulásától kezdve a közelmúlt konfliktusaiig egy olyan világba, amiről az átlag állampolgárnak legfeljebb csak halvány dunsztja lehet, ha egyáltalán.
Sok fotelhuszárnak érdemes volna elolvasnia ezt a könyvet, csak hogy világossá váljon számukra is, mibe is kerül az a látszat biztonság, amiben élünk. És amiért ezek az emberek az életüket kockáztatják, vagy oda is adják, ha kell. (A családi békéről nem is szólva.)
Lehet játszani a pacifistát, de sok értelme nincsen. A harc és a háború egyidős az emberiséggel - ajánlom szeretettel a Kard lelke című tanulmányt, igen érdekes -, soha nem volt és nem is lesz béke.
Az utóhangot leszámítva, ahol már finoman szólva túl lett tolva a pátosz, az egész könyv zseniális. Helyenként rettenetesen műszaki, ami miatt sokan fintorogtak is a goodread-en, és nagyon szívesen olvasna még sztorikat az ember a benne szereplő pilótákról, mert eszméletlen figurák lehetnek. A könyv magyarul nem, csak eredeti nyelven, angolul hozzáférhető, viszont megéri a szótárazást.
És hogy miért fogott meg annyira? Mert teljesen oda vagyok a helikopterekért kicsi koromtól kezdve. Mert pilóta szerettem volna lenni, és Mi-24-est repülni. Akkor nem volt képzés és évekkel később kiderült az is, hogy pár centivel tényleg kisebb is vagyok annál, mint ami kellene, hogy biztonsággal elérjem a pedálokat. Nem lettem pilóta. Mérnök lettem. Fejlesztő mérnök, aki prototípusokkal dolgozik és szereti, amit csinál. Akkor is, ha veszélyes.
2018. november 4., vasárnap
Hegyre fel - Villacher Alpenstrasse
avagy a Cárevics zsenge 26 évesen panorámázni ment 1700m fölé és megcsinálta.
Elég edzett vagyok, ami a hegyi utakat illeti a nem kevés hideg/meleg/magas tesztúttal a hátam mögött, de azért egy pillanatra csak beszartam, amikor kifizettem a közel 18 eurót és áthajtottam a sorompón a Villacher Alpenstrasse aljánál a Cáreviccsel.
16,5 km, 116 kanyar, 10%-os maximális emelkedés - egy modern kocsinak többnyire nem nagy ügy, de itt és most egy karburátoros, 26 éves, kézi váltós gépállatról van szó, aki ennyire magasan még sosem járt és összesen van benne 75 lóerő.
Hogy ez mit is jelent? Azt, hogy padlógázon, harmadikban ment az emelkedőkön óra szerint hatvanat - a GPS szerint ez a valóságban nagyjából 5km/h-val kevesebb, félre is húzódtam, ha láttam, hogy valaki gyorsabb van mögöttem.
Lassan, de biztosan felment. Megküzdött minden méterért, dolgozott a gépszív, ahogy talán még soha - az öreg, orosz morzsa-Porsche legyőzte a hegyet.
Igaz, aztán nem annyira elegánsan kibugyogott vagy egy liter vizet a felső parkolóban, mert a kiegyenlítő tartály a jelek szerint nem igazán tudott kiegyenlíteni és 1700 méteren bokszkesztyűvel üt a fizika.
Ettől és a két motorleállástól eltekintve - az egyik oka az én lábam volt, a másik pedig a hideg motor - hibátlanul abszolválta az etapot és én hihetetlenül büszke vagyok rá!
Ezzel a kocsival nem lehet lazázni, nem lehet nagyvonalúan elengedni a kanyarban, mert nincs ABS, nincs ESP és ha valamit benéz az ember, akkor az ÖAMTC, vagy a tűzoltók húzzák ki az árokból. Nem beszélve a féltés-faktorról, mert hát nekem ez a kocsi a mindenem és könnyen nyílik a pofonláda, ha valaki nem a korának kijáró tisztelettel viszonyul hozzá. 26 éve velünk van, a családunk tagja, esküszöm, fájt, amikor lefele jövet harmadikban pörgött a motor és kattogott valami a váltónál (ennek feltételezhető okát azóta megtaláltuk), úgyhogy inkább elvasaltam pár millimétert a fékekből. (Így is maradt elég.)
Az út tanulsága, hogy őfelsége a Grossglockner Hochalpenstrasséra még nem áll készen, ami idén már nem is aktuális, tekintve, hogy a kocsi nincs téliesítve, így nov. 1 előtt el kellett hagyja és el is hagyta Ausztriát.
Ez volt idén az utolsó előtti kirándulás - az utolsó Szlovéniába, Bledbe vezetett. Most pedig már otthon van, a védett garázsában, új gumikon, vizsgára készülve. Májustól ezidáig 6000km-t ment, ami közel ezerrel több az átlagos futásteljesítményénél. A matricát pedig büszkén viseli, jövőre begyűjtünk legalább még kettőt (a Goldecket és a Gerlost), és előbb, vagy utóbb, de meg lesz a Glockner is...
A képek nem adják vissza, milyen gyönyörű is valójában ez a panoráma út, főleg így ősszel, ragyogó napfényben.
Szebb napokon biztosan nem lesz a legfelső parkolóban hely, nem érdemes felmenni. Az eggyel alatta lévőben tuti le lehet rakni a kocsit, nincs tülekedés és felmenni a túraútvonal kezdőpontjához kb 5 perc.
A Dobratsch nemzeti parkért már nem kell külön fizetni. Ha valakinek van annyi ideje, felmehet a 2100 méteren tanyázó kápolnához. Nekem sajnos nem volt, így csak fél útig baktattam fel.
Az Alpengarden már zárva volt. Tja, október vége...
A túraútvonal jól kiépített, de van egy vadászösvény (Jägersteig) is, ezen kizárólag gyakorlott túrázók induljanak el, megfelelő felszerelésben és megfelelő egészségi állapotban!
A Panoramastrassek Ausztriában abszolút bakancslistásak, aki teheti, járja be az összeset!
A Villacher honlapja, innen át lehet menni az összes többire: Link
16,5 km, 116 kanyar, 10%-os maximális emelkedés - egy modern kocsinak többnyire nem nagy ügy, de itt és most egy karburátoros, 26 éves, kézi váltós gépállatról van szó, aki ennyire magasan még sosem járt és összesen van benne 75 lóerő.
Hogy ez mit is jelent? Azt, hogy padlógázon, harmadikban ment az emelkedőkön óra szerint hatvanat - a GPS szerint ez a valóságban nagyjából 5km/h-val kevesebb, félre is húzódtam, ha láttam, hogy valaki gyorsabb van mögöttem.
Lassan, de biztosan felment. Megküzdött minden méterért, dolgozott a gépszív, ahogy talán még soha - az öreg, orosz morzsa-Porsche legyőzte a hegyet.
Igaz, aztán nem annyira elegánsan kibugyogott vagy egy liter vizet a felső parkolóban, mert a kiegyenlítő tartály a jelek szerint nem igazán tudott kiegyenlíteni és 1700 méteren bokszkesztyűvel üt a fizika.
Ettől és a két motorleállástól eltekintve - az egyik oka az én lábam volt, a másik pedig a hideg motor - hibátlanul abszolválta az etapot és én hihetetlenül büszke vagyok rá!
Ezzel a kocsival nem lehet lazázni, nem lehet nagyvonalúan elengedni a kanyarban, mert nincs ABS, nincs ESP és ha valamit benéz az ember, akkor az ÖAMTC, vagy a tűzoltók húzzák ki az árokból. Nem beszélve a féltés-faktorról, mert hát nekem ez a kocsi a mindenem és könnyen nyílik a pofonláda, ha valaki nem a korának kijáró tisztelettel viszonyul hozzá. 26 éve velünk van, a családunk tagja, esküszöm, fájt, amikor lefele jövet harmadikban pörgött a motor és kattogott valami a váltónál (ennek feltételezhető okát azóta megtaláltuk), úgyhogy inkább elvasaltam pár millimétert a fékekből. (Így is maradt elég.)
Az út tanulsága, hogy őfelsége a Grossglockner Hochalpenstrasséra még nem áll készen, ami idén már nem is aktuális, tekintve, hogy a kocsi nincs téliesítve, így nov. 1 előtt el kellett hagyja és el is hagyta Ausztriát.
Ez volt idén az utolsó előtti kirándulás - az utolsó Szlovéniába, Bledbe vezetett. Most pedig már otthon van, a védett garázsában, új gumikon, vizsgára készülve. Májustól ezidáig 6000km-t ment, ami közel ezerrel több az átlagos futásteljesítményénél. A matricát pedig büszkén viseli, jövőre begyűjtünk legalább még kettőt (a Goldecket és a Gerlost), és előbb, vagy utóbb, de meg lesz a Glockner is...
A képek nem adják vissza, milyen gyönyörű is valójában ez a panoráma út, főleg így ősszel, ragyogó napfényben.
 |
| Voltak páran... |
 |
| Edömér is jött, naná |
A túraútvonal jól kiépített, de van egy vadászösvény (Jägersteig) is, ezen kizárólag gyakorlott túrázók induljanak el, megfelelő felszerelésben és megfelelő egészségi állapotban!
A Panoramastrassek Ausztriában abszolút bakancslistásak, aki teheti, járja be az összeset!
A Villacher honlapja, innen át lehet menni az összes többire: Link
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)