Az akta lezárva

Ugye, emlékszünk még a vevőszolgálatos bejegyzésre? Ma végre pont került az ügy végére. Nem mondom, hogy gyors volt, de ugye múlt héten nem tudtam vezetni, és így az átbumlizás a város másik végére nem igazán játszott be.
A telefon-kalamajka legújabb fejezetében már egy kék P10 Lite játszotta a főszerepet, akit a fekete helyett rendeltek (volna) meg. Két darab volt még belőle egy isten háta mögötti Saturnban, az eladó le is beszélte, hogy amint a készlet-zárás befejeződik, kivételezik és átküldik az egyiket Grazba. Úgy távoztam kb. három hete, hogy akkor a köv szerdán jelentkezik, hogy mi a helyzet. Nos, baszott felhívni, pedig megígérte, éspedig azért, gondolom én, mert nem tudta, hogyan közölje, hogy a telefont beza nem adják oda... Ez volt az egész ügy egyetlen fekete pontja, a válaszom egyébként pontosan ugyan az lett volna, mint ma, személyesen volt - hogy akkor most szeretnék a főnökkel beszélni, mert ez most már kicsit kezdi feszegetni a határokat.
Ez meg is történt, emberi módon, nem üvöltve - így lett 13 euróért egy P20 Lite-om, merthogy a minden pénzt visszakaptam: a telefon árát és az anno hozzá vásárolt tokét is, továbbá engedményt kaptam az új telefon lista-árából is, ugyanis meg se szabadott volna történnie annak, hogy eladnak nekem kártyafüggetlenként egy szolgáltatói készüléket és ezért mindenképpen kártalanítani szerettek volna.
Hibáztunk - nem tudunk ugyanolyat adni - megoldjuk. A vevő elégedetten távozik, a jó hírnév megmarad. Kultúrhelyen így megy.
Az akta ezennel lezárva, az új telefon belakva. Köszönöm, Saturn!     

Rokkant jobb boka

Tavaly teszteltem az LKH sürgősségijét napközben, szerdán meg sikerült ismeretséget kötni az UKH éjszakai ügyeletével.
Táncostársnő ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy ő márpedig otthagyja a randiját (nem vicc), és betranszportál engem még aznap az UKH baleseti ügyeletre, miután sikeresen magam alá törtem a jobb bokámat egy forgásból tánc közben. Orvos-táncos AnB barátnőm is azt javasolta, hogy mindenképpen mutassam meg szakembernek a művet (ha nem is aznap, de másnap), mivel az extrém fájdalomtűrési küszöb miatt abszolút nem mérvadó, hogy tudok járni és mozgatni a lábfejemet... Ja, igen, biciklivel jöttem haza a sérülés után. Dehogy hagyom ott Biciglit a Lend kellős közepében!
Na, szóval, egy élmény volt! Ennyi kéz-láb sérült embert egy rakáson régen láttam, talán még mentő koromban a János kórház traumáján. Bokatörött focista, mopeddel elzanyált kamaszlány, ágyból kiesett nénike nyakrögzítővel, combnyaktörött nénike szépen bevákumozva - ő szegény tényleg nagyon oda volt -, gerincsérült nénike - ő nagyon szarul nézett ki -, ficamok, rándulások, kiugrott vállak, vérző sebek... Ejha!
A létező legnagyobb köszönet és elismerés illeti meg a szolgálatot teljesítő ellátó személyzetet rangtól függetlenül!
Ami számomra érdekes volt, hogy a mentőket nem vették előre, hanem kiváratták velük a sort. Ha a beteg nem volt súlyos állapotban, akkor bizony aszalódott ő is, meg a mentőszemélyzet is a váróban a többiekkel. Így aztán nem meglepő, hogy feltorlódott három kocsi is - a combnyakas nénit szegényt így is öten rakták át, négy mentő (három fiú, egy lány) plusz a röntgenes. Ó, igen. Ausztriában simán van egy kocsin két lány a mentést hivatalosan ellátó Vöröskeresztnél, akkor is, ha mindkettő vasággyal együtt 50 kiló. Ja, hogy a felszerelés is olyan, hogy két ötven kilós lány is le tud vele hozni egy normál súlyú férfiembert az emeletről... pardon. (Csak úgy halkan: 120 kilós humánt két férfinek se kéne lecipelnie. Ha ehhez hozzáadom a saját cuccot, meg a beteg bőröndjét, akkor könnyen befigyel fejenként 70+. Ez rohadtul nem kóser!)
Azt is csak halkan jegyezném meg, hogy soha sehol nem ért még hátrány a magyar állampolgárságom miatt. A felvételi lapra ugyanis minden esetben fel kell írni a munkaadó nevét és a foglalkozást, innentől kezdve mindenki számára világos, hogy nem szociális segélyből élek és láthatóan tudok viselkedni is, mivel nem büdösen, nagy arccal, köszönés nélkül rágózva megyek be a vizsgálóba. Ez lehet, hogy nem trendi, de én már csak ilyen elmaradott vagyok. A röntgenes nagyon cukin még azt is megkérdezte, hogy honnan ered a nevem, mert számára ez annyira különleges.
Végül kevesebb mint két óra alatt sikerült abszolválni a gyors állapotfelmérés - röntgen - diagnózis - terápia javaslat - kézfogás sokszöget, ez táncostársnő szerint egész jó idő, lehetett volna öt óra is. Szerintem is, főleg akkor, ha bejön egy heli...
Mondjuk csütörtök reggel csillagokat láttam - nem vicc, a legnagyobb olyan volt, mint egy napraforgó, szép sárga, sötét középpel és változtatta a méretét.
Jelenleg mondjuk kevéssé boldog tulajdonosa vagyok egy már nem igazán fájó, de pufók és csoda színekben pompázó lábfejnek, továbbá nagyjából úgy járok, mint egy falábú kalózkapitány, csak épp szakállam nincs. A doktor azt mondta, hogy amennyire lehet, pihentessem, és ha már nem bírok a hátsómon megmaradni és sportolni támadna kedvem, akkor azt a következő négy hétben kizárólag bokarögzítővel tegyem a rásérülést elkerülendő (Murphy mint tudjuk.). Egy biztos, a két hét múlva esedékes próbánkat még őrmester üzemmódban fogom abszolválni - a csajok táncolnak, én meg a padról dirigálok és nyomom velük a fekvőtámaszokat.   

A legnagyobb szívás egyébként az egészben az, hogy biztonsággal nem tudnék vezetni, tehát az autókázásnak lőttek...

Facepalm tortával

Parkolói kendács

Apukámnak ezen a hétvégén, anyukámnak jövő hétvégén ünnepeljük a születésnapját, úgyhogy hazacsettegtem a Szuperszamárral a hétvégére egy közös ünneplésre. Amennyiben a családnak nem tagja egy 26 éves gépállatka is, akkor ez ünnepi ebéddel, torta evéssel, kellemes beszélgetéssel eltöltött időt jelent. Ellenkező esetben 3,5 óra szentségelve izzadás egy garázsaknában a tortázás és az ünnepi ebédelést követően, mert a kisállat remek érzékkel szervez gépészeti apa-lánya programokat... Pénteken ugyanis elmentem tankolni - újra megnyitott a Shell kút itt nálam -, és akkor még nem tűnt semmi furcsának. Jöttek a döccök, elértem az IKEÁ-t a Center Westnél és hallom, hogy furcsa basszus hangon szól valami hátulról. Gondolom én, a szomszéd Golfos csávó hallgatja túl hangosan a rádiót... de nem. Valami fura. Valami duhog és ez nem egy helikopter, úgyhogy itt valami árulás lesz.
Szétment volna valami a kipufogóban? Mindegy, a Cárevics gyorsul, igaz, kicsit lomhább a szokásosnál, biztos nem volt annyira jó a benzin. 250 kilométerre Graztól pit stop, gondoltam, most már alánézek, mi a franc van...

Ennyi maradt a tartókból

Hát, leszakadt a kipufogó rendszert - katalizátort és hátsó dobot - tartó összes gumi függeszték, az van. Káromkodva slattyogás a klotyóra, majd vissza, szerelőkesztyű, drót, csípőfogó, napfényvédő elő, akkor most aláfekszünk és szerelünk, mert a cső rajta tanyázik a hátsó hídon és az nem annyira vicces. Tűző napon egy parkolóban pláne nem. Motoros srác néz, megáll, kérdezi, segítsen-e... Ezúton is köszönöm, nagyra értékeltem a szándékot, nagyon ritka, hogy valaki felajánlja, bár az utolsó, nagyobb üzemzavaromnál is segített egy fiatal srác eltolni biztonságos helyre a Cárevicset.  
Hogy mennyire szürreális látvány egy kantáros miniszoknyás, vékony fiatal csaj, amint kipufogót szerel egy kocsi alatt, azt azoknak kellene elmondania, akik látták a manővert. A lényeg, hogy 10 perc alatt fent volt a helyén a dob, és én még időben odaértem a megrendelt tetőboxért a Budaörsi útra. A forgalom a pályán már előre vetítette, hogy a legtöbb ember agya rég megfőtt a káposztalében, de ami a valamikori Osztapenkonál a lámpánál történt, arra nem voltam felkészülve.
MINDIG indexelek, minden kocsival, ha irányt váltok és nemcsak a tükörbe nézek bele, de enyhe hátrafordulással a holt teret is ellenőrizni szoktam. A Budaörsin kifele jövet - Cárevics fején a tetőbox-szal - is ezt tettem, szélsőből a belsőbe, anyukám is hátranézett, hogy tényleg szabad-e a sáv. Az volt, bementem, amikor észleltem, hogy előttem bizony beváltott a lámpa. Tudom, hogy új divat Pesten átmenni a piroson, de én inkább maradok régi módi, főleg úgy, hogy kb 20 gyalogos várakozik a zebránál az átkelésre, és ha csak egy is leugrik, azt hetvennel ott ölöm meg a helyszínen. Normális fékezéssel megállok a vonalnál, senki nem repül semerre a kocsiban, nincs gumicsikorgás, semmi vészfék, a Cárevicsben nincs ABS, tehát csúszik, ha nagy a fékerő, amikor orbitális dudálás mögülem és egy ötvenes faszi minősíthetetlen módon elkezd ordítani velem. Hogy hülye picsa, nem tudsz indexelni? Csak így, hülye picsa és letegez. És nem hagyja abba, ordít, mint a sakál, hogy nem indexeltem, hiába mondom neki, hogy de, akkor jön azzal, hogy nem működik az indexem, és mutatom, hogy működik, ott van lent a helyzetjelző mellett. Nem vagyok büszke rá, de sikerült eldurrantania az agyamat, mert csak nem hagyta abba a szitkozódást és mivel iszonyat bölömbika tudok lenni - nehéz dízelt is át tudom ordítani, nem nagy kunszt -, mielőtt még váltott a lámpa, teli tüdőből visszaüvöltöttem neki: De indexeltem, csak te nem látsz, te vén fasz! Nos, ez annyira meglepte, hogy végre befogta, oda se mert utána nézni, amikor elhajtott Őrmező felé, én pedig jöttem ki a Balatoni útra.
Baromira nem érezem úgy, hogy helyes volt alpárinak lenni, és a legkevésbé se gondolom magam menőnek emiatt, de kérdem én: őt mi jogosította fel arra, hogy engem, egy másik, vad idegen embert pocskondiázzon a saját hülyeségét mentegetve? Merthogy az ő problémája nem az index volt (amit igen sokan tényleg nem használnak), hanem az, hogy nem mentem át a piroson és így neki is fékeznie kellett, a saját figyelmetlensége miatt majdnem fennakadva a vonóhorgon. Vajon mire gondolt, amikor feljogosítva érezte magát a verbális erőszakra? Mennyire kell frusztráltnak és lelkileg nyomoréknak lenni ahhoz, hogy egy egyszerű közlekedési szituációban fába szorult féregként, kocsiból kiszállva szidalmazni kezdjen valaki egy másik embert? És vajon akkor is mert volna üvölteni, ha a 2,5 tonnás, fekete, sötétített üvegű Herbert van előtte és nem a kicsi, öreg Cárevics?
Csináltam már hülyeséget - ki nem? -, és akkor elnézést is kértem érte a mögöttem lévőtől, de azt nagyon nem viselem jól, ha olyasmiért kötnek belém, amit nem követtem el. Ha pedig valaki mocskolódik, akkor én sem sokáig maradok úrinő.   
Magyar István tanár úr mindig azt mondta, hogy a társadalom állapota a közlekedésben tükröződik vissza. Azt hiszem, odahaza nagyon nagy baj van... Tényleg kelleni fog az a kamera...    

Biciklis bestiárium

Graz szeret magára úgy hivatkozni, mint kerékpárosbarát városra és ebben van is igazság, mivel a kerékpáros infrastruktúra kielégítően jónak mondható. Azon ne akadjunk most fent, hogy sok helyen a kerékpársáv a buszsávval/villamospályával közös, sőt az autókéval is, mert nincs más lehetőség. A lényeg, hogy elég jól lehet(ne) haladni így is, ha nem lennének az alábbi különleges állatfajták.
A kerékpár ugyebár az a közlekedési eszköz - jármű! -, aminek a vezetéséhez nem szükségeltetik jogosítvány. Igen tekintélyes sebességet lehet elérni vele, ami magában hordozza a súlyos/halálos kimenetelű baleset lehetőségét. Ez szarul hangzik, de sajnos ez van, éppen ezért nagyon ki kellene szedni az alábbiakat a többi, normális közül.

1. A túrdöfransz sárga trikójáért hajtó
I am speed, ahogy Lightning McQueen mondaná. Semmi nem érdekli, ő mindig versenyben van - általában sisak nélkül, kétes műszaki állapotú, öreg versenybringával, fixivel vagy montival tolja. Kattog a váltó, majd leesik a lánc, úgy hajtja a nyomorult drótszamarat, és szlalomozik a sétálóutcában a gyalogosok között. Senkire nincs tekintettel, a játékbolt kirakatához szaladó gyereket sziszegve kerüli ki - ha tudja -, kanyarodási szándékát véletlenül se jelzi. Általában azért van még életben, mert a többiek igyekeznek elkerülni őt, de láttam már jól nevelt ólajtó módjára átzakózni a kormányon nem egyet közülük. A legrosszabb tulajdonsága, hogy magasról tesz a KRESZ-re, ő az, aki simán átmegy a piroson - kikerülve az ott várakozó mazsolákat -, simán lecsűr szemből az orrod előtt két centivel, és mindehhez gyakran zenét is hallgat.

2. A jajmegneizzadjak
Többnyire nők, csini ruciban, kormánykosaras, vagy csomagtartós bicóval, körömcipőben/strasszos papucskában. A táska véletlenül sincs rögzítve, tehát folyton ellenőrizgeti menet közben, hogy megvan-e még, és lassan... nagyon lassan halad... természetesen nem megfelelő fokozatban a city bike-kal, mert a végén még megizzad. A legviccesebb benne, hogy összetartott térdekkel, X-ben próbál tekerni, még véletlenül se párhuzamos pályán mozog a két lába egymáshoz képest, mivel a ceruzaszoknya ugyebár nem ápol s nem takar el...
Sisak vagy van rajta, vagy nincs, a frizurától függ, megelőzni nehéz, mert hajlamos a szlalomozásra. És mindig, de mindig chemtrailt - értsd parfümcsíkot - húz maga után.

3. Tátika, fontoska és ízirájder
Hogy éppen azért szlalomozik gyökkettővel, mert nézelődik, vagy mert éppen telefonál/SMS-ezik, a végeredmény szempontjából teljesen lényegtelen, ez a három egy alfajt alkot. Ő az, aki úgy andalog jobbra balra, hogy közben nem fogja fel, vagy nem akarja felfogni, hogy akadályoz másokat. A füle többnyire be is van dugva, hogy teljesen ki tudja zárni a valóságot. A telefonja is sokszor hozzá van nőve, ha megáll a pirosnál - észrevette -, akkor azonnal piszkálja a tepsifont. Kanyarodási szándékot nem jelez, és mindig az utolsó pillanatban fékez, mielőtt eltűnne balra, vagy jobbra. A harmadik ilyen manőver után szívlapáttal vernéd szájba akkor is, ha nem vagy különösebben vérmes típus.

4. Piacra mentem, life
Drága édes mamikák és papikák, akik elismerést érdemelnek azért, hogy még mindig tesznek az egészségükért annyit, hogy kerékpároznak, viszont ahogy sokan közülük az autóban is, úgy a kerékpárúton is el vannak veszve. A forgalom reggel nagy, csinos kerékpáros bolyok tudnak kialakulni egy-egy lámpánál, és ennek az embertömegnek a tempóját ők nem tudják felvenni. Simán csalinkáznak ide-oda, mert az egyensúlyuk már nem a régi, és sokszor teljesen kiszámíthatatlanul váltanak irányt, vagy csak jönnek egyszerűen szembe, mert ott jobb az aszfalt, nem ráz annyira a vas. És természetesen lassan mennek, ami tőlük teljesen rendben is volna, ezért senki sem is bántja őket - egyszer láttam egy idős urat, aki oxigénpalackkal nyomta, teljesen szabályosan, normálisan. Respect!

5. Egymásmellettszép
Többnyire haverok, vagy nagyon szerelmes párok, akiknek muszáj beszélgetniük/egymás kezét fogniuk és mivel a farok-ormány fogás humanoid lévén nem opció, így bizony egymás mellett haladnak. Folyamatosan, és ha nyuszika kevésbé fitt, vagy a jajmegneizzadjak csoport tagja, akkor kurva lassan is, így emiatt gyakorlatilag akrobatikus ügyesség, vagy rohadt nagy mázli kell a leelőzésükhöz. Ez a kombó akkor különösen veszélyes, ha gyalogos-kerékpáros szakaszon történik a haladás, mert akkor nemcsak a dupla akadályt kell leküzdeni valahogy - a páros, mivel egymásra figyelve csivitel, nem figyel a környezetére -, hanem azt is ki kell számolni, hogy a gyalog merre fog elugrani. A haverok annyiból jobbak, hogy többnyire megteszik azt a szívességet, hogy a szembe jövőt elengedik. A párok többnyire nem.

6. Nemérdekel
Grazban lopják a bicikliket, akár tetszik, akár nem, éppen ezért a többség igen szar bicókkal jár, amiért egyrészt nem kár, másrészt annyira szarnak néz ki, hogy senki se akarja elemelni. Sajnálatos módon emiatt sokan úgy szabadulnak meg a már elhasználódott/feleslegessé vált drótcsacsitól, hogy otthagyják közterületen. Az elhagyott járművek miatt aztán egyre nehezebb olyan biciklitárolót találni közterületeken, ahol nem kell rozsdás kiálló bizbaszba nyúlástól, vagy szemétözöntől tartani. Ha egyáltalán le lehet normálisan tenni a járgányt, mert nemcsak autónak, de kerékpárnak sincs elég parkoló a városban.   

+1: A Keplerstraße fekete bőrű harcosai
Mindenki tudja, hogy nem erőnléti edzést tartanak, amikor ide-oda ingáznak a pályaudvar és a Lendplatz között...

Véssük jól az eszünkbe! A kerékpár jármű, amin teljesen védtelenül, kiszolgáltatva ülünk. A sisak nem csak a papírkutyáknak való, és igenis számítani kell arra, hogy a többi közlekedő nem feltétlenül fogja betartani a közlekedési szabályokat. Látni és látszani, távolságot tartani muszáj. Ezért nem megyünk közel parkoló autóhoz, és nem legyintünk a világításra mondván, hogy úgyis olyan helyen tekerünk, ahol jó a közvilágítás. A saját érdekünkben.