Emberek, lehet esetleg olyat kérni, hogy baleset láttán értelmes főemlős módjára viselkedünk és a jogsihoz megtanult módon járunk el? Nem, a holttestek fényképezésre és videózása nincs benne a teendők listájában. Valami beteg gyökér ugyanis feltolta a 4-esen a kibszott mobiljával készített videót a liveleak-re anélkül, hogy kitakarta volna az áldozatok arcát, míg egy másik okostóbi egy magyar autós portál FB megosztása alá kommentelt be szerkesztetlen képet. Basszus, ne! Nem azért, mert durva látvány, hanem mert méltatlan és kegyeletsértő. Tegye fel a kezét, aki szeretné így viszont látni rokonait, szeretteit, barátait! Na ugye!
2018. május 25., péntek
2018. május 24., csütörtök
Madmax
Megint a 4-es, megint sok halott egyetlen balesetben. Adott egy kisbusz, ami kevéssé szerencsés bogárként szétpaccsant egy teherautó nóziján, odalett kilenc ember élete. Csodálkozunk, Béláim? Mert én nem. Magyarország tranzit ország, az átmenő forgalom nyugat-kelet irányban ugrásszerűen megnövekedett az utóbbi években (Románia uniós lett...), és aki vezetett már hajnalban bármelyik nagy forgalmú úton, az tudja, mi van a pihenőkben...
M3, 4-es, M5, 5-ös, M1, 8x... Rá lehet sütni mindegyikre, hogy halálút, de mint tudjuk, halálutak nem léteznek, csak rosszul megtervezettek (túl hosszú egyenes, nem ökörbiztos elválasztással), rosszul karbantartottak és felelőtlen, zombi üzemmódra kapcsolt emberek, akikre jószerével egy triciklit se szabadna rábízni, nem hogy egy 130+-ra képes járművet.
Tudom, miről beszélek, mert eddig valahányszor hazafelé jöttem, mindig termett egy-egy álolasz/álnémet/álosztrák (vagy éppen álszlovák luxus-SUV), amelyik meg akart ölni. Teljesen mindegy, hogy a 940 kilós Cárevics, vagy a 2,2 tonnás Herbert volt a fenekem alatt, de mindig jött egy önjelölt Fittipaldi, aki meg akarta mutatni a többi mazsolának a tutit, és a kialakult veszélyhelyzetet aztán mégis csak a mazsoláknak kellett megoldaniuk, nehogy őfittipaldisága instantba legyártson néhány árvát és özvegyet...
A mostani eset pikantériája, hogy kikerült a netre egy felvétel, ami a román kisbusz vezetője és utasai életének utolsó 38 másodpercét tárja elénk. Merthogy kivételesen bizonyíték is van arra, hogy a sofőr online közvetítette a FB-n a tevékenységét, miközben 8 másik ember is ült mellette a kocsiban. Érezzük a súlyt? Nyolc másik ember életével a kezében előzés közben fészbukozott. Jó móka volt... csak aztán jött a bordó teherautó és most már nem vicces senkinek sem.
Csodálkozunk, Béláim? Amikor a konzumidióta nem bírja még a járdán sétálva sem abbahagyni a telefonja buzerálását, miért tenné el azt a rohadt tepsifont a volán mögött ülve? Gólyafosként kóvályog, nem néz semerre, beszédeleg a villamos elé, ha az nem csörömpöl, cseszik az üvöltve szirénázó mentőre, mert ő fontos ember, mindig online kell lennie. A fészbukon zajlik az élet, az instára fel kell tolni a legfrissebb kacsacsőrös-pucsítós képet és hát a tindert sem lehet elhanyagolni hosszú percekre, ugye... Muszáj megírni puszinyuszinak a szívecskés üzenetet is azon nyomban, mert jaj de nagy a szerelem... A külvilág, a környezet meg magasról le van kakadulva.
Mindaddig, amíg a betonláb, vagy az eperfa az ellendarab, semmi gond. A saját életével mindenki azt csinál, amit akar, de másokét nincs joga sem tönkre tenni, sem elvenni. A 4-esen történt, brutális baleset is egy a sok felkiáltójel közül, hogy cselekedni kellene végre. Merthogy most egy teherautó jött szembe, de lehetett volna az mondjuk egy Suzuki is, benne papa, mama, gyerekek. A sebességkorlátozó táblákat nem elég kitenni, a telefonbasztatást nem elég jogszabályban tiltani, hanem a szabályok betartásának érvényt is kell szerezni. Ha mással nem, hát forgalomtechnikai eszközökkel és civil elfogókkal, mert a semmirekellő véda egyrészt nem megy utána a szabálysértő köcsögnek, másrészt mindenki tudja, hol van, így a közelében felhagy az ámokfutással.
Apropó, civil elfogók. Miközben a 4-esen még partvissal söprögették a kisbusz maradványait, a net népe odahaza azon kezdett hőzöngeni, hogy a rendőrök civil járműből mérnek sebességet és figyelik a forgalmat. Amíg csak a kamionokat abajgatták, nem volt hiszti, de most, hogy megtalálták a személyautókat is, feltámadt a víznek árja. Jöttek a sztorik a lökhárítóra tapadó rendőrautókról, meg a szabálysértésbe hajszolásról... bár ha valaki a 110-es táblánál 110-zel haladó járművet előz 140-nel, akkor nem tudom, ki a helikopter. Hozzáteszem, nem egy rendőrautót láttam már igen tarka tyúkot elkövetni menet közben, úgyhogy ők se százasok mindig, simán lehet, hogy valamelyik nem fér a bőrébe a 100+ lovas Audiban.
M3, 4-es, M5, 5-ös, M1, 8x... Rá lehet sütni mindegyikre, hogy halálút, de mint tudjuk, halálutak nem léteznek, csak rosszul megtervezettek (túl hosszú egyenes, nem ökörbiztos elválasztással), rosszul karbantartottak és felelőtlen, zombi üzemmódra kapcsolt emberek, akikre jószerével egy triciklit se szabadna rábízni, nem hogy egy 130+-ra képes járművet.
Tudom, miről beszélek, mert eddig valahányszor hazafelé jöttem, mindig termett egy-egy álolasz/álnémet/álosztrák (vagy éppen álszlovák luxus-SUV), amelyik meg akart ölni. Teljesen mindegy, hogy a 940 kilós Cárevics, vagy a 2,2 tonnás Herbert volt a fenekem alatt, de mindig jött egy önjelölt Fittipaldi, aki meg akarta mutatni a többi mazsolának a tutit, és a kialakult veszélyhelyzetet aztán mégis csak a mazsoláknak kellett megoldaniuk, nehogy őfittipaldisága instantba legyártson néhány árvát és özvegyet...
A mostani eset pikantériája, hogy kikerült a netre egy felvétel, ami a román kisbusz vezetője és utasai életének utolsó 38 másodpercét tárja elénk. Merthogy kivételesen bizonyíték is van arra, hogy a sofőr online közvetítette a FB-n a tevékenységét, miközben 8 másik ember is ült mellette a kocsiban. Érezzük a súlyt? Nyolc másik ember életével a kezében előzés közben fészbukozott. Jó móka volt... csak aztán jött a bordó teherautó és most már nem vicces senkinek sem.
Csodálkozunk, Béláim? Amikor a konzumidióta nem bírja még a járdán sétálva sem abbahagyni a telefonja buzerálását, miért tenné el azt a rohadt tepsifont a volán mögött ülve? Gólyafosként kóvályog, nem néz semerre, beszédeleg a villamos elé, ha az nem csörömpöl, cseszik az üvöltve szirénázó mentőre, mert ő fontos ember, mindig online kell lennie. A fészbukon zajlik az élet, az instára fel kell tolni a legfrissebb kacsacsőrös-pucsítós képet és hát a tindert sem lehet elhanyagolni hosszú percekre, ugye... Muszáj megírni puszinyuszinak a szívecskés üzenetet is azon nyomban, mert jaj de nagy a szerelem... A külvilág, a környezet meg magasról le van kakadulva.
Mindaddig, amíg a betonláb, vagy az eperfa az ellendarab, semmi gond. A saját életével mindenki azt csinál, amit akar, de másokét nincs joga sem tönkre tenni, sem elvenni. A 4-esen történt, brutális baleset is egy a sok felkiáltójel közül, hogy cselekedni kellene végre. Merthogy most egy teherautó jött szembe, de lehetett volna az mondjuk egy Suzuki is, benne papa, mama, gyerekek. A sebességkorlátozó táblákat nem elég kitenni, a telefonbasztatást nem elég jogszabályban tiltani, hanem a szabályok betartásának érvényt is kell szerezni. Ha mással nem, hát forgalomtechnikai eszközökkel és civil elfogókkal, mert a semmirekellő véda egyrészt nem megy utána a szabálysértő köcsögnek, másrészt mindenki tudja, hol van, így a közelében felhagy az ámokfutással.
Apropó, civil elfogók. Miközben a 4-esen még partvissal söprögették a kisbusz maradványait, a net népe odahaza azon kezdett hőzöngeni, hogy a rendőrök civil járműből mérnek sebességet és figyelik a forgalmat. Amíg csak a kamionokat abajgatták, nem volt hiszti, de most, hogy megtalálták a személyautókat is, feltámadt a víznek árja. Jöttek a sztorik a lökhárítóra tapadó rendőrautókról, meg a szabálysértésbe hajszolásról... bár ha valaki a 110-es táblánál 110-zel haladó járművet előz 140-nel, akkor nem tudom, ki a helikopter. Hozzáteszem, nem egy rendőrautót láttam már igen tarka tyúkot elkövetni menet közben, úgyhogy ők se százasok mindig, simán lehet, hogy valamelyik nem fér a bőrébe a 100+ lovas Audiban.
Egyébiránt Béláim, emlékszünk még a zöld 120-as Skodákra? Na ugye, hogy nincs új a nap alatt, csak upgrade-elték őket csini Octaviákra és Audikra, aztán kiküldték vadászni. Problem?
Itt, Ausztriában rendszeresen lehet találkozni a civil mérőkocsikkal, nem egy aranyos, öreg Bömösről derült már ki, hogy valójában elfogó... és Szlovéniában is fel-felbukkannak a ljubljanai rendszámú Octavia kombik, két egyenruhással meg egy cuki kamerával odabent. Aki betartja a szabályokat, azt nem csesztetik, aki meg nem... nos, az fizet.
(Nyurmóink esetén sokszor a kíváncsiság is belejátszik, ha levisznek egy konvojt, vagy egy-egy autót. A spanyoloknál történt meg például, hogy egy három gépes konvoj utolsó kocsiját, egy kamuflázsolt protót megfogtak a posztosok, miután a fékgépvontatót és az én ufószállítómat elszalasztották. Mesélték a fiúk, hogy semmit nem akartak, még az iratokat se kérték el, csak összenyálazták a kocsit.)
Nem egy kollégát kaptak már el itt, Grazban, telefonnal a kezében a civil kocsis sheriffek - 50 eurós csekk helyből és büntetőpont. És ha azt gondoljuk, hogy a kapualjból trafizó budapesti rendőr a tápláléklánc csúcsa, akkor még nem láttunk trafizó osztrákot. Kibarmolt kreatívak tudnak lenni, egyik-másik már azért díjat érdemelne, hogy arra a lehetetlen helyre be tudta varázsolni a mérőt.
Az osztrák autópályák tele vannak civil járőrkocsikkal, fix mérőkkel és úgynevezett szekció kontrollal - ez utóbbi egy szakaszon figyel, és ha a bemenet és a kimenet között eltelt időből nem jön ki a megadott tempó, akkor lehet mosolyogni a célfotóhoz. Ilyenekkel például remekül le lehetne csillapítani a dühöngést a 4-esen, igaz, a kiépítés költsége nem két fillér - egy fél stadionnal kevesebb, na -, de aztán kaszálna, mint a pinty. A bevételből aztán szépen le lehetne tenni az M70-esen bevált kis flepniket a záróra - előzés nincs, a két sáv fizikális akadállyal elválasztva.
Sajnálatos dolog, és mérhetetlenül aláássa a bizalmat, hogy odahaza még mindig egyszerűbb az öt éve befejezett építkezés után kint felejtett 30-asnál trafizni, mint megfogni az ágyúgolyóként közlekedő, kamionokat befékezéssel büntető, vagy éppen nyugdíjas lajhárként B-kategóriázó elmebetegeket.
És értem én, hogy macerás dolog az ilyen bírságolás, sok vele a papírmunka... de még mindig kellemesebb, mint széttrancsírozott holttestek mellett üldögélni és őrizni egy kárhelyet. Nem?
Itt, Ausztriában rendszeresen lehet találkozni a civil mérőkocsikkal, nem egy aranyos, öreg Bömösről derült már ki, hogy valójában elfogó... és Szlovéniában is fel-felbukkannak a ljubljanai rendszámú Octavia kombik, két egyenruhással meg egy cuki kamerával odabent. Aki betartja a szabályokat, azt nem csesztetik, aki meg nem... nos, az fizet.
(Nyurmóink esetén sokszor a kíváncsiság is belejátszik, ha levisznek egy konvojt, vagy egy-egy autót. A spanyoloknál történt meg például, hogy egy három gépes konvoj utolsó kocsiját, egy kamuflázsolt protót megfogtak a posztosok, miután a fékgépvontatót és az én ufószállítómat elszalasztották. Mesélték a fiúk, hogy semmit nem akartak, még az iratokat se kérték el, csak összenyálazták a kocsit.)
Nem egy kollégát kaptak már el itt, Grazban, telefonnal a kezében a civil kocsis sheriffek - 50 eurós csekk helyből és büntetőpont. És ha azt gondoljuk, hogy a kapualjból trafizó budapesti rendőr a tápláléklánc csúcsa, akkor még nem láttunk trafizó osztrákot. Kibarmolt kreatívak tudnak lenni, egyik-másik már azért díjat érdemelne, hogy arra a lehetetlen helyre be tudta varázsolni a mérőt.
Az osztrák autópályák tele vannak civil járőrkocsikkal, fix mérőkkel és úgynevezett szekció kontrollal - ez utóbbi egy szakaszon figyel, és ha a bemenet és a kimenet között eltelt időből nem jön ki a megadott tempó, akkor lehet mosolyogni a célfotóhoz. Ilyenekkel például remekül le lehetne csillapítani a dühöngést a 4-esen, igaz, a kiépítés költsége nem két fillér - egy fél stadionnal kevesebb, na -, de aztán kaszálna, mint a pinty. A bevételből aztán szépen le lehetne tenni az M70-esen bevált kis flepniket a záróra - előzés nincs, a két sáv fizikális akadállyal elválasztva.
Sajnálatos dolog, és mérhetetlenül aláássa a bizalmat, hogy odahaza még mindig egyszerűbb az öt éve befejezett építkezés után kint felejtett 30-asnál trafizni, mint megfogni az ágyúgolyóként közlekedő, kamionokat befékezéssel büntető, vagy éppen nyugdíjas lajhárként B-kategóriázó elmebetegeket.
És értem én, hogy macerás dolog az ilyen bírságolás, sok vele a papírmunka... de még mindig kellemesebb, mint széttrancsírozott holttestek mellett üldögélni és őrizni egy kárhelyet. Nem?
2018. május 18., péntek
Állatkert
Nem vagyok állatkertbe járó fajta, nem szeretem, ahogy az állatos cirkuszt sem. Gyerekkoromban se szerettem. Az állatokkal úgy vagyok, hogy messziről csodálom és tisztelem őket, nagyszüleim disznaitól meg például rettegtem, a franc se tudja miért. Mind a mai napig előttem van, milyen boldogan, mekkora slunggal rohangáltak fel s alá a hátsó udvarban, amikor kiengedték őket az ólból... És amikor egy ilyen mázsás állat meglódul, az annyira nem vicces.
Én is szerettem volna persze hörcsögöt, macskát, nyulat gyerekként - sose kaptam, mert a szüleim tudták, hogy nem tudnék mit kezdeni velük. Ők pontosan tisztában voltak azzal, hogy nekem zsinóros tank való, meg távirányítós kisautó, nem élő állat. Tőlük és a gazdálkodó nagyszüleimtől megtanultam, hogy az állattartás felelősséggel jár. A nagyszüleimnél volt minden, és eszembe se jutott, hogy csak úgy, brahiból, mert miért ne, ingereljem, megüssem, vagy megrúgjam bármelyik állatot. Se három, se hat, se tizenkét évesen. Soha.
Éppen ezért számomra nehezen értelmezhető, hogy valaki, egy ötödikes - tehát már nem írni, olvasni most tanuló elsőske - az egyértelmű tiltások ellenére nekiáll baszogatni egy kisállatot egy vadasparkban, majd amikor az kifejezi nemtetszését (mocskosul ujjon harapja a gyereket), irgalmatlanul földhöz cseszi.
Sajnálom a kisállatot, ami elpusztult, és magával vitte a még meg nem született utódait is. Aranyos, kis bundás lehetett, ráadásul a felelőtlen, kihaénnem viselkedés sok száz majdani látogatót fosztott meg az élménytől, hogy teljességében megtekinthessenek egy Európában nem honos állat-családot. A vadaspark talán majd beszerez egy másik nőstényt, így kiegészítve a famíliát, de addig csonka lesz a kép.
Sajnálom a gyerekeket is, akik végignézték, ahogy ez a kis állat vérezve haldoklik, majd menthetetlenül elpusztul. A halállal - még ha csak egy állat halálával is - szembesülni nem könnyű dolog, egy ilyen védtelen szőrmók ilyen csúnya vége pedig sokkoló élmény lehetett.
Mi is voltunk huszonheten vásott kölykök két felügyelő tanárral osztálykiránduláson, de valamiért egyikünk se mert ketrecbe nyúlkálni, bottal állatot piszkálni.
Mi talán jobbak lettünk volna? Aligha.
Egyszerűen csak egy másik világban nőttünk fel. A szüleink nem lebsztak minket a TV elé, hogy trash celebek legyenek a példaképeink, miközben ők látástól mikulásig güriztek azért, hogy nekünk mindenünk meglegyen. Voltak szabályok, és voltak határok - a saját érdekünkben. Fontosnak érezték, hogy embert faragjanak belőlünk és lehetőség szerint ne nyírjuk ki magunkat. Sajnálatos, de a saját és eggyel korábbi generáció jelentős része a kapott értékeket már nem tudja, vagy nem akarja átadni a gyerekének. A szabályok semmibevétele lett a menő, az értékekre köpni kell, lefelé taposs, felfelé nyalj, akkor leszel valaki! Aki más, az lúzer, senki. A kurva nagy szabadságban szépen lassan megmérgezzük azokat, akiktől azt várjuk, hogy vén trottyként majd kenegetik a felfekvéseinket.
Amikor én beledobtam Erzsi néni hollós perselyébe a kulcsot, apukám elvitte lakatoshoz és kivetette belőle, engem pedig szépen letoltak, hogy ilyet nem illik csinálni. Régen úgy volt, hogy aki másnak kárt okozott, az a kárt köteles volt megtéríteni. A gyerekért pedig a felnőtt a felelős, akár tetszik, akár nem. Legfőképpen a szülő, aki a világra szabadította.
Szóval lehet menni a bukszával, és kifizetni a szőrmókokat (1 felnőtt + 2 kicsi), aztán pedig közösen, családilag elefántszart lapátolni egy hónapig a nyáron társadalmi munkában. Mert egyáltalán nincs rendben az, hogy a gyerek szurikátákat baszkod földhöz. Erre nem a tanárnéninek kell őt megtanítania, szóval felesleges mosdatni a szerecsent FB-n és kenni a szart másra. Felelősséget vállalnia és példát mutatnia a szülőnek kell, sajna. Sajnálom ezt a gyereket, mert valami, vagy valaki nagyon hiányzik az életéből.
Most még talán nem késő megtanítani ennek a kölyöknek, hogy igenis betartjuk a saját érdekünkben fennálló szabályokat és nem nyúlkálunk vadállatok ketrecébe, mielőtt a következő a szibériai tigris lesz...
Én is szerettem volna persze hörcsögöt, macskát, nyulat gyerekként - sose kaptam, mert a szüleim tudták, hogy nem tudnék mit kezdeni velük. Ők pontosan tisztában voltak azzal, hogy nekem zsinóros tank való, meg távirányítós kisautó, nem élő állat. Tőlük és a gazdálkodó nagyszüleimtől megtanultam, hogy az állattartás felelősséggel jár. A nagyszüleimnél volt minden, és eszembe se jutott, hogy csak úgy, brahiból, mert miért ne, ingereljem, megüssem, vagy megrúgjam bármelyik állatot. Se három, se hat, se tizenkét évesen. Soha.
Éppen ezért számomra nehezen értelmezhető, hogy valaki, egy ötödikes - tehát már nem írni, olvasni most tanuló elsőske - az egyértelmű tiltások ellenére nekiáll baszogatni egy kisállatot egy vadasparkban, majd amikor az kifejezi nemtetszését (mocskosul ujjon harapja a gyereket), irgalmatlanul földhöz cseszi.
Sajnálom a kisállatot, ami elpusztult, és magával vitte a még meg nem született utódait is. Aranyos, kis bundás lehetett, ráadásul a felelőtlen, kihaénnem viselkedés sok száz majdani látogatót fosztott meg az élménytől, hogy teljességében megtekinthessenek egy Európában nem honos állat-családot. A vadaspark talán majd beszerez egy másik nőstényt, így kiegészítve a famíliát, de addig csonka lesz a kép.
Sajnálom a gyerekeket is, akik végignézték, ahogy ez a kis állat vérezve haldoklik, majd menthetetlenül elpusztul. A halállal - még ha csak egy állat halálával is - szembesülni nem könnyű dolog, egy ilyen védtelen szőrmók ilyen csúnya vége pedig sokkoló élmény lehetett.
Mi is voltunk huszonheten vásott kölykök két felügyelő tanárral osztálykiránduláson, de valamiért egyikünk se mert ketrecbe nyúlkálni, bottal állatot piszkálni.
Mi talán jobbak lettünk volna? Aligha.
Egyszerűen csak egy másik világban nőttünk fel. A szüleink nem lebsztak minket a TV elé, hogy trash celebek legyenek a példaképeink, miközben ők látástól mikulásig güriztek azért, hogy nekünk mindenünk meglegyen. Voltak szabályok, és voltak határok - a saját érdekünkben. Fontosnak érezték, hogy embert faragjanak belőlünk és lehetőség szerint ne nyírjuk ki magunkat. Sajnálatos, de a saját és eggyel korábbi generáció jelentős része a kapott értékeket már nem tudja, vagy nem akarja átadni a gyerekének. A szabályok semmibevétele lett a menő, az értékekre köpni kell, lefelé taposs, felfelé nyalj, akkor leszel valaki! Aki más, az lúzer, senki. A kurva nagy szabadságban szépen lassan megmérgezzük azokat, akiktől azt várjuk, hogy vén trottyként majd kenegetik a felfekvéseinket.
Amikor én beledobtam Erzsi néni hollós perselyébe a kulcsot, apukám elvitte lakatoshoz és kivetette belőle, engem pedig szépen letoltak, hogy ilyet nem illik csinálni. Régen úgy volt, hogy aki másnak kárt okozott, az a kárt köteles volt megtéríteni. A gyerekért pedig a felnőtt a felelős, akár tetszik, akár nem. Legfőképpen a szülő, aki a világra szabadította.
Szóval lehet menni a bukszával, és kifizetni a szőrmókokat (1 felnőtt + 2 kicsi), aztán pedig közösen, családilag elefántszart lapátolni egy hónapig a nyáron társadalmi munkában. Mert egyáltalán nincs rendben az, hogy a gyerek szurikátákat baszkod földhöz. Erre nem a tanárnéninek kell őt megtanítania, szóval felesleges mosdatni a szerecsent FB-n és kenni a szart másra. Felelősséget vállalnia és példát mutatnia a szülőnek kell, sajna. Sajnálom ezt a gyereket, mert valami, vagy valaki nagyon hiányzik az életéből.
Most még talán nem késő megtanítani ennek a kölyöknek, hogy igenis betartjuk a saját érdekünkben fennálló szabályokat és nem nyúlkálunk vadállatok ketrecébe, mielőtt a következő a szibériai tigris lesz...
2018. május 16., szerda
Bob
Ő itt Bob, egy amigurumi medúza és én csináltam. Szombat délután addig nem nyugodtam le, amíg meg nem tanultam horgolni. YouTube a barátom.
2018. május 10., csütörtök
Eperlekvár
Csak 5 kis üveggel lett a majd egy kiló gyümiből, de akkor is, lett. Nincs jobb a házi lekvárnál, és az új befőző cukrokkal már nem kell órákig kavargatni a masszát. Nyilván lehet mondani, hogy milyen háziasszony az ilyen, befőzőcukor meg semmi szalicil... Hát, olyan, akinek se kedve, se ideje egész nap tűzhely mellett állni.
A bevált recept: gyümölcs egy rész (1kg), 2:1 arányú befőzőcukor (0,5kg), egy darab kezeletlen citrom leve
A gyümölcsöt megpucolom és leturmixolom, bele a cukor meg a citromlé. Felforralom, a habját leszedtem, és kb 5 percig főzöm. Üvegekbe teszem, amit száraz dunsztban hagyok kihűlni.
A bevált recept: gyümölcs egy rész (1kg), 2:1 arányú befőzőcukor (0,5kg), egy darab kezeletlen citrom leve
A gyümölcsöt megpucolom és leturmixolom, bele a cukor meg a citromlé. Felforralom, a habját leszedtem, és kb 5 percig főzöm. Üvegekbe teszem, amit száraz dunsztban hagyok kihűlni.
2018. május 5., szombat
Oldie on the road
Egyem a kis szívét, hát annyira szeret itt lenni. Még azt se bánja, hogy csillaggarázsban áll. Nem nyurmog, nem nyüffög, lelkesen kocog ide-oda, mert minden reggel fülvakarás van.
Itt szeretik, megcsodálják az emberek, dicsérik, hogy milyen szép a bőre, hogy mindig csillog. Itt gondozott oldie, egy az öreg szépségek közül, akikre figyelni, vigyázni kell. Otthon ugyan ő roncstelepre való szemét. Gyűlölik, letolják, bevágnak elé, és még olyanok is becsmérlik, akik elvileg maguk is szeretik az öreg kocsikat. Grazban ő az egyetlen ilyen jármű, valószínűleg egész Ausztriában nincs belőle még egy. Lehet, hogy nem trendi kultautó (még), de én nem adnám őt semmiért.
(Akkor se, ha épp megint átment jumurdzsákba... Kontakt hiba volt, megcsináltam, most újra lát.)
Itt szeretik, megcsodálják az emberek, dicsérik, hogy milyen szép a bőre, hogy mindig csillog. Itt gondozott oldie, egy az öreg szépségek közül, akikre figyelni, vigyázni kell. Otthon ugyan ő roncstelepre való szemét. Gyűlölik, letolják, bevágnak elé, és még olyanok is becsmérlik, akik elvileg maguk is szeretik az öreg kocsikat. Grazban ő az egyetlen ilyen jármű, valószínűleg egész Ausztriában nincs belőle még egy. Lehet, hogy nem trendi kultautó (még), de én nem adnám őt semmiért.
(Akkor se, ha épp megint átment jumurdzsákba... Kontakt hiba volt, megcsináltam, most újra lát.)
2018. május 4., péntek
Klubtagság
Tavaly augusztusban kénytelen voltam belépni a Magyar Autóklubba. Ugyan apa már tag volt, de nem ült ott a kocsiban, így az ő tagsága rajtam nem segített. Szóval beléptem. Nos, összesen kétszer kellett volna segíteniük, mindkét alkalommal én csináltam meg a kocsit, ráadásul ha külföldön történik valami a cáreviccsel, akkor cseszhetem. A második eset, az akku meghalása ehhez pluszba nem is a pampán, hanem Bp 11. kerület központjában történt és 2 óra múlva akartak jönni segíteni beindítani. Öhömm, na ez volt az a pont, amikor betellt a pohár. Pesten 2 óra? Inkább telefonáltam és a közeli autósboltban vettem akkut. Mivel az utóbbi időben voltak gondok, és jobb a békesség, beléptem az ÖAMTC-be... A Schutzbrieffel egész Európában kisegít, nem csak a kocsit védi és vadkárra is ad fedezetet például. Meg kedvezményeket országszerte több helyen, szállásokból, szolgáltatásokból. A bónusz, hogy 04.29-én kötöttem, másnap már élt, ma pedig megérkezett a kártya is. Ennyi. Remélem, hogy nem kell a műszaki mentést soha igénybe vennem, de jó érzés, hogy bárhol is murcan meg őfelsége, és én nem tudom életre lehelni, akkor is van hova fordulni. A MAK meg mehet oda, ahova gondolom...
2018. május 2., szerda
A nárcisz meg a pari
Az egyetlen paradicsom is odavan. Eltörött szegény, de a nárcisz legalább, ha nyamvadtan is, de virágzik. Ubi jól van, szépen nő, és le kell vágni a petrezselymet is.
Hogy mekkora műparaszt lettem, te jó ég?!
 |
| Szegény... |
 |
| Egy feltörekvő ubi |
2018. május 1., kedd
A cárevics megérkezett
Híreink röviden: Szerencsésen, üzemzavarnak a legkisebb jele nélkül ma délután negyed 6-kor Szuperszamárovics becsüccsent megszokott, nyári helyére és már élénken cseveg a régi cimbikkel a ház előtt. A kitűnő teljesítményt büszke gazdája intenzív bogármentesítéssel és fülvakarással jutalmazta.
Oké, nem is nyomtam neki, közel négy és fél óra volt az M70-sen lévő két lámpa és a spielfeldi cammogás miatt és továbbra sem értem, hogyan fért a 43 literes tankba közel 50 liter benzin. Nem jön ki a matek.
Vasárnap ugyanis kapott egy kanna (5 liter) plusz 15 liter benzint úgy, hogy biztosan nem volt üres a tank, legalább 7-10 liternek még kellett benne lennie. Pontos értéket nem tudunk, mert nem megy a visszajelző, de mivel a tankolásokat írjuk, és tudjuk, mennyit eszik, nagyjából sejthető a mennyiség. A rátöltés után összesen 34 km-t ment őfelsége, majd fullra töltöttem, amikor is belement 25 liter.
WTF? Amikor a kutasnak megjegyeztem, hogy a kocsi tankja 43 literes és tegnap tankoltam 20 litert, menekülőre fogta... Magyarország... Hosszú ideje ennél a kútnál tankolok, mert a másik közelben lévő kúton egyszer olyat etettem, hogy még a kiskorú Toyota is majdnem összeszarta tőle magát, a Cárevics meg befulladt...Lehet, hogy öreg, de a naftára iszonyú haklis, nem lehet minden szart beletenni, mert azonnal morogni kezd érte. A kis gourmet, megköveteli a 95-ös oktánszámot.
Most tehát megint kereshetek új kutat, ahol nem vernek át és benzint kapok, nem vizet.
Oké, nem is nyomtam neki, közel négy és fél óra volt az M70-sen lévő két lámpa és a spielfeldi cammogás miatt és továbbra sem értem, hogyan fért a 43 literes tankba közel 50 liter benzin. Nem jön ki a matek.
Vasárnap ugyanis kapott egy kanna (5 liter) plusz 15 liter benzint úgy, hogy biztosan nem volt üres a tank, legalább 7-10 liternek még kellett benne lennie. Pontos értéket nem tudunk, mert nem megy a visszajelző, de mivel a tankolásokat írjuk, és tudjuk, mennyit eszik, nagyjából sejthető a mennyiség. A rátöltés után összesen 34 km-t ment őfelsége, majd fullra töltöttem, amikor is belement 25 liter.
WTF? Amikor a kutasnak megjegyeztem, hogy a kocsi tankja 43 literes és tegnap tankoltam 20 litert, menekülőre fogta... Magyarország... Hosszú ideje ennél a kútnál tankolok, mert a másik közelben lévő kúton egyszer olyat etettem, hogy még a kiskorú Toyota is majdnem összeszarta tőle magát, a Cárevics meg befulladt...Lehet, hogy öreg, de a naftára iszonyú haklis, nem lehet minden szart beletenni, mert azonnal morogni kezd érte. A kis gourmet, megköveteli a 95-ös oktánszámot.
Most tehát megint kereshetek új kutat, ahol nem vernek át és benzint kapok, nem vizet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)