Állatkert

Nem vagyok állatkertbe járó fajta, nem szeretem, ahogy az állatos cirkuszt sem. Gyerekkoromban se szerettem. Az állatokkal úgy vagyok, hogy messziről csodálom és tisztelem őket, nagyszüleim disznaitól meg például rettegtem, a franc se tudja miért. Mind a mai napig előttem van, milyen boldogan, mekkora slunggal rohangáltak fel s alá a hátsó udvarban, amikor kiengedték őket az ólból... És amikor egy ilyen mázsás állat meglódul, az annyira nem vicces.
Én is szerettem volna persze hörcsögöt, macskát, nyulat gyerekként - sose kaptam, mert a szüleim tudták, hogy nem tudnék mit kezdeni velük. Ők pontosan tisztában voltak azzal, hogy nekem zsinóros tank való, meg távirányítós kisautó, nem élő állat. Tőlük és a gazdálkodó nagyszüleimtől megtanultam, hogy az állattartás felelősséggel jár. A nagyszüleimnél volt minden, és eszembe se jutott, hogy csak úgy, brahiból, mert miért ne, ingereljem, megüssem, vagy megrúgjam bármelyik állatot. Se három, se hat, se tizenkét évesen. Soha.
Éppen ezért számomra nehezen értelmezhető, hogy valaki, egy ötödikes - tehát már nem írni, olvasni most tanuló elsőske - az egyértelmű tiltások ellenére nekiáll baszogatni egy kisállatot egy vadasparkban, majd amikor az kifejezi nemtetszését (mocskosul ujjon harapja a gyereket), irgalmatlanul földhöz cseszi.
Sajnálom a kisállatot, ami elpusztult, és magával vitte a még meg nem született utódait is. Aranyos, kis bundás lehetett, ráadásul a felelőtlen, kihaénnem viselkedés sok száz majdani látogatót fosztott meg az élménytől, hogy teljességében megtekinthessenek egy Európában nem honos állat-családot. A vadaspark talán majd beszerez egy másik nőstényt, így kiegészítve a famíliát, de addig csonka lesz a kép.
Sajnálom a gyerekeket is, akik végignézték, ahogy ez a kis állat vérezve haldoklik, majd menthetetlenül elpusztul. A halállal - még ha csak egy állat halálával is - szembesülni nem könnyű dolog, egy ilyen védtelen szőrmók ilyen csúnya vége pedig sokkoló élmény lehetett.
Mi is voltunk huszonheten vásott kölykök két felügyelő tanárral osztálykiránduláson, de valamiért egyikünk se mert ketrecbe nyúlkálni, bottal állatot piszkálni.
Mi talán jobbak lettünk volna? Aligha.
Egyszerűen csak egy másik világban nőttünk fel. A szüleink nem lebsztak minket a TV elé, hogy trash celebek legyenek a példaképeink, miközben ők látástól mikulásig güriztek azért, hogy nekünk mindenünk meglegyen. Voltak szabályok, és voltak határok - a saját érdekünkben. Fontosnak érezték, hogy embert faragjanak belőlünk és lehetőség szerint ne nyírjuk ki magunkat. Sajnálatos, de a saját és eggyel korábbi generáció jelentős része a kapott értékeket már nem tudja, vagy nem akarja átadni a gyerekének. A szabályok semmibevétele lett a menő, az értékekre köpni kell, lefelé taposs, felfelé nyalj, akkor leszel valaki! Aki más, az lúzer, senki. A kurva nagy szabadságban szépen lassan megmérgezzük azokat, akiktől azt várjuk, hogy vén trottyként majd kenegetik a felfekvéseinket.
Amikor én beledobtam Erzsi néni hollós perselyébe a kulcsot, apukám elvitte lakatoshoz és kivetette belőle, engem pedig szépen letoltak, hogy ilyet nem illik csinálni. Régen úgy volt, hogy aki másnak kárt okozott, az a kárt köteles volt megtéríteni. A gyerekért pedig a felnőtt a felelős, akár tetszik, akár nem. Legfőképpen a szülő, aki a világra szabadította.    
Szóval lehet menni a bukszával, és kifizetni a szőrmókokat (1 felnőtt + 2 kicsi), aztán pedig közösen, családilag elefántszart lapátolni egy hónapig a nyáron társadalmi munkában. Mert egyáltalán nincs rendben az, hogy a gyerek szurikátákat baszkod földhöz. Erre nem a tanárnéninek kell őt megtanítania, szóval felesleges mosdatni a szerecsent FB-n és kenni a szart másra. Felelősséget vállalnia és példát mutatnia a szülőnek kell, sajna. Sajnálom ezt a gyereket, mert valami, vagy valaki nagyon hiányzik az életéből.
Most még talán nem késő megtanítani ennek a kölyöknek, hogy igenis betartjuk a saját érdekünkben fennálló szabályokat és nem nyúlkálunk vadállatok ketrecébe, mielőtt a következő a szibériai tigris lesz...